Ipari tanulóként a Szegedi Textilművekben folytattam az életem. Mellette sikerült tovább folytatni a tanulmányaimat a Szegedi Ságvári Gimnázium levelező tagozatán, ahol 1971-ben sikeres érettségi vizsgát tettem. Bérelszámoló lettem. Ekkor kezdtem megbarátkozni az írással is. Első riportomat Moldova Györggyel készítettem, ami a TEXTILÉLET l971. július l0-i számában meg is jelent. Ettől kezdve e lap tudósítója lettem 14 éven keresztül. Ez idő alatt kétszer díjaztak. Az írás állandóan ott volt az életemben. Az írás területén sikereim voltak, így ismét tanulásra adtam a fejem, és az újságírás fortélyaival ismerkedtem.

1975-ben megszületett lányom, Anita, két év múlva fiam Attila. 1984-ben pedig legkisebb fiam Vince. A GYES után ismét iskolába jártam. Ezúttal a kertészetire jelentkeztem Kecskemétre. Innen csak egy “ugrás” volt Szombathely. A technikusi vizsgám már itt tettem le, 4-es eredménnyel. Virágkötészetet tanítottam, és kertészszakkört vezettem általános iskolákban…

Munkában a nagy  M’10-es kamerával

1997-ben megalakítottam a Szegedi Amatőr Alkotók körét. Lapot indítottam azzal a céllal, hogy szabadon írhasson bele bárki, verseljen, rajzoljon, alkosson. 47 évesen belecsöppentem a média világába, bemondó, műsorvezető lettem. A televíziózás egész embert kíván. A nap 24 órájában „ügyeletes” vagyok. Nem röstellek éjjel 2-kor felkelni, hogy papírra vessem ötletemet, ami éppen abban a percben jutott eszembe. A bemondáson s a riportok készítésén kívül megtanultam kamerázni. Ez talán a legnagyobb élmény, ami a médiában lehetséges. Szinte kínálja magát, akár a természet, akár egy kiállítás, egy rendezvény. Az úti filmeket szeretem leginkább készíteni – utazni jó! A fél országot bejártam, még külföldön is készítettem filmeket.

Az elismerés sem maradt el. A mozgássérültek, vakok között éltem egy ideig, nekik köszönhetem első TV-s díjamat. A második díjat pedig az úti filmeknek, s talán annak, hogy megpróbáltam visszaidézni a 10 éves kábeltévé – BAGOLY TV – elmúlt éveit. Ezen kívül számtalan vetélkedőt, filmszemlét  szerveztem.

Első tv-s díjam a mozgássérültekről készült filmért.

Manapság is tanulok. 2003-ban szereztem könyvtáros asszisztensi képesítést. Mindig naprakészen kell lennem, így követni kell a város, a falu életét. Évfordulók, jeles napok, világnapok s egyéb történetek, események színesítik ezt a munkát. Jelenleg a szentmihályi BAGOLY TV-ben vezetek egy médiaklubot. S már második alkalommal szervezek diákoknak, felnőtteknek médiatábort. Megpróbálom az ifjaknak átadni azt a tudást, mentalitást, melyet ez a tévés munka igényel.

Tél-tavasz vers

Csillog a fény a jégtükrön,

Varjú károgva száll.

Nádasba búvik a hideg köd,

De már a nap délfelé jár.

Fátyolos égen reménykedőn

Tavaszra vágyva vársz,

Hideg szél fú nádözönön

Életed is tavaszra vált.

Jég alatt alszik a hal,

Léket vág a halász.

Nádasba bújik meg a vad,

S alussza még téli álmát.

Most szél sem lengedez,

Nem hallok jégrianást.

Falu alatt alszik a HOLT-TISZA,

A stégen macskanyávogás.

Kék vize fodroz HOLT-TISZÁNAK,

Nádasban csicsereg madársereg.

Sirály száll a nagy víz felett.

Velük már a tavasz üzent.

Pirosló háztetőn nem ül már a köd,

Gondod téltől messze,

Sirály száll a HOLT –TISZA fölött.

Víz és nádas, víg, vidám dal,

Kék égen, kék vízen napsugár.

Éled a füzes is a parton,

Ősz óta minden erre vár.

Kiálts hát bele a végtelenbe:

Tavasz, tavasz köszöntelek!

Horgász, s hal álmából ébred,

Légy üdvözölve Te szép Kikelet!

Az írók és költők baráti köre

Utolsó szerelem

Az Isten tudja, mi ütött belém, de azzal teszteltem a férfiakat, hogy szeretnek-e színházba járni. Csak olyan partnerre vágytam, akivel bármilyen darabot megnézhetek, legyen az opera, operett, dráma, vígjáték…Valamikor magam is színész szerettem volna lenni, de ma már örülök, hogy nem lettem az. Nem tudtam volna olyan játékot nyújtani, amit élvezett volna a közönség. De a színház közelében maradtam, szórakoztatom az embereket, igaz, a képernyőn. De nem is ez a lényeg…

Harminc éve történt…

Ma már nem emlékszem, milyen darab ment a színházban. A barátommal készültünk megnézni, a jegyek nálam voltak. Szerencsére vagy sajnos, ez később derült ki…A csarnokban vártam rá, de nem jött. Sohasem szokott késni, arra gondoltam, elhúzódott egy tárgyalása, vagy dugóba került. Akkor még nem volt mobiltelefon, hogy értesítsen. Ha nem jön, hát nem jön! Gondoltam, eladom a jegyét, és akkor is megnézem egymagam a darabot. A jegyeket kezemben lobogtatva álltam a pénztár előtt, ugyanis már kitették a MINDEN JEGY ELKELT táblát. Egyszer csak egy úriember közeledett felém magabiztosan, s a jegyek iránt érdeklődött.

– Sajnos csak egy eladó jegyem van.

– Nekem az éppen elég – mondta, és szemében valami vibrált, amikor rám nézett, de ügyet sem vetettem rá. Kifizette, s már el is tűnt.

Megkezdődött az előadás. Mintha valami varázslat történt volna, úgy meglepett, amikor az előbbi úriember leült mellém. Hát persze! Hiszen mellém szólt a másik jegy! Felment a függöny. Nem is nagyon figyeltem az előadásra, de mereven néztem a színpad felé. Egyre azon gondolkodtam, ki is lehet ez az ember?

A szünetben mindketten felálltunk, hogy kimenjünk a büfébe. Kedvesen invitált, hogy meginnék-e vele egy italt? Igent mondtam, bár időközben eszembe jutott, elfogadhatom-e egyáltalán? Mit gondol rólam? Hiszen nem is ismerem! Aztán megkezdődött a második felvonás. Agyamban pedig egyre jobban kattogtak a fogaskerekek. A szünetben sok mindent megtudtam róla, s úgy tűnt, mintha már évek óta ismerném. Magányos farkasként él az édesanyjával.
< br />Véget ért az előadás. A ruhatárba mentem. Mintha a sors így akarta volna, éppen a mellettem levő akasztón volt az ő kabátja. Elmosolyogtam magam, minő véletlen. Aztán megkérdezte, merre lakom.

– Nem érdekes – volt a válaszom, de ő csak tovább firtatta. Megmondtam.

– Elkísérhetem egy darabon? Arrafelé lakom én is. – Ez nem lehet igaz! Hát persze, hogy elkísérhet, hiszen most már én sem vágytam másra. S nem értettem, mi ütött belém. Sohasem ismerkedek ilyen gyorsan, de valami nagyon megfogott ebben az emberben. Ki lehet ő, miért is hagyom a közeledését? Sok kérdés, sok akarat…vagy mégsem, hiszen semmi sem volt ellenemre…

Már a harmadik, vagy negyedik utcán sétáltunk, nagyon fájt a lábam a cipőben, de nem mutattam, csak mentem a csodálatos idegen mellett, aki már nem is volt idegen, és beszéltünk, beszéltünk. Egy kis étterem mellett mentünk el. Az jutott eszembe, jó lenne, ha bemennénk, mert már őrülten fájt a lábam a cipőben, de nem mertem mondani, s mit ad Isten, éppen rákérdezett:

– Mi lenne, ha bemennénk egy italra?

