Elindultam szép hazámbul… – Ez a közismert népdal jól mutatja, hogyan érez valaki, ha elhagyja, vagy el kell hagynia a hazáját. Henrik ezt átélte tizenéves korában, és leírta, hogy milyen volt az élete egy idegen országban. Schultz Henrik ének- és hangszerművész visszaemlékezése – 4. rész

Újév napján, késő délután volt. Egyedül voltam, a rádió előtt ültem és gyönyörű zenét hallgattam. Egyszer csak berontott Édesanyám, és nagyon ingerült hangon kérdezte, hogy én voltam-e a szobájukban, és én rigliztem-e be az ajtót belülről! Dehogy voltam, feleltem. Hangos veszekedés hallatszott, végül mindenki a szobánkban volt, és lázasan folytatódott a vita. Akkor a bátyám jóindulatú szigorúsággal felém fordult, és azt mondta, hogy legyek őszinte, ha én voltam, mondjam meg. Én tiszta lelkiismerettel mondtam, hogy nem voltam a szobában, azt is mondtam, hogy be akartam menni, de nem tudtam, mert zárva volt. Ekkor egy nagy pofont adott Anyám barátja a bátyámnak.

Abban a pillanatban a fiatalabb bátyám a nyakába ugrott, és nagy verekedés robbant ki. Velem együtt ütöttük, vertük, ahogy bírtuk, repült ott minden körülöttünk, néha mi is. Végül a földön hempergett a férfi szédelegve. Aztán Anyánkkal, aki közben hangosan ordított, kimentek. Egy másik ajtón be tudtak menni a szobájukba. Furcsa csend keletkezett az imént még drámaian zajos helységben. Lassan éreztük az ütések fájdalmát, de komolyan senki sem sérült meg közülünk. Nem beszéltünk egymással, nem is volt mit, csak vártuk, mi fog történni.

Egy idő után aztán berontott Anyánk, és méregtől szikrázó szemekkel mondta a magáét. Nem akarom a szöveget leírni, amit hallottunk. – Elrontottátok az életemet, én is el fogom rontani a tiéteket! – Mivel Anyám nagyon akaratos asszony volt, ez nem mehetett az egyik fülünkön be, a másikon meg ki. Közben a nagybátyám, egy magas, erős és indulatos ember is odaszegődött. Ő is lehordott minket mindennek, csak kis híján kerültük el a második drámát. Aztán már nagyon későn, de végre magunkra maradtunk. Kibeszéltük a történteket, és fájó szívvel, fáradtan elaludtunk. Éjszaka közepette Anyánk rikácsoló hangja ijesztett meg és ébresztett fel, és ismét lehordott a sárga földig. Távozása után már nem tudtunk aludni. Csak azt éreztem, hogy összeszorul a gyomrom és nagyon szerencsétlennek érzem magam.

Hetekig, hónapokig folytatódott ez így. Örültem, mikor végre az iskolába mehettem, és ha lehetett, mindig elmentünk valahová. Akrobataként edzettünk, de éreztük az erőnk fogytát, mivel csak kevés ételt kaptunk, azt is szidás közben. El is ment minden étvágyam. Bár dolgozott már a legidősebb bátyám, mint eladó, pénzünk azonban nem volt. Zenét próbáltunk a tornaterem egyik termében, és egy olyan ötletünk támadt, hogy tánczenével keresünk pénzt.

A legidősebb bátyám az ütőhangszerekkel próbálkozott gyors és jó eredménnyel. A hangszereket a fúvószenekartól kaptuk. Kedveltek minket, biztosan tudtak is a sorsunkról. Így múlt az idő szomorúan, de a zenélésben vigaszra találva.

Olykor, mikor egyedül voltam, egy érzés vett teljesen a hatalmába, aminek nem tudtam ellenállni. A honvágy! Nem tudom leírni, ahogy szorongó, fájdalmas szívvel egyszerűen ott akartam lenni, ahol mindenki magyarul beszél. Eszembe jutottak a tájak, az események, a személyek. Könnyes szemmel kérdeztem, hol vannak a muskátlis ablakok, hol a sudár jegenyefák, a falunk utcái, hol a virágot áruló asszony kedves mosolya…

Petőfi összes költeményeit magunkkal vittük egy csomagban. Nem tudom leírni, mit éreztem, mikor elkezdtem olvasni: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhászbojtárra”… A könnyektől már nem tudtam tovább olvasni, a torkom összeszorult. Csak egy idő múltán tudtam bezárni a fájdalmamat, ami időnként ismét fellángolt. Már mindkét bátyám szakmát tanult, én is befejeztem az iskolát. Nagyon szerettem volna továbbtanulni, de arról szó sem lehetett. Régi tanárunknak egyszer kiöntöttük a lelkünket, de ő sem tudott segíteni rajtunk.

Anyai nagyszüleink

Szakmát kellett választanom, és az ortopédiai szakot ajánlották. Eleinte fárasztó volt egész nap talpon lenni, de lassan megszoktam. Már-már meg is szerettem a rám bízott feladatokat. A mesterem egy mogorva, de jószívű, mindig fehér köpenybe öltözött ötven év körüli férfi volt, aki felismerte ügyességemet, és egyre több feladatot bízott rám. Sokoldalú volt ez a szakma. Nagyon sok anyaggal kellett dolgozni; fával, fémmel, bőrrel, szövettel; varrni, kovácsolni, reszelni, fúrni, faragni és miegymást. Idővel mindenhez értettem. Kedvelt a főnököm is, a felesége is, de még az öt leánya is!

