,,Sok fájdalmat, szomorúságot is hordozok magamban… Ezeket kiírom a lelkemből… azt a mélyen elrejtett halk sírást, ami egy ideje ott alszik bennem…, s néha felszínre törne.” (Idézet a bemutatkozásából)

Jana az, akinek az írásai a legmélyebben megérintik a lelkem. Verseinek elolvasása után mindig valami sejtelmes érzés kerít hatalmába: igen…valóban…így érzem én is…megtörtént velem is…és nem is egyszer e vers elolvasása után könny szökik a szemembe.

jana6

A magazinunkban ugyan volt egy rövid bemutatkozása, de már többször is megkértem, hogy készítsünk egy interjút, hogy jobban megismerjük őt, a szerető édesanyát, a jóságarcú óvó nénit és azt a ,,mélyen elrejtett halk sírást”, amely átitatja verseinek lényegét. Íme, a bemutatkozása:

Amikor megszülettem, erősen fújt a szél
nem volt a fákon már sehol falevél –

ahogyan azt egyik versemben megfogalmaztam, nem várt senki sem. 1958 november 9-én, azon a vasárnapi estén, amikor anyám a világra hozott, a Nagy Erzsébet nevet kaptam. (Erre később visszatérek) Pár órán belül teljesen egyedül maradtam a Marcali kórház csecsemőosztályán. Innen, ebből a mélységből indult a halk sírás, ami után később érkezett sok-sok kacagás, könny és magasban repülés, mélybe zuhanás váltakozása. Hullámvölgyek, szárnyalások. Mint másoknál…

jana9

Semmi különös nem történt. Sok emberrel megesett már, hogy olyan helyre szállt le a gólya, ahol nem akarták, nem várták. Nagyon hosszúra nyúlik vissza ez a történet,  s talán minden egészen másképpen alakul az életünkben, ha nem veszi el a Don a nagyapámat, s nem marad özvegyen nagymamám a kicsi gyerekeivel. Anyukám korán elment a kis faluból, hogy megkeresse a szerencsét, a boldogságot. Apámmal, illetve azzal az emberrel, akivel házasságot kötött, nem bizonyult jónak a kapcsolata. A férfi nem vállalt sem engem, sem anyukámat. Elváltak, még mielőtt megszülettem volna. Anyukámnak nem volt stabil az anyagi helyzete, jobbnak látta, ha a kórházban hagy. Akkor még nem tudta, hogy ezzel az árván hagyással olyan mély sebet hagyott bennem, amit csak sokára, a gyermekeim születése után tudtam feldolgozni. Amikor rendeződtek a körülményei, talán négy éves lehettem, elvitt magához, de én nem tudtam ott élni. Édeském kérgesedő tenyerének melegére vágytam…a kis szalmatetős ház sikált konyhájába… petróleumlámpa fényére.

jana3

Anyukámmal

Mutasd be nekünk a te drága jó nagymamádat, aki felnevelt téged.
Édeském, mint ahogyan említettem is, özvegyen maradt, mert a doni harcokban elhunyt a nagyapám. Nem volt könnyű élete, gondoskodnia kellett a kicsi gyermekeiről. Amikor megtudta, hogy megszülettem, s hogy anyukám a kórházban hagyott, nehéz helyzetbe került. Nem  hiányzott az életéből egy kisbaba, aki gondozásra szorul, aki mellől nem lehet elmenni dolgozni.  Úgy érezte, jobb helyem lesz másnál… De nem tudott megnyugodni. Amikor megtudta egy falubeli ápolónőtől, hogy milyen súlyos beteg lettem, nem habozott. Elindult…

Úgy mesélte el évekkel később, hogy egy üvegkalitkába tettek engem, és éppen akkor érkezett, amikor etettek. Édeském meg volt győződve arról, hogy én még ettem volna. Akkor, ott eldöntötte, hogy hazavisz. Saját felelősségére, mert szentül hitte, hogy majd meg tud gyógyítani. Ahogy teltek a napok, hetek, a cumisüvegbe pár szem búzadara is került. A gyermekorvos, aki a kis faluba járt, nem is ismert meg. Nem hitte el, hogy ez ugyanaz a kislány, aki olyan nagyon beteg volt. A képen látható, hogy valóban használt Édeském életben tartó receptje. Hiszem, hogy mindennek oka van és nincsenek véletlenek. Valamiért életben kellett maradnom. Édeském tanított meg mindenre. Tőle örököltem a betűk, a könyvek szeretetét. Ő formálta, alakította az értékrendemet.  Nélküle, az ő szeretete, gondoskodása nélkül, – amiben a gyermekei is komoly szerepet vállaltak – egy egészen másik ember lennék.