– Nem volt elég a színházban? – kérdeztem vissza. Féltem a nemleges választól, de a női etika ezt diktálta.

– Még nem akarok hazamenni, élvezném a társaságát, ha megengedi.

Persze, hogy megengedtem, hiszen magam sem vágytam másra.

Bementünk. Hangulatos cigányzene szólt. A pincér azonnal odajött, felvette a rendelést. Újdonsült barátom azonban az étlapot is kérte.

– Ha már itt vagyunk, megvacsorázhatunk, hiszen van időnk.

Igen, időnk az van. Szombat este lévén, másnap nyugodt vasárnap ígérkezett.

De mégsem. A vacsora után a házig kísért, s megígérte, másnap 11-kor értem jön. Bánom is én, csak hogy végre itthon vagyok, s ledobhatom ezt az átkozott tűsarkú cipőt. Ki volt az a bolond, aki ezt kitalálta?! Aztán elnyomott az álom ….

Reggel a szokásosnál később ébredtem. Éppen azon törtem a fejem, mit kellene ebédre főzni, amikor megszólalt a csengő. Te jó ég, már annyi az idő!

Ő állt az ajtóban, hatalmas csokor virág mögött. Ma már kinevetnének a fiatalok érte, de a gerbera csokor valami csodálatos volt! Beinvitáltam. Pillanatok alatt szétnézett, gondolom, megvolt a véleménye, mert nem éppen a legnagyobb rend volt a szobában. Kávét főztem, s megkínáltam. Míg szürcsölte, le nem vette a szemét rólam. S ez éppen nekem sem volt ellenemre. Mi ez? Kérdeztem még napok, sőt hetek múlva is magamtól. Soha nem éreztem ilyet. Áramütés, varázslat, kikapcsolás?

Nem sok idő telt el, alig 3 hónap, amikor egy este megkérte a kezem. Csak úgy vaktában IGENT mondtam. Most már hiszek abban, hogy irányítanak bennünket. Nem vagyok meggondolatlan, de ez mintha akaratomon kívül történt, mintha nem is én lettem volna, hiszen mindig határozott voltam, átgondoltam, mit hogyan kell tennem….De ez más volt. Megtartottuk az esküvőt. Nem volt nagy lakodalom, csak 30 személy, csendes ebéd, s megkezdődött egy új élet, most már együtt…

27 év telt el. A gyerekek megnőttek, az unokák itt sertepertélnek körülöttünk. A sok gond mellett is – azt hiszem – érdemes volt akkor „meggondolatlanul” igent mondanom. Minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ám a sors, mint mindig, most is közbeszólt! 27 szép év elment, együtt, gondokkal, de megoldásokkal is teli…három szép gyermek, s két unoka…s most mégis búcsúzunk…nem, nem válás ez, nem mi választottuk, nem mi mondtuk az IGEN után NEM-et. A sors akarta így, beleszólt, s helyettünk ő mondta ki a NEM-et. Vége!

Innen már nincs visszaút. Nem reménykedhetek, hogy egyszer csak feltűnik a sarkon, egy étteremben, a színházban…Sohasem tűnik már fel, csupán álmaimban s emlékeimben. 27 szép év volt, amit csak megköszönni lehet! S a sorsot sem hibáztatom érte, ez volt beleírva a NAGY KÖNYVBE: 1950-2010.

Nagy L. Éva

2013. augusztus 8.

Hozzászólások