A legidősebb, egy kedves, szép keblű, karcsú 30 év körüli nő volt. Vele nagyon jól megértettük egymást. Hasonló humorunk volt, és mindenféléről el tudtunk beszélgetni. Ha együtt voltunk, elröppent az idő. Ő nem volt házas, csak a két fiatalabb húga. Az egész család nagyon hívő volt, sokat beszélgettünk Istenről és a keresztény vallásról. Én mindig hittem Istenben, de mélyebben nem beszéltem róla senkivel. Lángra gyúlt a lelkem, a testemet is mindig férfiasabbnak éreztem. A nő bájos mosolya, vonzó alkata felébresztett bennem egy eddig nem ismert vágyat. Egy boldog állapot talált helyet amúgy szomorú lelkemben.

Édesanyánk és három fia

Szívesen alkottam vagy feltaláltam valamit, ami által megkönnyebbítettem egy-egy munkafolyamatot, és szinte lázas lelkesedéssel mindent jobban akartam csinálni. Így munka után, mikor már mindenki elment, én még dolgoztam valamin, persze alig vártam, hogy a kedvencem betévedjen. A főnök családja egy emelettel fentebb lakott. Boldog voltam, amikor jött a nő, és elbeszélgettünk. Említettem Petőfit, aki érdekelte őt. Megpróbáltam egy verset német nyelvre fordítani, azt hiszem a Bolond Istók volt, és azt vettem észre, hogy nem is lehet lefordítani. Németül egész más volt.

Egy alkalommal aztán egymáshoz való vonzódásunk minden gátlást feloldott, az ölelést és a csókot elkerülhetetlennek éreztem. Milyen mennyei érzés volt gyönyörű, puha keblén megnyugodni! Már alig vártam a következő alkalmat, aztán el is jött, és újra eljött, és újra.

Hogy mi lett a vége? Gondolom, nem akarta, hogy függjek tőle, pedig már megtörtént. Korkülönbségünk miatt nem lett volna jó házasság a miénk, és mint hívő nő erkölcsi tisztaságát meg akarta őrizni. Ma már megértem a gondolkodását, de akkor annyira vágytam utána, hogy nehezen tudtam elviselni a távollétét.

Ebben az időben ment a zenélésünk, és pénzt is kerestünk vele. Zenéléskor, vagy énekelés közben adtam ki csalódott érzelmeimet vagy örömömet. Így múlt az idő. Volt, amikor egy ideig egy romantikus helyen, egy tó partján épült táncos kávézóban játszottunk. Visszahúzódott voltam, csak a zenében bontakoztam ki. Ott is a jó, az értékes, a klasszikus zenét kedveltem. Nem tudtam levetkőzni kisebbségi érzésemet, főleg a nőkkel szemben.

Egyik nap a közelünkben egy lánycsoport foglalt helyet, már ott voltak, amikor mi érkeztünk. Közülük egy barnás bőrű, szép, fekete hajú, fekete szemű leány alig vette le rólam a tekintetét. Először furcsán éreztem magam, de aztán átadtam magam ennek a szépségnek. Vigyáznom kellett, hogy a zenére összpontosítsak, de volt bőven idő, mikor nem vettem le tekintetemet róla, és bűvölten néztünk egymásra. Csillogó, fekete szeme az osztálytársamra emlékeztetett, csak akkor én is táncolhattam, most meg tánchoz kellett muzsikálnom. Az volt a feltűnő, hogy ő egész este nem táncolt. Ott ült és nézett rám. Beszélgetett a barátnőivel, de ha őket táncolni vitték, ő ülve maradt és ismét engem nézegetett.

Néztem szép kis arcát, finom orrát, piros, teli ajkát, de a szemében a lelkét láttam. A szünetben aztán valahogy túlléptem a gátlásomon és megszólítottam. Egy kedves mosollyal válaszolt kérdésemre. Többek közt megkérdeztem, hogy miért nem táncol. Azt felelte, hogy nincs kedve. Aztán megkérdeztem, hogy találkozhatunk-e egy másik alkalommal. Meghívtam egy kávézóba vasárnap délutánra. Beleegyezett, mondta, hogy ott lesz. Boldog voltam, hogy egy ilyen szép leány beszél velem, oly sokszor megajándékoz a tekintetével, és most még egy találkozóba is beleegyezik.

Az utolsó zenedarabokat játszottuk, s e közben a lánycsoport távozott. Mikor felállt az én szemem párja, akkor jöttem rá, hogy nem is láttam még az alkatát. Meghökkentem, mikor láttam, hogy egy gépet hordoz az egyik lábán, mely rövidebb volt a másiknál. Így sántított kifelé. Mielőtt kiértek, visszafordult és kedvesen integetett. Miközben bepakoltuk a hangszereinket, az érzelmeim hullámoztak. Most már tudtam, miért nem táncolt, de hogy miért pont rám szegezte a tekintetét, csak sejthettem.

Másnap izgatottan vártam a délutánra megbeszélt időpontot.

 

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások