Az interneten megjelent egy írás, amelyben Sz. Kiss Judit megvédte Lang Györgyit, a Padödö énekesét a szívtelen kommentároktól, melyeket nem érdemelt meg. A számomra ismeretlen hölgy annyira a szívemből szólt, hogy azonnal elkezdtem nyomozni, ki is ő. Felfedeztem, hogy Judit írónő, akit most be is mutatunk az olvasóknak.

Sz. Kiss Judit vagyok, Budapesten élek több mint harminc éve. Két felnőtt fiam van, István és Dávid. Az irántuk való és a tőlük kapott szeretet segített át életem szinte minden nehézségén. Kreatív, intelligens fiatalemberek, büszke vagyok rájuk. Négy éve élek a második házasságomban, amiről azt gondolom, bónusz ajándék a sorstól. Ferdinánd, a párom enged és segít szárnyalni, bármerre vigyen is az utam. Minden nehézségünk dacára hálás, boldog embernek érzem magam.

Van olyan kedves gyermekkori élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Sok felejthetetlen emlékem van, igen boldog gyerekkorom volt. Hét éves koromig a Medves-fennsíkon, Rónabányatelepen éltünk. Erdő előttünk, mögöttünk, hatalmas játszóterem volt. Később Szécsénybe költöztünk, ami a történelmével nyűgözött le. Sosem unatkoztam. Édesapám határőrtiszt volt, édesanyám háztartásbeli. Okosan, jól neveltek, úgy érzem.

Egy régi kép: a Dénes család – Dédszüleim és a gyermek nagymamám

Szerettem beteg lenni. Édesanyám a kedvenc ételemet tette elém, édesapám pedig kezembe adta ifjúságának egy-egy kedves kötetét. A nagyenyedi két fűzfa, A két koldus diák, A rákosi fiúk stb. Mind a mai napig, ha szükségem van egy kis lelki többletre, újra elolvasom őket. Megérint az a hajdan volt szeretet és gondoskodás.

Ha indián akartam lenni, édesapám már faragta is az íjat, ha a négy égtáj felé hajlongtam Csernomor apót szólítva, velem izgultak, hogy eljön-e vajon. Megvédtek, ha szükségem volt rá, de engedték elkövetni a magam hibáit, sosem vonva meg tőlem a lelki támaszt. Jó volt gyereknek lenni.

Édesapám tiszti egyenruhában, amint átveszi Göncz Árpádtól a Magyar Köztársaság Arany Tiszti Keresztjét

Kérlek, mondd el, hogy mi a polgári foglalkozásod!

Nincs hivatalos polgári foglalkozásom. Tizenévesen hittem, hogy bármi lehetek, amire csak képesnek érzem magam. Nem túlzott önbizalom okán, inkább életigenlő neveltetésemnek köszönhetően. Végül régész vagy író akartam lenni, jobb esetben mindkettő. Aztán – bár megvoltak a lehetőségeim, esélyt is kaptam – hoztam egy nagyon rossz döntést. Nem bánom mégsem, hisz ennek köszönhetem a fiaimat.

Életem során sok mindent kipróbáltam. Voltam tárlatvezető, képesítés nélküli tanító, népművelő, postai alkalmazott, újságárus, segédmunkás, majd művészeti vezető. Minden munkát szerettem, mind a tapasztalataimat gyarapította. Most idősgondozással foglalkozom, és nagyon jól érzem magam. Szeretem az idős embereket, akikkel – úgy érzem – méltánytalanul keveset törődnek manapság. Valaha fontosak voltak az öregek, kikérték a tanácsukat, hallgattak rájuk. Ma mindenki az örök ifjúságot kergeti. Pedig az örök ifjúság épp ott rejlik, ezekben az idős emberekben…

Mikor jött az a gondolatod, hogy papírra vesd életérzéseidet?

Nem volt ilyen direkt gondolat vagy pillanat. Amikor késztetést éreztem, leírtam. Számomra ez természetes volt, nem csaptam nagy hűhót körülötte. Persze a felnőtt életemben eljött az a pillanat, amikor kizárólagosan ezt választottam. Ide nem követhetett senki, nem gátolhatott senki. Eleinte főként menedék volt.

Kinek mutattad meg első írásaidat? Ki biztatott arra, hogy neked írnod kell?

A legelső novellámat a szüleimnek mutattam meg. Sosem felejtem el az arcukra fagyott mosolyt. Egy rémálmomat írtam le igen érzékelhetően. Néhány éve a kezembe került, és magam is elszörnyedtem. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy 12 éves gyerekként túlvállaltam magam, minden érdekelt, mindenben részt akartam venni. Ez az írás előjele volt egy kiadós idegkimerültségnek.