 

jana8

Édeskémmel

A középiskola befejezése után hol folytattad a tanulmányaidat?

A tapsonyi általános iskola befejezése után óvónőképző szakközépiskolába jelentkeztem. Nem vettek fel, így némi kerülővel az érettségi után Sopronban kezdtem meg tanulmányaimat az Óvónőképzőben. Megszerettem a várost, mindig nagy szeretettel gondolok ezekre az évekre. A vizsgák előtti sétáimra, mert akárhova is indultam el, a vége mindig az lett, hogy a Károly-kilátóról gyönyörködtem a panorámában. Órákat is képes lettem volna itt eltölteni. Talán ebben valósultak meg azok a furcsa álmok, amelyek gyermekkoromban szinte rendszeresen megjelentek. Mindig repültem. Némelyik képre, képsorra még ma is emlékszem…

jana15

17 évesen egy szerepben

A diploma megszerzése után mi történt?

Már a diploma megszerzése előtt dolgoztam, képesítés nélkül. Aztán már oklevéllel, jóval magabiztosabban. Időközben férjhez mentem és megszülettek a gyermekeim. Két fiú, János és Dániel. Ők a legfontosabbak az életemben. Szolgálati lakásban éltünk, ami mára már a sajátunkká lett. Nagyatádi panelünk mellett jó érzés tudni, hogy a fákat, amiket ültetünk, a kert, amit művelünk, holnap is a miénk marad. Férjem vállalkozó volt, néhány területen kipróbálta magát több-kevesebb sikerrel. Ma Kaposváron dolgozik egy gépgyárban. Fiaim egyetemet végeztek, mindketten Budapesten élnek és dolgoznak. Nagyon büszke vagyok rájuk. Főként arra, hogy segítik egymást, és hogy komoly feladattudattal rendelkeznek. Céljaik eléréséért kitartóan dolgoznak.

 

jana2

Fiaim (Gobbi Hildával)

Én sem unatkoztam az elmúlt 35-38 évben. A hivatásom gyakorlásához folyamatosan képeztem magam. Továbbképzéseken, tanfolyamokon vettem részt szinte folyamatosan. Megismerkedtem a drámapedagógiával, s a BME közoktatás vezetői szakán szereztem meg a másoddiplomámat. Voltam egyidejűleg összevont iskola-óvoda vezetője is. Vezettem szakköröket, tartottam drámaórákat, írtam, illetve feldolgoztam mesejátékokat, melyeket színpadra vittem a gyerekekkel. Szavalóversenyekre, rajzversenyekre jártunk. A Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozóról több éven keresztül díjazottként jöttünk haza Szabásra, ahol a Rinya patak egyik erezete szalad…

jana11

Pályakezdő óvónőként

Bizonyára nagyon szereted a gyermekeket! Kérlek, mesélj nekünk a hivatásodról!

Korábbi, rövid bemutatkozómban már utaltam arra, hogy valójában az élt a köztudatban, hogy énekesnőnek készülök vagy színésznő leszek. A tapsonyi Kultúrház színpadán én szinte egészen otthon voltam. Később Marcali, Kaposvár művelődési házainak is vendége lettem, ha versről, népdaléneklésről vagy színjátszásról volt szó. Azt hiszem, magam is elhittem egészen addig, míg komolyra nem fordult. Amikor egy játékomat látta egy neves színművész, rendező: Csorba István, javasolta, hogy feltétlenül jelentkezzek a főiskolára, s ő azonnal szerződést ígért a gyerekszínházhoz. A jelentkezési lapokat ki is töltöttem, s vittem feladni a postára…. De egy belső hang azt súgta, ne tegyem. Ne adjam fel. Hallgattam erre a belső hangra, amit azóta sem bántam meg egy pillanatra sem.

