Senki sem próféta a saját hazájában. Ez a közmondás bibliai eredetű, melyet sokan hallottunk már, de kevesen ismerjük az eredetét. Szent Máté így ír erről az elgondolkoztató helyzetről az evangéliumában:

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka) fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka) nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” 

Jézus életének egy sajátos emberi pillanatát rögzíti: azt, amikor a megkeresztelkedés, a pusztai negyvennapos böjt s a nyilvános működés megkezdése után az immár híressé vált tanító visszatér a városba, ahol nevelkedett. Szombaton a zsinagógában olyan emberek veszik körül és hallgatják, akik látták őt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak. Olyanok, akik ismerik a körülményeket, amelyben felnőtt, és azon személyeket, akik a családi-baráti hátterét jelentik.

Názáret

Emellett az ismeret mellett azonban ott van a másik szempont is: egyáltalán nem ismerik azt a Jézust, aki most áll előttük. Ismerték gyermeknek, ismerték ácsnak, ismerték egy csöndes, minden feltűnés nélkül élő embernek – aztán Jézus elment. Teltek a hónapok, s aki most a názáreti zsinagógában áll, bár ugyanaz az ember, mégis teljességgel más. Ez a más az, ami csodálkozást, döbbenetet vált ki, bár érthető ez a mélyen emberi csodálkozás.

„Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz!” 

Ugyanakkor épp ez az emberi érzés szüli meg az evangéliumi szakasz másik tengelyét: a hitetlenségét. Ismerik a régi Jézust. Csodálkoznak azon a többleten, amelyet ez az új Jézus magával hoz. De hinni nem tudnak az új arccal mutatkozó Jézusban. Mondhatnánk azt is, hogy paradox módon annyira ismerik őt, hogy emiatt képtelenné válnak megismerni őt. Annyira jól tudják, hogy ki; hogy végül emiatt nem tudhatják meg soha, ki is ő valójában. De valamit mégis éreznek, hisz csodálkoznak. Ám ez még kevés ahhoz, hogy higgyenek benne.

Tehát a hitetlenség a szívünk mélyén gyökerezik, és megóv bennünket attól a találkozástól, amire még nem készültünk föl. Attól a szembesüléstől, amihez nem vagyunk még elég erősek.

Michael Jordan, a Chicago Bulls csodakosarasa beszél magáról a róla szóló könyvben. A címe: „Nem tudom elképzelni, hogy meg ne tegyem.” Az egyik fejezet címe: „A félelem csak egyfajta illúzió”. Ha nem dobja rá a labdát, mert fél, hogy nem megy be, senki sem fogja helyette bedobni, és nem ringathatja magát abban az illúzióban, hogy ő nem volt hibás. A mulasztás ilyen karakterű dolog.” Nyilván tudjuk, hogy milyen keményen dolgozott, hogy meg tudja tenni.

Visszatérve az evangélista gondolataihoz: E miatt az emberi magatartás miatt Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg.” Alapjában véve furcsa mondat ez. Hiszen akár meg is ütközhetünk rajta: Isten hatalmát az ember hite határozza meg? Az ember hitetlensége tehetetlenné teheti magát Istent? Isten mindenhatósága és az emberi szabad akarat ilyen viszonyban áll egymással?

Minden bizonnyal nem erről van szó. Nem ilyen elvont mélységeket feszeget az evangélista megállapítása. Sokkal inkább a hit egy sajátos emberi dinamikáját tárja fel. Isten ismerete és elrejtőzése, a kegyelmi erő és az emberi készség kettősségének összjátékát érinti. Hisz a názáreti dráma alapjában véve az a hitdráma, amely a kereszténység történetét mindig is végigkísérte.

A keresztény előtt ugyanis sajátos kihívás áll: ismernie kell Jézust anélkül, hogy teljességgel megismerhetné őt. Ha nem ismerné, nem is hihetne benne. Viszont ha túlságosan is ismerné, ismeretével mintegy szellemileg-lelkileg birtokba venné, akkor ismét a hit sérülne meg.

 

Görbe László piarista

Elhangzott a Kecskeméti Televízió Örömhír című műsorában 2018. augusztus 3-án. ITT meghallgatható.

 

 

Hozzászólások