Az iskolában persze mindig kiváló értékeléseket kaptam a néha szokatlan fogalmazásaimra. A mai napig hálásan emlékszem vissza Wolf Idára és Versényi Juditra, a magyartanáraimra. Konkrétan tán senkitől sem hangzott el a varázsmondat. Kifelé másként éltem. Lekötött a régészet, a színpadi rendezés. Felnőttként persze a barátok, a gyerekeim támogattak, de ez minden.

Hogyan, mikor jönnek a gondolatok, amelyek követelik, hogy írd le őket?

Többnyire váratlanul. Éppen kavarom az ebédnek valót, és hirtelen leomlik bennem egy láthatatlan fal. Olyan erővel áradnak keresztül rajtam a szavakba öntött érzések és gondolatok, hogy hagyok csapot-papot, és leülök írni. Máskor bekopog a gondolataim közé egy hangocska. Amit mond, az lassan testet ölt, élővé válik. Hordozom magamban, míg el nem mondja a történetét. Előfordul, hogy úgy jelentkezik, mint egy dallam. Különös módon sosem érzem magaménak a leírtakat, kicsit csalásnak érzem, amikor alábiggyesztem a nevem. Itt vagyok szürkén és hétköznapian, hát el tudod ezt képzelni? Bárhogy legyen is, írni igazi flow érzés. Fényből kapott, csodálatos varázslat…

Hány könyved jelent meg eddig?

Három antológiában publikáltam eddig, aztán megjelent egy kisregényem Álomút címmel, ami voltaképpen egy parabola a halálról. Kipróbáltam magam másik műfajban is egy regény erejéig, amit társszerzővel alkottunk közösen. Rázel könyve címmel, írói álnéven. Nem igazán törekedtem publikálásra mindenáron. Azt gondoltam, éreznem kell, amikor szükség van az írásaimra. Ezért is írok az interneten. Minden írás megtalálja az olvasóját. Ha nem, akkor az az írás vagy rossz, vagy már nem aktuális, vagy még nincs itt az ideje. Hiszek abban, hogy mindennek ideje van…

          

Milyen viszonyban vagy Pethes Máriával? Ismered őt személyesen is?

Jelen pillanatban ez egy facebook-barátság, de remélem, hogy több is lesz belőle! Komoly tisztelője vagyok Máriának mint embernek és mint alkotóművésznek. Szándékosan nem írok költőt, mert ő több számomra, mint poéta. Van egy fotója, ami kicsit a hippi korszakot idézi. Ül a virágok között a maga rojtos, színpompás farmernadrágjában, és abban minden ott van. Az író, a költő, az ember, a nő, a festő, a gyermek, a játékos ember, a csakazértis. Az Isten ajándékával jól sáfárkodó, alkotó ember.

Tegnap olvastam egy kórházban írott versét. Még mindig érzem a hatását… Tudod, ugye, hogy milyen, amikor az ember szembetalálja magát egy példaképpel? Az ember lánya zavarában csak butaságokat dadog. Ha túllépem magamban ezt a zavart és butaságot, biztosan találkozni fogunk. Nagyon bízom benne!

Verseket is szoktál írni?

A vers nem igazán az én műfajom, ennek ellenére írtam néhányat. Ahogy fentebb is említettem, olykor dallamként jelentkezik bennem a mondanivaló. Ha jól fülelek, a szöveget is hallom. Hát ők az én versgyermekeim.:)

Dávid, a kisebbik fiam

Úgy látom, nagy empátiakészséggel rendelkezel. Nem hibáztatsz senkit, azt vallod, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ritka az ilyen szemléletű ember.

Az empátia különös dolog. Néha áldás, olykor átok. Nem könnyű vele az élet. Adott például egy nehéz helyzet, amit meg kell oldanod, de többeket érint. Nem tudsz mindenki kedvére tenni. Ha az egyik ujjadat harapod, fáj, ha a másikat, az is fáj. Végiggondolod, ki hogyan fog reagálni. Szenvedsz tőle, mégis döntést kell hoznod.

Az ember sokszor a maga rovására lép meg dolgokat. Erősebb vagyok, kibírom – gondolod magadban. Van, amikor másként kell. Az a legnehezebb. Egy rendező barátom mondta egyszer: “Nem tudsz úgy tenni valamit, hogy mindenkinek tetsszen.” Ez számomra könnyítő gondolat.

