A szüleim hiánya, főleg az apai kapocs nélkülözése egész életemet meghatározta. Tulajdonképpen ez volt a belső hajtóerőm. A sebem gyógyítgatása. Rengeteget olvastam. Vonzott a művészi pálya, az éneklés, a színjátszás. Az érettségi után azonban mégis egy másik szerelem felé irányítottam az életem. Óvodapedagógus lettem. Somogy egyik kistelepülésén dolgozom. Oda kerültem, ahova az Isten rendelt. Ahol szükség van rám. Soha, egy pillanatig sem bántam meg a döntésemet. A gyerekek között megtaláltam mindazt, amire mindig is vágytam.

Később a drámapedagógiában is komoly ismeretekre tettem szert, s kamatoztattam azt a 7-16 évesek körében. 1990 óta vagyok óvodavezető. Az írás egészen kiskoromtól meghatározója az életemnek. Mindig is írtam.  Az első versem a Pajtás újságban jelent meg, majd később a Somogyi Néplap, a Népszava is megjelentetett tőlem írásokat. Írtam sokfélét, sokszor csak az asztalfióknak.

Hosszú, húsz éves hallgatás után kezdtem el újra leírni a gondolataimat. Kezdetben terápiaként indult. Később pedig írásaim több antológiában, válogatásban  kaptak már helyet. Önálló kötettel nem rendelkezem. Terveim vannak, s szakmai publikációkat is szeretnék kiadni, de hiszem, hogy mindennek eljön az ideje.

Nagyatád, 2013. január 27.

Anyámért

Város zajában keresett menedéket
a fojtogató csend elől
Nem lelte meg a kék madár tollát,
volt sorban hátul
és sokszor járt legelöl…
Zsákutcák szélén nem nyílt virág,
világ bajára szúrta bánatát…
A füstkarikákat még szépnek találta…
engem hozott a világra!
Aztán elsietett, mert én is csak sírtam
anyatejért, melegért rimánkodtam…
nem nézett vissza , mert ott járt már a tél…
fagyott könnycseppekben, arcom küszöbén –

Sütött a nap, vagy
hó szitált, karácsonyok csengőjébe
bújt el a bánat
sokáig nem láttam anyámat.
Arcomon szerelemvirágok pirultak,
már éppen
arattak…
s felsírt egy kisgyerek,
édesen szívta a mellemet…

Messze a nagyvárosok égre nyúlt
kéményei alatt
Egymásnak estek a sejtek.
Szilánkokra szakadt jövő,
jött a félelem, mint idegen betörő –
Kék foltok üvöltöttek a karján…

Betakartam, kezembe vettem
elgyötört bocsánatát…
Ma érte égnek ablakomban a gyertyák…

Maradtam volna még…

Maradtam volna még..
de a kék lehalványult az égről…
s rojtok lógtak ki
a tél szakadt zsebéből
amikor sárba esett
a tegnapi csillag.
Együtt néztük
éjfél után…
s puha parázzsá vált a délután…

Sötét foltok nőttek az est szárnyára,
aztán összetört a fény
szemem íriszén…

halkan dúdoltam…csendesen,
kevés lett neked…
s a vékony hártyává vált hangjegyek
néha sírtak –
könnycseppjei hozzád gurultak…

Igazi dalt akartam…
mi áthatol a lelkemen
kisimítva sok vasalatlan ráncot,
hordtam magamon nehéz acélláncot…
oly könnyűnek tűnt, nem fájt, hogy bőröm tőle sorjás’
feléd indult tőlem minden kis mosolygás…

maradtam volna még…
de a kék lehalványult az égről,
puha parazsak hulltak a csillagok szeméből…

Késik a csend

Vénül a Hold
ráncolja homlokát,
kunyhónak támaszkodik az este…
köd hajol le a fákról
rászáll a síró ereszre.

Késik a csend.

Szél parolázik
a fákkal,
fakul a zöld, térdel a nyár…
az ég partján, színeit pazarolva
ívét bontja el
egy szivárvány…

Hozzászólások