Nincsen olyan élethelyzet, amiről ne jutna eszembe egy SiposÚr-történet. Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak az első munkanapjaim.

“Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé.” Woody Allen

“Gépszerkesztő koromban”

A családi átokmintáról korábban már írtam egy könyvajánlómban, Vérségi kötelékek címmel. A saját családi átokmintám ezek után szabadon:

–    Csak a fiú a gyerek és a férfi az ember.
–    Csak az az ember, aki műszaki.
–    A munkába bele kell gebedni. (Minimum egy gyomorfekély, vagy egy szívinfarktus a végére.)


Ez volt a szüleim által kijelölt kényszerpályám kezdetén a fő csapásirány. A Jóisten viszont –
hogy az első években ne érezzem ezt a pályát annyira kényszernek – SiposUrat küldte nekem, aki mondogatta is, hogy: „Majd meglátja, hogyha kikerül az életbe…”

1974 szeptemberében léptem be a Ganz VillanyGyár Trafószerkesztésének ajtaján, ami akkor éppen a Mártírok útja (ma már Margit körút) hosszú, zöld, alumínium-szocreál KGM épületének tán ötödik emeletén volt. (Ezt az épületet nemsokára lebontják.) Végigmentem a rajztáblákkal teli hodálynagyságú rajztermen, ahol legalább negyvenen dolgoztak akkor. A terem túlsó végén lévő vészkijáratig jutottam, ahol is az utolsó boxban működött a SiposCsoport – így, egybeírva.


SiposÚr „kez’csókolommal” köszöntött engem, az akkor még éppen hogy csak felnőtt nőt, s ez nagyon meglepett. Majd nagy komolyan beleírt soron következőnek az ő NagyKönyvébe, s kisvártatva közölte velem, hogy 2011-ben mehetek nyugdíjba, s ha addig legalább 12 gyereket szülök három évenként, akkor mindezt az utolsó gyesről tehetem majd meg. Azt sajnos nem sejtette még akkor, hogy a gyes olyan lesz, mint a mesében: hol lesz, hol nem lesz, s hogy a szolgálati idő az én időmben
valószínűleg már az örökkévalóságig fog tartani.

A NagyKönyvben szerepelt aztán mindenféle diagram, amelyből kimutatta például, hogy egy szerkesztő hány nap alatt végzi el azt a munkát, amit tíz szerkesztő tíz nap alatt.



Volt az ablakában egy soha nem termő citromfa, amelyet egy zöldre algásodott üvegből locsolgatott, s amire a kollégák karácsonykor viccből valódi citromokat aggattak.

Óva intett engem a házasságtól. Aztán, hogy húszévesen mégis férjhez mentem, nem ismerte el addig, míg a Kandót (az egy műszaki főiskola volt anno) be nem fejeztem.

Elmagyarázta, hogy miről lehet megismerni a szerelmes embert: „Vizenyős tekintet, tétova járás.” Ő maga ugyan „százéves” boldog házasságot mondhatott magáénak gyorsbeszédű felesége mellett, akit egy május 1-jén ismert meg a gyárban, de a házasságot sajátságosan sorolta be korszakokra, úgymint:
–    üngyüm-büngyüm korszakra (amikor csak így beszélnek egymással a felek)
–    a magántulajdon tisztázása korszakra (enyém ez a kis kezecske, enyém ez a kis fülecske…)
–    bezzeg korszakra (bezzeg, ha a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül)
–    s végül a „tepiszok” korszakra (a férjem/a feleségem az a piszok)

Az ő tollából származott a Szerkesztők Tízparancsolata is, amelyet most megidézek:

–    A szerkesztőnek nincs apja, anyja és nem megy sehová. (Ez az átkok ellen ható parancsolat, melyek lépten-nyomon zúdultak a szerkesztőre.)
–    Dolgozni, csak lassan szépen, ahogy a csiga megy a réten, úgy érdemes.
–    A jó munkához jó idő kell.
–    Szeresd a kolléganőket, mint önmagadat. (Ekkor szinte csak férfiak dolgoztak a műszaki világban.)
–    Ami nem megy, „aztatat” ne erőltessük.
–    A főnöknek mindig igaza van. (Ha nincs is igaza, akkor is a főnök, az mindig főnök.)
–    A szerkesztő ceruza nélkül olyan, mint asszony/férfi szerető nélkül.
–    Az amúgy is túlterhelt szerkesztőt ne terheljük tovább.
–    A munkahely nem korcsma, hogy mindig ott tartózkodjunk.
–    Vak szerkesztőnek fehér ceruza dukál.


SiposÚrtól tudom, hogy a mezőtúri reformátusok „Taruza kujdámi leketej jöj”-jel köszöntik egymást, ha valahol a Világban netán összetalálkoznak. Ez ugyanis a tekintélyes méretű, ősi mezőtúri református templom homlokzatán a felirat (Jöjjetek el, imádjuk az Urat!), csak fordítva olvasva.


Ilyen légkörben teltek a hétköznapok és lettem trafószerkesztővé SiposÚr mellett a Ganzban. Nő létemre igazán „férfiasan” megtanultam a buktatott tekercselés mibenlétét és később a vasmagrakás technológiájából írtam a diplomamunkámat. Noha a műszaki pályát elhagytam már jó néhány éve a művészetekért s utóbb az újságírásért, az igaz Vassaktól azóta sem távolodtam el. VassPista – így, egybeírva – lett a „Zuram” húszévesen, s Vassak lettek a fiaim (Marcell és Ákos) is.

SiposÚr emberséges ember és főnök volt, aki szót értett a melóssal, a takarító-, konyhás- és kézbesítő nénivel, a portással, a feletteseivel és nem utolsó sorban a beosztottjaival. Kár, hogy már több mint harminc éve nem él, csak néhányunk emlékében, akik szerettük. Egy szó, mint száz, nincsen olyan élethelyzet, amiről ne jutna eszembe egy SiposÚr-történet.

Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak ezek az első munkanapjaim/heteim/éveim. SiposÚr nekem a jó főnök etalonja azóta is. Elnézve, hogy mire vittem eddig, lehet, hogy tényleg gyesről kellett volna nyugdíjba menjek…, az lett volna az igazi karrier?!

Antalffy Yvette

2014. február 18.

Hozzászólások