A gyerekek között mindent megtaláltam, amire szükségem volt, van. Egy olyan helyen dolgozom, ahol magas a száma a hátrányos helyzetben élőknek. Ahol nem könnyű pedagógusnak lenni. Ahol szükség van mindarra a tudásra, amit megszereztem, s mindarra, ami a színpadra vitt volna. Amit Isten adott. Ha kell, bohóc vagyok, ha kell, festő, vagy éppen öreg anyókát játszó ember. Egy biztos, ezt a munkát csak mélységes, odaadó gyerekszeretettel, a hivatás iránti alázattal lehet csinálni. Tudom, hogy jól döntöttem, amikor ezt választottam. Nem hiszem, hogy lenne bármi más, amiben ennyire önmagam lehetnék.

jana4

A közelmúltban készült kép az  ovimban Petivel, a  Csak egy kő című  írásom szereplőjével

Mikor kezdtél el verseket írni? Ki segítette a szárnypróbálkozásaidat?

Emlékezetem szerint mindig is írtam. Kicsi koromban az újság szélére, később füzetbe. Sosem voltam szépen író. A betűim nem voltak szép arányosak. Rímeket igen korán kezdtem el faragni, néha dallamot kreáltam hozzájuk, csak úgy, magamnak. Első kis versemet a Pajtás Újság mutatta be. Egy pályázatra írtam. Őszi szél volt a címe. Valójában nem írtam sok verset. Inkább csak firkáltam itt–ott rímeket. Inkább történetek születtek a gondolataimban. 14-15 éves lehettem, amikor elkezdtem írni verseket. Foglalkoztatott a halál és a szerelem. Prózában is nyertem már pályázaton: Miért megy el a néni című írásom volt az első, amiben tudattam a világgal, hogy nem az a fontos, ki milyen bőrszínnel, vallással születik.

Több tanáromra is nagy szeretettel gondolok. Az első komoly pozitív emlékem a szigorú, de igen tisztelt általános iskolai magyartanáromhoz, könyvtárosunkhoz, Jutka nénihez (Juci mamának hívtuk) fűződik, aki felolvasta az órán egyik fogalmazásomat, majd egy verselemzésemet is. Ő volt az, aki azt mondta, különlegesen fogalmazok, van érzékem az íráshoz. Elkezdtem hinni magamban. Szendei Lajostól, tanáromtól megtanultam a szervezést, a rendezés alapjait. A színpadon való otthonos mozgást. Ő az az ember, aki a tehetséggondozásban élen járt. Annak, hogy óvónő lettem és nem színész, neki sok szerepe van. Elültetett bennem egy magot. A gyerekek iránti szeretet magját. Hogy mennyi mindent ki lehet hozni egy gyerekből, ha figyelünk rá. Sokan és sokféleképpen hatottak rám, formálták a gondolkodásmódomat, ízlésemet, bővítették látókörömet, szókincsemet.

Több alkalommal küldtem be verseket különböző lapokhoz. Rengeteg visszautasításban volt részem úgy 1974- 1980 között. A Népszavában, a Somogyi Néplapban jelentek meg verseim, s biztatást kaptam Leskó Lászlótól, Fodor Andrástól, s a közelmúltban elhunyt Sarkady Sándortól, aki a főiskolán tanított.

jana1

Bizonyára írsz  gyermekverseket is, hiszen te igazán ismered  a gyermeki lélek titkait.

Vannak gyermekverseim és mondókáim. Ezek közül csak néhányat osztottam meg a nyilvánossággal. Több versemet szavalták is gyerekek, jó néhány mondókám már szinte természetességgel hangzik el nap mint nap az oviban. Sok-sok spontán vers is született a munkám során, melyeket jó lett volna lejegyezni. Ebben a műfajban az unokázós’ időszakom lesz majd gazdagabb, termékenyebb, tudatosabb. Többször magam kreálok egyszerű dallamot ismert versekhez és a sajátjaimhoz is. Szeretik… A mesék dramatizálása közelebb állt hozzám, talán mert ezen a területen szegényesebb a paletta, ugyanakkor több gyermeket aktivizálhat.