Megjártam a magam poklát én is, mint annyian. Talán ez is segít, hogy olyan dolgokat is megértsek, amit különben nem tennék. Egy rossz döntés miatt hibáztathatok bárki mást, megvan rá a lehetőségem. Aztán majd várom, hogy helyrejöjjenek a dolgok, ami persze nem következik be. Hogyan következhetne, ha én hibáztam? Amíg ezt nem látom be, addig önmagam körül pörgök, mint egy bolond kerék.

Az empátia magával hozza a megbocsátást is. Ártanak neked, de érted. A gondolatokat, vagy azok hiányát. Ha az illetőben nincs meg, nem tudod hibáztatni azért, amit tesz ellened. Persze ez nem azt jelenti, hogy hagyj magadból bolondot csinálni. De abban talán segít, hogy ne csak feketében lásd a másikat. Hogy ne dobd ki a fürdővízzel a gyereket is. Látod, a változásban is hiszek. Ez pedig új lehetőség az emberekkel, vagy konkrét személyekkel való viszonyomban. Persze, olykor szimplán dühös vagyok. Aztán átgondolom, és – minden változik.

Istu fiam

Ki a kedvenc költőd, íród?

Nehezet kérdeztél. Szenvedélyem az olvasás, nehéz választani. Kedvenc költőim József Attila és Radnóti Miklós. Azért, ahogy láttak, ahogy ezt ki tudták fejezni. Nincs mit hozzátenni. Írók…- ó, hát Szabó Magda, Sásdi Sándor, Raffai Sarolta, Fekete István. Szabó Magdát elkülöníteném a többiektől. Gyerekkorom óta szeretem. Az első élmény, a Születésnap felejthetetlen élmény. A másik nagyon szeretett az Ókút. Tudod, én nagyon apás lány voltam mindig. Ahogy Szabó Magda ír az édesapjáról, ahogy játékosan nevelődik, sok-sok hasonló élményt idéz fel bennem. “Neked adom Tihanyt…” Érted, ugye?

Sásdi…, ez nagy szerelem. Szeretem, ahogy a földről, a kisparaszti életről ír. Az ő Ruzsinkája vagy Raffai Marcija felejthetetlen hősök számomra. Fekete István regényeiből is a földről szólókat szeretem. A sorsokat, életeket, letűnt időket. Mégis ott van a sorai között az, ami soha nem változik…

Tagja vagy valamelyik irodalmi vagy művészeti csoportnak?

Semmilyen csoportnak nem vagyok tagja. Jót vagy rosszat nem tudok mondani, hisz nem próbáltam. A függetlenséget, a szabadságot viszont igen. Nagyon szeretem…

Milyen vágyaid, álmaid vannak, amelyeket szeretnél, ha valóra válnának?

Élhető világot szeretnék mindenki számára! Embernek, állatnak, növénynek! Olyan világot, amiben támogatjuk egymást, nem elítéljük. Ahol a közös pontokat keressük, nem az elválasztó különbözőségeinket. Ahol a jelenünket éljük, de biztosítjuk a jövő generációi számára is a “jelent”. Ahol nem feléljük, de megéljük a dolgokat. Ahol meglátjuk a jót egymásban.

Álomút című regényem hőse, Simon jut eszembe. Simon, aki mindenkit a szeretet szemüvegével lát. A barátja szeretné őt megajándékozni. Megkérdi, mit szeretne? Simon gondolkodik kicsit, majd így felel: “Láss most úgy engem, ahogyan én képzellek el!”

Nagyon szépen köszönöm ezt a vallomást! Kívánom, hogy mindig így gondolkodj, ahogyan megfogalmaztad: „Csak egy pillanat kell ahhoz, hogy észrevegyük, nekünk kell változtatni. Ha megváltozik a „bent”, megváltozik a „kint” is. Ebben reménykedem…”

 

Sz. Kiss Judit

Cseppek

utolsó csepp vér, amint felsír benned az élet,
első csepp anyatej, mi táplálni kezd téged

első csepp bánat, mikor magányod megérzed,
első csepp örömöd, mit elvisz az enyészet

első csepp tudás, fáklyafény sötétben
első csepp keser’, hogy csepp ez a tengerben

első csepp nektár szerelmed dús íze
első csepp sokk, hogy nem tiéd örökre

első csepp emlék apádért,anyádért
első csepp hála, mikor gyermeked visszatér

első csepp hit, hogy Istent tán eléred,
első csepp kín, hogy mire megérted, bevégzed

egy cseppnyi búcsú, mikor megéled, felélted
egy csepp mélabú, hogy csepp vagy az Egészben

egyetlen harmatcsepp ág végén ékesség
csepp voltál, csak csepp, mi maga a Mindenség

 

Felelgető

– Hé, kislány!
          – Rég volt már.
– Vén vagyok.
          – Nekem daliás.
– Az idő,
          – tovaszállt,
– Tünékeny
          – paripán.
– Emlékszel?
          – Játszottál.
– Táncoltál.
          – Elmúlt már.
– Mi jöhet még ezután?
          – Sok csendes délután.
– Kezed a kezemben,
          – Így járunk kettesben.
– Ha elfogyna ösvényünk,
          – megállunk, szétnézünk.
– Mondják, szegény öregek!
          – Megváltás ez a kegy.
– Nem tudják, ostobák,
          – a nagy kaland eztán jár.
– Rád nézek huncutul
          – tekinteted ragyogó.
– Ráncos vén test mélyén
          – verdeső pillangó.
– Majd megkérdem, jönnél hát?
          -És én azt, mennék hát.
– Süllyedünk, repülünk, hegyeken,
          – vizeken, völgyeken sebesen.
– Ha utunk véget ér,
          – pihenünk kettecskén.
-A Holdnak kis szegletén,
          – csillagok tenyerén.
– Nem nézünk semerre,
          – csak egymás szemébe.
– Ifjú vagy, csodaszép,
          – úgy látlak, mint hajdan rég.
– Itt élünk, te meg én,
          – bársonyleplén éjsötét,
– csend mélyén,
          – csend mélyén.

 

                         Örökkön
                         ör ö k ké
                         fi gy elni
                         fö l fe l é

n e m vágyni n e m látni társat n e m kívánni
keresztet imádni hitet tanulni lelkemet odadni
n e m várni csak bízni térdelek előtted áhítat
szívemben e helyről szálltál fénylő egekbe

                         kitártad
                         karod a
                         végtelen
                         m en ny
                         f e l é
                         bűneink
                         elv itted
                         vezeklek
                         é re tted
                         i m á m
                         szál lj on
                         p o gány
                         v il ágba
                         embernek
                         fia nem
                         halt meg
                         h i á ba!

Óh, emlék, emlék…

Mosolyogsz rajtam? Láttalak érkezni, s azóta tétován álldogálsz. Mi van nálad? Nem ismerem azt a furcsa masinát! Azt mondod, képet készítesz vele? Hm…
Régen volt, rég…
Valaha festők jártak itt. Kezükben paletta és ecset volt, előttük állványra feszített vászon.
Hej, micsoda élet volt, pezsgés, lüktetés, vidámság! Nők drága toalettekben, urak frissen, elegánsan.
Élt itt egy lány… Mennyire szerettem! Én még láttam bájosnak, gondtalan ifjúnak. Ragaszkodott hozzám, otthona voltam, később társa egy elmúlt idő utáni hiábavaló vágyakozásban. Elmúlt ifjúsága, el a vidámsága. Láttam arcán szaporodni a ráncokat, és hajában dúsulni a fehér szálakat.
Egyedül volt, aztán elment, elment…
Vén vagyok már. Miért örökítenél meg? Talán, mert felfedeztek újra? Mert tiszták falaim, csillognak ablakszemeim? Ez csupán külcsín.
De belül, belül…
Ismerek egy lányt.
Ismerem, ismerem…
Ő kedvel engem.
Mint az a másik, igen, másik…
Olykor eljön, megáll odalent, s behunyja szemeit. Képzelete felrepíti balkonomra, és akkor
boldog, boldog…
A párkányomra könyököl, és átnéz Budára. Aztán hinnéd? Megsimogat. Simítja vén köveimet, s gondolatban magához ölel engem, a vén házat…
Érted? Érted…?
Néha csak üldögél, és csendesen suttog. Lázas szájjal súgja meg titkait, legféltettebb álmait. Ó, de tehetetlen is vagyok! Akár egy megroskadt nagyapó hallgatom őt, és csak
szeretném, szeretném…,
hogy teljesüljenek a kívánságai! Meddig jön még? Vajon meddig? Oly jó véle együtt játszani! Úgy tenni, mintha minden igaz volna, mintha az álmai valódiak volnának. Pedig csak lent áll, ami idefent van,
álom, álom…
csupán. Ismered talán? Láttalak már véle. Talán neki szánod a képemet? Ó, jaj,
félek, félek….
Nem jön már hozzám? Pedig várom őt, mindig várom! Öreg csont vagyok, vén palota már, de jó ez a játék! Játszom, hogy tartozom valahová, ő játssza, hogy hozzám tartozik. És közben
mesél, mesél…
Mondd el neki, övé ez a balkon, övé marad örökre! Megőrzöm a mesét, magamba zárom a titkait: Majd merengek fölöttük akkor is, mikor a nem kegyelmező idő miatt már ő is csak egy távoli
emlék, emlék….

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások