Éppen 5 éve, hogy Nagykanizsán jártam és beszélgettem Magdi barátnőm édesapjával, a “magyar Szolzsenyicinnel”, aki elítéltként raboskodott a GULAG kényszermunka táboraiban a második világháború után.

Milyen jó is volt, hogy akkor egy naplóbejegyzés lett ennek a találkozásnak a lenyomata, ami aztán többek között a MontázsMagazinban is megjelent. Néhány hónappal később, 2012. november 2-án, 86 éves korában elment ez a nagyszerű ember, aki volt könyvelő, német-orosz műszaki tolmács, író, de még anyakönyvvezető is.

Most két gyermeke – Magdi és Antal – fogadott bennünket, s a ház falán már messziről láttuk, hogy emléktábla jelzi: a város nagy tiszteletben tartja vitéz Rózsás János emlékét.

A szobában minden a régi helyén, egy ifjúkori fénykép, egy kedves barát János bátyánkat ábrázoló festménye és a Magyar Szabadság Díj kis szobrocskája (az amerikai szabadságszobor másolatával a háttérben) idézte fel az 5 évvel ezelőtti beszélgetést.
Mielőtt feltettem volna a kérdést arról, hogyan is ápolják ezt a hatalmas szellemi örökséget, máris kezünkbe kaptuk az év elején, a Szülőföld Könyvkiadó Kft. kiadásában megjelent Ködbevesző múlt című válogatáskötetet, melynek utolsó mondatai így hangoznak:

“A nyolcvanhatodik életévemnek lassan a végére érve eddig jutottam. Hogy a jó Isten ad-e még erőt, egészséget, hogy további kutatómunkámmal, a haza javát szolgálni akaró írásaimmal ismételten a nyilvánosság elé léphessek nemzetünk szebb jövője érdekében, ez a gondokkal terhes jelen, és a bizonytalan, de reményteljes jövő titka.”

A kötetnek Nagykanizsán 2017 februárjában volt a bemutatója:

“Ahogy korosodik valaki, annál többet időznek gondolatai a régmúlt idők emlékeinél. Felidéződnek a visszahozhatatlannak tűnő képek. Az ember aztán megpróbálja – a múlt ködén keresztül, sok tapasztalattal a háta mögött – a mai kor felfogása szerint, a mai gondolkodásmóddal összehasonlítva, értékelni az évtizedekkel korábbi történéseket. Az elvesztett első világháborút követő zűrzavart, az 1919-ben uralomra jutott kommunisták véres terrorhadjáratát, a következett vandál román megszállást. Ezt tetőzte be az 1920-as könyörtelen trianoni békediktátum, mely darabokra szaggatta a Kárpátok által övezett Nagy-Magyarországot. Még fel sem ocsúdott az ország a veszteség okozta kábulatból, amikor kitört az 1929-1933-as gazdasági világválság. Ez aztán az ország lakosságát végképpen hihetetlen – a mai ember számára elképzelhetetlen -, szinte kilátástalan nyomorba taszította. Folytathatnánk a 40-es, az 50-es évek történéseivel, nagy izgalommal. Annyit azonban biztosan tudok, hogy az én gyermekkoromban – még ha valaki nem is volt mélyen vallásos – a lelkiismeret erkölcsi tartást adott az embereknek. A Tízparancsolatot nem kellett feltétlenül az állam erőszakszerveinek betartatni. És nem volt szégyen a munka. Akkoriban – a mai ember számára elképzelhetetlenül nagy munkanélküliség nyomasztó körülményei között – a tanult, állástalan emberek sem szégyellték megfogni a lapát nyelét, utcát söpörni, netán tolni a talicskát, húzni a kiskocsit, ha azzal becsületesen megkereshették azt a kis pénzt, amivel a holnapba vetett reménységüket hosszabbíthatták meg.” Idézet a címadó írásból

A kertben a régi karácsonyfák pedig azóta fél métert nőttek.

Antalffy Yvette

 

Hozzászólások