Hol és mikor mutattad meg írásaidat a közönségnek?

Valójában már kezdtem feladni, hogy valaha is komolyabban fogok az írással foglalkozni, és elfogadtam, hogy otthonomban a gyermekeimnek és az óvodában farigcsálom a rímeket. Hosszú, közel két évtizedes hallgatás után találkoztam egy lehetőséggel az internet segítségével. 2007 februárjában találtam rá a Virtus nevű oldalra, aminek sokszínűsége engem is megragadott. Komoly lépcsőfok volt az életemben, hogy ennek a virtuális lapnak én is írhattam. Bármit, ami foglalkoztatott. Itt tehettem közzé a véleményemet is a világ dolgairól, s írhattam verseket, illetve kiírhattam magamból mindazt a sok mindent, amit hosszú ideig őrizgettem. A fájdalmat, amit az apa, nagyapa, az igazi család hiánya okozott, s azt a csalódást is, melyet az apámnak hitt ember okozott.  Megrajzolhattam a könnyeket, melyeket Édeském, majd rá két évre anyukám elvesztése okozott. Írhattam vidámságról, magamról, gyerekeimről, munkámról és olyan történetekről, amelyeket a fantáziámban ringattam korábban.

Nicknév mögé rejtve a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” „szlogenje is érvényre jutott. Itt tapasztaltam meg sok mindent, szereztem komoly tapasztalatot az emberek sokféleségéről. A vélemények ütköztetéséről is. Észrevettem, hogy szívesen olvassák a gondolataimat, a véleményemmel is sokan azonosultak. Jó érzés volt. Mintha kinyitottam volna egy régen bezárt ablakot és betódult volna a levegő, a fény…. Barátságok, ismeretségek szövődtek itt, melyek közül a legtöbb ma is él, holott a Virtus  már megszűnt. Hálás vagyok annak a lehetőségnek, melyet a Virtus adott. Sokan indultak el innen, s ma már valóban írók, költők vagy publicisták lettek.

jana10

Mióta publikálsz a 7toronyban? Mit jelent számodra a torony szellemisége?

A Virtuson való regisztrációm után hamarosan összebarátkoztunk Fitó Icával, aki akkor már Toronylakó volt. Az Ő invitálására ismertem meg a Héttorony szellemiségét. Egészen más szabályok voltak érvényesek, mint a Virtuson. Nem lehetett nicknévvel, hiteles fénykép nélkül a toronyban publikálni. Ekkor döntöttem el, hogy azon a néven leszek jelen a toronyban, amit még 1989-ben ollóztam össze a lánynevemből és a férjezett nevemből. Elfogadták. Szeretem az egyszerűségét, az egyediségét, a könnyen megjegyezhetőségét. Szükségem volt erre a névre, mert ebben lehettem, lehetek önmagam. Hivatalos neveim tucatszámra találhatók az országban. Jó döntés volt, ma már ismerik és elfogadják ezt azok is, akik eddig csak az anyakönyvezett nevemen ismertek.

Visszatérve a Héttoronyra, ami egy „olyan építmény” volt, – s az ma is,- ahova, ha belép, nem fázik az ember. Ha melege van, árnyat ad, mint a lombos fa. A kilátás a toronyszobából pazar. A lektor alapos mérlegelés után engedett a főoldalra írásokat. Akinek az írásai a főoldalra kerülhettek, az már büszke lehetett. Én nagyon bátortalanul lépkedtem ott, és az írásaimat csak a naplóba vittem. Rendszeresen ellenőrizték a naplók tartalmát is, és onnan kérte be a lektor az írásaimat. Volt, amiről jelezte, hogy ezt vagy azt még „gatyába kell kicsit rázni”. Szívesen fogadtam a tanácsait, mert sosem lekezelő hangon tette. Szerkesztőtársa, Gyuri, aki már sajnos nincs köztünk, sokat segített nekem abban, hogy a  torony lépcsőjén ne csak lábujjhegyen merjek lépkedni. Aranka nélkül számomra elképzelhetetlen a Héttorony. A szerkesztők egy időben jöttek-mentek, de mára már stabil a belső erő. Igen fontos dolognak tartom azt is, hogy befogad és segíti a tehetségeket. Amatőrből sokan váltak már profikká…

jana014

Antológiák, melyekben szerepelnek műveim

Jelent már meg önálló köteted?

Minden amatőr firkálgatónak álma a saját kötet. Ez alól én sem vagyok kivétel. Nincs önálló kötetem. A nagyfiamtól és kedvesétől kaptam ajándékba tavaly karácsonyra egy egyedi példányt. Ez a kincsem. Antológiákban azonban sok írásom kapott helyet. Már ezekre sem vágyom. A neten rengeteg blogban találhatók meg a verseim. Mára már nem akarom olyan elszántan az önálló kötetet. Nem hiszem, hogy komoly kereslet lenne Ruder Jana versei, novellái vagy regénye iránt. Magánkiadásban, így, ebben a formában nem gondolkodom. Nem lennék jó menedzsere sem a könyveimnek. Marad az elektronikus formula mint lehetőség.

Az olvasók hol találhatnak még tőled írásokat?

Elsősorban a saját honlapjaimon, melyeket igyekszem kicsit átalakítani, amint lesz rá időm.  A Héttoronyban, az Artpresszóban, a Tollal.hu oldalán is, valamint  DunapArt café, a Cinke, Poet.hu oldalakon is van jó néhány írásom. A facebook és annak különböző irodalmi csoportjai is otthont adtak a leírt gondolataimnak.
Milyen vágyaid, álmaid vannak az elkövetkezendő esztendőkre?
Nagy álmokat dédelgetek. Elsősorban a nagymama szerepre készülök. Mindig mindenben a gyerekeim, a családom az elsők. A nyugdíjas évekre tartogatok több olyan publikációt, ami a hivatásomhoz fűz. Mesedramatizálástól a gyermekek számára írt verseken át a bábjátékokig.

jana013

Egyedi kötetem…

Több prózai alkotásba szeretnék fogni. Egyik ilyen egy kisregény, melyből korábban már részleteket publikáltam, a Johanna mosolya. Ez átdolgozás alatt áll, melynek befejezése is még a tavasz előtti feladatom. Elárulom, hogy titokban online festőleckéket is veszek, mert ebben is szeretném kipróbálni magam. Hasznosan, tartalmasan szeretném eltölteni majd a nyugdíjas éveket, melyek már nincsenek olyan messze, ha a Teremtő megengedi nekem, hogy megvalósítsam ezeket. Most azonban még a hivatásomban vannak kötelezettségeim. A napi teendőkön túl portfólióvédésre, minősítésre való felkészülés, valamint az ovi honlapjának is szélesítenem, színesítenem kell a palettáját. Feladat az van bőven,csak még egészség is legyen… Ezért és a fiókáimért imádkozom.

Janám, nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést, azt, hogy lelkednek egy darabkáját megmutattad nekünk. Magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon boldog napokat. Írjál nekünk sokáig, hiszen a léleknek úgy kell a szép vers, mint földnek a Nap melege.

Amikor megszülettem

Amikor megszülettem
erősen fújt a szél,
Nem volt a fákon már,
sehol falevél.

Zokogott a felhő,
eltakarta a Napot,
Az égen csak néhány
fázó csillag pislogott.

Amikor megszülettem,
nem várt senki sem,
Hideg füst gomolygott
a kéményeken.

Madárdal nem szólt,
s nem nyílott virág,
Fekete csend szorongatta
a kis szülőszobát.

Amikor megszülettem,
nem voltak szavak,
Puha meleg könnyek,
csak tátogató falak.

Kis kezemet nyújtottam:
Megjöttem, itt vagyok!
Sűrű köddé váltak
lelkemből a sóhajok.
1998.

versike

Én még kiscsoportos vagyok,
ám hamar nagy leszek,
még egy két tavasz,
s máris iskolába megyek.
Most még ovis vagyok,
dolgom a sok játszás,
de  ennem is kell sokat még,
hogy majd elbírjam a táskát…
1999

Vártalak…
(Janek fiam 30. születésnapjára)

Meleg volt,
szomjaztak a fák
egy sas vonalakat rajzolt az égre
kék nefelejcset hímeztem
egy kispárna szélére

Vártalak

hosszú időn át
énekeltem
a legszebb dalokat
napsugárral együtt simogattalak,
ha megérkezel
lásd milyen szépek a fák
egy virágban
miként bújnak el a csodák…

Vártalak
esténként a csillagok fényében
téged láttalak
hűvös szellőt fújtam
a szobád falára,
mosolyt festve a kiságyad rácsaira

álmomban ringattalak,
s minden pillanat, amíg vártalak
a legszebb volt nekem
s mikor megérkeztél,
ahogy rám néztél
én már tudtam
nagy
ajándékot adott
nekem
az Isten…
2012. június 29.

Halkul a szó…

Szememet bántja a fény,
becsukom.
Zárt pillák mögött utazom
oda, ahova nem ér el szavam.

Elhallgatok.

Imafüzérbe kapaszkodok,
reményfalakat építve
minden hozzám írt dalból.
Magasra emelem, hogy lássa
kinek fényforrása pihen…

Odafönn zendül az ég
nehéz fátylat hord a csend…
belső zene ringat
összekulcsolom kezem.
2012

Emlékezés….

Szürke, ködös, párás idő van. Lépéseit hallom, már holnap itt a november. Ilyenkor, mint minden évben, mindenki igyekszik virágokról, mécsesekről, gyertyákról gondoskodni…
Az emlékezés napján ezzel adja meg a tiszteletet elhunyt szeretteinek, barátainak. Jómagam is készülődöm. Hazamegyek a falumba, ahol gyermekként éltem. Élnek ott rokonaim, de első utam mindig a temetőhöz vezet. Dédszüleim, Nagymamám és szülőanyám nyugszanak egy nagy platánfa alatt. Annyi mindenen gondolkodom mostanában…

Néha velük álmodom. Boldoggá tesz, ha nagymamám égszín szemét látom, s hallom a hangját. Egy gyertyát őrizek… az Övé volt. Sokszor a kezembe veszem, s megsimogatom. Az Ő drága kezei érintették. Azok a kezek, melyek értem dolgoztak, engem öleltek. Engem mentettek meg, amikor a születésemet követően a kórházban hagytak. Édeském…, mert így hívtam. Több mint tizenkilenc éve, hogy elment. Örökre. Már csak az emlékeimben s az álmaimban van velem. Szülőanyám rá két évre követte, nagy beteg volt. Kettőjükhöz megyek majd holnap. Egymás mellett nyugszanak, anya és leánya. Mindketten társ, férj nélkül… Nagyanyám özvegyen maradt, mert a II. világháború kegyetlenül elvette tőle a boldogságot. Anyukámat pedig magára hagyta a férfi, aki az apám volt. Talán. Sajnos, nem tudhatom biztosan.

Igen, életemnek az egyik legnagyobb fájdalmát jelentette, hogy nem volt apám. Ma ötvenévesen is nehezen tudom feldolgozni a hiányát. Amikor kisgyermek voltam, akkor még csak abban nyilvánult meg a hiánya, hogy úgy játszottam, mintha lenne… Később az idősebb férfi rokonok társaságát keresetem. De az űr csak nőtt bennem… Évek múlva kifejezetten kutattam utána. Az anyukám azt mondta, hogy ne foglalkozzak vele, a nagymamám pedig nem tudott róla, hogy ennyire keresem, ilyen rettenetesen hiányzik. Ő nevelt, tanított, nem akartam fájdalmat okozni neki azzal, hogy az apám után kutatok. De nekem tudnom kellett, hogy ki vagyok… Kettőszázkilencven forint gyermektartást fizetett utánam. Egy ilyen szelvényen találtam meg egy munkahely nevét. Írtam erre a címre, de sokáig nem jött válasz. Az életemet azonban meghatározta annak várása, hogy az apámmal találkozhassak.

Mindig úgy éltem, hogy jó legyek, figyeljenek rám, tűnjek ki a többi közül. Mert az apámnak szerettem volna megfelelni. Azt képzeltem, ha jó leszek, ha majd megtudja, milyen ügyes vagyok, szeretni fog engem és velem lesz. Butuska gyermeki gondolatok voltak ezek, de reményt, célt adtak. Hiába vártam, nem jött… Én pedig megírtam a második levelet is, melyben értesítettem arról, hogy hol tanulok. A középiskola, ahova jártam, jutalmat adott a szorgalmamért, s tíz napra az egykori NDK-ba küldött nyaralni. 1975-ben ez nekem a legnagyobb jutalom volt a világon. Azon a reggelen, amikor az útlevelet kellett intézni a kisvárosban, ahogy az autóbuszról leszálltam, egy férfi megszólított. Abban a percben tudtam, hogy a fehér ballonkabátos férfi nem lehet más, mint az apám. Akkor, ott azt hittem, selyemszalaggal átkötött szivárvánnyá változik át az életem.

De csakhamar a bányáknak legsötétebb hideg zugába kerültem, mert a férfi csak azért jött, hogy elmondja, nem az ő gyermeke vagyok. Egy levelet hozott, melyet az anyám írt neki kétségbeesésében. Nem lehetett egyértelműen következtetni belőle semmire. Kicsit zavart volt a tartalma. Az érző ember sok mindent olvashat ki a betűk mögül, a sorok közül. Nem tudtam sírni sem. Amikor a vasútállomásra kikísértem, egy százast dugott a kezembe. Megszégyenültnek, csalódottnak éreztem magamat. Összedőlt bennem egy egész világ. Nem volt már kedvem menni a nagy Berlinbe, még szerencse, hogy csak jóval később, a nyár beköszönte utánra szervezték meg az utazást.

Anyukámnak elmeséltem a nagy találkozást, de Ő biztosított arról, hogy én bizony senki más gyermeke nem lehetek, csak azé, akinek a nevét viselem. Évek teltek el… Amikor diplomás lettem, majd férjhez mentem s megszületett az első, majd a második gyermekem, pár sorban értesítettem ezekről az eseményekről a férfit, akit mégiscsak az apámnak gondoltam. Válaszra azonban egyetlen alkalommal sem méltatott. Édesanyámat súlyos, gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Életének utolsó hónapjaiban én ápoltam. A halálos ágyán sem mondott mást, mint azt, hogy én annak a férfinak a gyermeke vagyok, akinek a nevét viselem. Édesanyám haláláról is értesítettem. Nagy meglepetésemre, minden bejelentés nélkül megjelent a munkahelyemen. Hidegen, ridegen az arcomba vágta, hogy nem vagyok a gyermeke, sajnálja, mert nagyon jó lenne, de … Elmondtam, hogy én hiszek az Édesanyám szavainak. Kértem, hogy csináltassunk DNS-vizsgálatot, hiszen a gyermekkoromban végzett vérvizsgálat (a gyermektartás megítélése miatt volt rá akkoriban szükség) nem adhatott egyértelmű választ a kérdésre.

Ez elől azonban elzárkózott. Azonnal hozzá is tette, hogy minden a második házasságából született fia nevén van, tehát halála után én nem öröklök semmit. Ez volt a legnagyobb pofon, amit csak adhatott, hiszen soha nem fogadtam volna el tőle semmit! Kivittem az autómmal a vasútállomásra, s azt a százast, amit hosszú évekkel korábban adott, egy borítékba helyezve a táskájába csúsztattam. Jeleztem, hogy ez honnan származik. Akkor, ott megfogadtam, hogy soha többé nem közeledem feléje. Ezt be is tartottam. De mégis nagyon sokat gondolok rá. Vajon él-e még, szereti-e valaki, segítenek-e neki, amikor rászorul? A temetőben gyertyát gyújtok a nagypapámért is, aki a Don-kanyarnál esett el, s az apámért is.
2009.

Kettétört csillag…

most kicsit a csendbe burkolódzom
csak fákat hallgatok…
hagyom, hogy végig aludják álmukat
bennem a gondolatok

hatalmas villámként vágott
létembe a felismerés

kettétört csillaggá lettem
s most minden szavam kevés…
2007

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások