“Van egy másik valóság – a tükörkép, amit a világ mutat benned, ha művész vagy. S egy idő múlva, ha sejted mesterségedet, már csak ez a másik valóság érdekel.” (Márai Sándor)

Gyerekkoromat kétféle faluban töltöttem. Az egyik Pasarét, amely ugyan Budapest része, Budán található, majdnem az erdőszélen, de főútvonalak mellett. Akkortájt – ha iskolába nem is – mezítláb járhattam az aszfalton, a tócsákban, ha esett az eső, langyos júliusi zápor. Vagy napsütésben, amikor naponta arra járt a locsolóautó – a „bakon” a kezelővel, aki „elvált lány” volt saját bevallása szerint.
Több ízben nyaraltam vidéken, hiszen a főváros élelmezése nem volt tökéletes, hogy finom legyek. Vézna, kis híján angolkóros, de nyurga kisfiú voltam. Maglódon évente töltöttem az iskolaszünet egy részét. Az még igazi falu volt, kecskével, nyúllal, baromfival és sok friss gyümölccsel. A jegyrendszer idején, amikor még a kenyér, a tej, a hús is jegyre, vagyis fejadagként került értékesítésre, végre ehettem kedvemre! Maglódon kétlakiak éltek, a férfiak Pesten, gyárban dolgoztak, az asszonyok a háztartásban, a gazdaságban. Ekkor még termelőszövetkezetek nem léteztek, a falvak működtek.

Tízéves koromban egy egész nyarat, vagyis hónapokat töltöttem Abaújdevecseren. Itt már tehenet tartottak, volt, akinek lófogatra is telt. Fogtam az eke szarvát, nekem ez komoly játék volt. De nemcsak szántottam, megtanultam mindenféle paraszti munkát. A Magyar Rádió “Szellemi öttusa” pályázatán néprajzi dolgozatommal sikert arattam. Leírtam mindent, amit az archaikus eszközökről megtudtam, kézimalomról, amin darát őröltem, vajköpülésről, kendernyűvésről, áztatásról, tilolásról, fonásról, szövésről. Napjaim tehát vidáman, nyelvórák nélkül teltek, míg budai otthonomban nyáron is tanulnom kellett, aminek azonban később hasznát vettem. Ezek a nyarak mély nyomot hagytak és ismételten megjelennek prózámban és lírámban egyaránt – a gyerekkori emlékeim egy letűnt világról.
Még elemi iskolában kezdtem, majd általánosba kerültem, mint felső tagozatos. Az elemi iskola, ma alsó tagozat a neve, még megtanított írni, olvasni, számolni – nem lettem funkcionális analfabéta! Sok barátommal még a gimnáziumba is együtt jártunk. Az utóbbi években újra osztálytalálkozókat tartunk – sajnos egyre kevesebben vagyunk. Mi még rendszeresen olvastunk, erről most sem szoktam le.

Milyen polgári foglalkozást végeztél?

Magamnak választottam munkakört és beleszoktam. Voltam bankban, külkereskedelemben, iparvállatoknál is, nyugdíjasként biztosítónál. Minderre a nyelvtudásom adta meg a lehetőséget. Irodalomból akkor sem tudtam volna megélni, bár kaptam nem is kis honoráriumot – a fizetésemhez viszonyítva. Természetesen mindig elvégeztem valamilyen szintű oklevelet adó továbbképzést aszerint, hogy milyen munkakörbe kerültem.

Mióta írsz? A novella vagy a versek születtek meg először benned?

Gyerekkorom óta írok, már kamaszodásomtól szerelmes verseket, de a „közéleti” vagy a tájlíra sem állt tőlem messze. Előbbi témában született verseimet ritkán mutogattam, első ilyen megnyilvánulásomat sürgősen elégettük. Ennek ellenére a hetvenes évek közepétől valamiért nem jelent meg újabb versem, novellám. Később, amikor építkeztünk, nem jártam a szerkesztőségekbe. 2008 óta naponta írok ismét. Leginkább verseket, de számos novellában emlékezem a régi korokra vagy saját élethelyzeteimre. Természetesen az irodalom a tapasztalat és fikció, a szabad fantázia szintézise. Nem kulcsirodalmat írok, bár némely vonásában a vers vagy a novella „hősében” rám ismerhetnek, vagy legalábbis rám ismerni vélnek.

Könyvhét, 2013.

A novella a lírikusnak „kiegészítősport”, a prózaírónak – ha alkatilag a próza az „otthona” – a versírás nem fekszik, nem olyan a gondolatalkotása, az észjárása, hogy mindenről vers jut eszébe, a ritmus és a rímek szinte észrevétlenül születnek meg benne. Lehet persze tudatosan írni, de a könnyedség, automatizmus hiánya olykor meglátszik. Vannak „bütykölősök”, és van, aki képes majdnem végleges formában megalkotni egy színvonalas írást. Költő legyen vagy próza-, esetleg drámaíró, ha felkészült a „témában”, a lejegyzés akár gyorsan megtörténhet. A regény vagy a dráma hosszadalmas anyaggyűjtést igényelhet. A lírikus anyaga maga a saját élete, a közvetlen környezete, a kora vagy a visszaemlékezés. Ebbe a tapasztalatba a történelem ismerete is beletartozik.

Ezek a gondolatok egy közbevetett kérdést indukálnak bennem. Kaptál-e valamilyen elismerést irodalmi munkásságodért?

Talán hallottál valamit a Jókai-díj pályázaton történt részvételemről? Igen, történelmi elbeszélésért kaptam a megosztott másodiknak megfelelő Arany díszoklevelet. Az írás Valahol című prózakötetemben is helyet kapott. A DéeMká csoportnak is tagja vagyok, amelynek díját tavaly nyertem el. Természetesen a Magyar Írószövetség tagságára vagyok a legbüszkébb, nagy múltú szervezet, és van előtte perspektíva. A legnagyobb elismerés a számomra, hogy majd kéttucatnyi irodalmi folyóirat rendszeresen közli írásaimat. A nyomtatott sajtóra gondolok ezúttal.

Hol jelent meg első írásod, és manapság hol olvashatunk tőled?

Első írásaim a hetvenes évek ifjúsági lapjai – a Magyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin – mellett hamarosan az Alföld, a Jelenkor, az Életünk és a Hevesi Szemle irodalmi folyóiratokban jelentek meg, valamint heti- és napilapokban. Publicisztikáimat akkoriban az ÉS is közölte. Az utóbbi években az Agria, a Tiszatáj, a Műhely, a Pannon Tükör, a Várad, a Napút, a PoLíSz, a Muravidék, a Búvópatak, az Aracs, a Havi Szemle (Arad), a Közös Út, a Szépírás, a Művészet és Barátai, a Budapest Bristol, valamint a Szabadság
kolozsvári napilap TETŐN melléklete közölte többek közt. Számtalan kiadói és baráti antológiába meghívtak. Nem lettem hűtlen az internethez. A SzegediLap mellett például a Poet, a Héttorony, a Tollal, a Napkorong és Pipafüst, a Veranda és a Folyó, az Allegória valamint más oldalak is kapnak időnként írásokat tőlem.

Tudom, hogy egy zárt online irodalmi közösség tagja is vagy. Kérlek, mesélj, hatással volt-e munkásságodra a Héttoronyban eltöltött idő? Itt gondolok a lektorálásra, az ott olvasott munkákra, a közösségre, barátságokra.

Mint azt már az előzőekben is jeleztem, nem az egyetlen internetes fórum és közösség, amelynek munkájában és találkozóin részt veszek. Hol segítik az embert a moderátorok, hol viszont a korszerű törekvéseket el kell velük fogadtatni. Kénytelen vagyok a huszadik mellett a huszonegyedik század tagja vagy inkább „gyermeke” is lenni, tehát a témáim, a nyelvezetem velem együtt fejlődik, belenő a korba. Bár a durva hangvételt kerülöm, nem űzök sportot belőle. Valamint a posztmodern hangvételt átugorva az avantgárd legszebb törekvéseit magamba olvasztva képekben fejezem ki a mondanivalómat, mely eléggé kritikus. Ma például az Unió bürokratikus hatalmi hozzáállása irritál. Persze lehet, hogy magam vagy a verseim „akácok”, netán „görbe uborkák” lennénk.

A Szegedi Nemzeti Színházban

Mikor ismerkedtél meg Madár János költővel, az Írószövetség tagjával? Mi a véleményed János megnyilatkozásáról? Így vall költészetedről a legújabb köteted kapcsán: ,,Úgy tesz vallomást környezete és a világ előtt, hogy közben rendkívül kiszolgáltatja önmagát. Szóljon szerelemről, emberi és költői vágyakról, mindig sebezhetővé válik kinyilatkozásaiban. Ez olyan kihívás, amely ma nem jellemző: sem az életben, sem az irodalomban.”

Bár Madár János költő és szerkesztő indulása majdnem egybeesett az én költői indulásommal, és figyeltünk is akkoriban egymásra – nem csak Jánossal, de többi kortársunkkal is így voltunk, újbóli jelenlétemet az irodalmi közéletben dr. Balázs Tibor kiadó és Bágyoni Szabó István lapszerkesztő tették lehetővé. A többi ennek folyománya. Madár János többkötetes szerzők válogatott írásaiból, zömmel verseiből sorozatot állít össze – engem is meghívott. Így jött létre legutóbbi válogatott verseskötetem. Több irodalmi kört is vezet Madár János, ahová szintén felvett, a lapokban, amelyek irodalmi rovatáért felelős, szerepeltet.

Tápén Ilia Mihály tanár úrnak dedidálok

Én is ismerem és nagyon tisztelem Jánost, de nem tudom, hogy teljesen igaza van-e ebben a kérdésben. Úgy gondolom, hogy minél őszintébb egy íróember, annál kisebb támadási felületet hagy. Nincs mit döngetni, hiszen kapui nyitva vannak.

Talán az irodalmi életnek csúfolt világ törvényszerűségeire Madár János jobban ráérez! Ma talán nem az intimpistáskodás a legnagyobb gond, nem a szerelmi kapcsolatok – hanem, ami fájdalmas: a szóba nem állás, ami régi barátokat is képzelt barikádok két vagy több oldalára állít. E tekintetben is igaza van, formailag és gondolkodásomban lehetnének liberális jegyek is, lehetnek elvi szinten és az emelkedettség síkján „konzervatívok”, „idealisták”, mégsem lehet sehová se beállítani – így olykor a sarokba állítanak. Van, aki a rímek miatt – ami nevetséges! Nyitott kapuk nincsenek, a lapok fulladoznak, évfolyamtársak zárt körei is léteznek. Ma az számít őszintének, aki trágár és káromkodik.

Részt szoktál –e venni a János által szervezett Tokaji Írótáborban?

Az allergiám miatt július-augusztusban nem járok vidékre, a természet lágy, de pollendús ölére… De minden budapesti és szegedi programra, kiállítás-megnyitókra is, igyekszem eljutni. Aktív életet élek!

Kérlek, meséld el nekünk, hogy hogyan lep meg az ihlet! Ez minden embernél másképpen történik.

Az ihlet inkább nem hagy el, minthogy meglepne. Életformám, és van mit mondanom ennek a világnak! Egyébként a vers önmagát írja, a novella történeti szála pedig nem hagy békén – emlékezem vagy reagálok – aszerint, mely korról mesélek. Soha nem a papír vagy a gép elé ülök, hogy a tollat vagy az ujjamat szopjam. Gondolataim szüntelenül pásztázzák a horizontot, szemem követi, észleli a környezetet, a változásokat és a változatosságot… Egy, az öreg ágát mankóként használó fűz éppúgy lehet téma, mint a szerelem, a közéleti anomáliák, a nemzeti öntudat.

Mi a véleményed a mai irodalom helyzetéről? Igaz-e szerinted, amit oly sokan mondanak, hogy többen írnak, mint ahányan olvasnak?

Sokan írnak, még többen írogatnak! Az írás a magánytól, a depressziótól éppúgy megvéd, mint az elhülyüléstől. Van, aki keresztrejtvényt fejt, holott az élet és a halál mélyebb és súlyosabb rejtvény, sőt rejtély. Olvasóban nincs hiányom, értő olvasó is akad elég! Van közönségem. A szappanoperák, sorozatok nézői mindenfajta gondolkodást fárasztónak éreznek, ezért a képernyő tükrében nézik magukat, esetleg vágyaikat. Nem mondhatom, hogy menthetetlenek, talán csak későn ébredők, elszáll felettük az élet. S az élet művészetek nélkül végtelenül sivár, csak a gondok bolondgombái teremnek meg benne. Anyagiakról ne beszéljünk, a Nyugat költői és írói a tárcából éltek meg, a napilapok kedvenc műfajából, valamint kritikus cikkeikből. De egy mai napilapot és talán az olvasóit is egy a fejben megaka
dt gondolat helyett a fejbe szorult BALTA jobban érdekli!

Kérlek, sorold fel megjelent köteteidet!

2010. Bűnkehely, versek – 2011. Valahol, novellák – 2012. Tilalmak kertje, válogatott és új versek (eddigiek a Littera Nova gondozásában jelentek meg) -2013. Világtest a látható fényben, válogatott versek Madár János szerkesztésében, a Rím Könyvkiadó jelentette meg, amelynek vezetője. Számtalan szerkesztő és barát segíti a munkámat. Ha valakit kiemelek, az Gyimesi László: több estet, de tévéműsort is csinált a műveimre építve, velem beszélgetve. Szerkesztette is könyveim egy részét. Hasonló kiemelt szerepe van Lászlóffy Csabának, akivel kölcsönösen megvitatjuk egymás műveit, bár az ő nagy tudása és folyamatos jelenléte az irodalmi életben talán nem is szorul rokoni megerősítésre. Ez a rokonság csak irodalmi jellegű – absztrahálási mechanizmusunk hasonlóan épül fel. Segítenek még irodalomtörténészek, egyetemi tanárok – részben kritikájukkal.

Milyen terveid, vágyaid vannak még az életedben? Boldog, elégedett embernek vallod magad?

Terveim vannak, időm fogy. Átrohan rajtam a kor és fékez az életkor. Vágyaimban élek reggeltől estig. Nem csak az a vágyam, hogy a néha nehezen elérhető tányért-konyhát vagy boltot megjárjam, de még teljes az életem a kapcsolataimban, kommunikációmban.
Ha a hazám nem boldogtalan, testvéreim nem szenvednek, gyermekem nem munkanélküli – lehetek akár elégedett. Ha azt nézem, milyen szellemi szinten rekednek meg honfitársaim – (na, erre mit mondjak, amit elbír a nyomdafesték, vagy nem koppantanak a fejemre az égiek?)

Kedves István, a magam és a szerkesztőségünk nevében köszönöm szépen, hogy bepillantást nyerhettünk életed egy kicsinyke kis szegletébe. Kívánunk neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Legyen erőd és hited, hogy még valóra válthasd terveid, vágyaid.

Köszönöm a lehetőséget! Amit „szegletnek” nevezel, az maga az életem. Amikor nem publikáltam – gyerekkoromban és amikor csendbe zártak – akkor is írtam, és készültem az új költői-írói feladatokra. NEM ADTAM FEL!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. március 13.

Radnai István:

ELV-VÁGYÓDÁS


“Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát…
A dagály tölti meg nagy barlang-öblű lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját…
Fernando Pessoa: Képtelen óra
(Lackfi János fordítása)

birodalom voltam duzzadó izmaimban
kötél feszült csapkodott még a szűk vitorla
jégcsapokon pilla remegett az éji fagy
és elszorult az etetőn madaraim torka

jártam hegyen és lágyöblű tengerparton
olykor visszalengett még habzó hullám
lánylelkű napsugár a bűnre éhes pardon
a só íze könny szerelmek múltán

kiállnék egy végső hegyfokra szélnek
átengedném kiálló taknyos orromat
torkos folyó öblén nyugatra vágyó ének
szerelmes ébredésre tárult vagina

bizony barátom csak álmodom magam
narancsvirágos giccses portugál tavaszba
hol csontod nyugszik s követem hamar
korai barackon nyugszik versed hamva

a mandula-szűz keserű magot érlel
édességekbe rejtezik a szerelemcián
testvértelen birokra az öröklött vérrel
incselegni hív a magány-óceán

most ketten csellengünk kihalt a parton
hátam mögött setteng az estorili árnyék
puskázik a múlt fel nem robbant patron
ingatag szobámon tengerésszé válnék

ha vihetném bárkámon szerelemként az ország
terhét népét kielégületlen koros vágyait
múltjából sarjadt vadrózsa-tüske sorsát
a délszaki idillből a jelen átka kiszakít

meglátogatnám nyáron sokalakú lelked
a kétségeket rábíznám a zord télre
nekem csak egy volt meg a kurta élet
siet oda remények lepkéje ha felkel


ROKONTALAN NÉP CINTERMEI

furcsa mennyország a Házsongárd
ott vannak az unitárius szentek
s kiűzetés folyik e paradicsomkertet
tudóstalanítják köveknél hivatalát

dölyfösebben őrző kortársak ásnak
s ha találnak valamit a csontokon
kié lehet ki és kivel rokon
száraz falat a fogak belevásnak

micsoda hegyoldal gondolom Farkas-
réten járva így halottak napja előtt
itt ragasztja a napot a délelőtt
kik minden ősszel sárgult levelet kapnak

ki a frontról érkezőt ki tenyérnyi képletekkel
teleírva s kinek-kinek kezet nyújt egy tenyér
a trombitáló angyali postás mindenkit elér
s akkor magyar szász román szláv felkel

a Házsongárdból Farkasrétre látogatni
vagy Kossuthot Antallt a Nemzeti Kertben
nincs unió nincs antant képkeretben
és múzeumok faláról indul a hakni

és a vérrel telt pohárral vígan koccintva
megbeszélik hímzetten terített asztal
mellett hiábavalóság volt ördög arca
minden papír mely sárgul s fakult a tinta

és határról ott fenn vagy lángoló pokolban
senki többé nem határoz iktat diktál
s aki csóvát vetett martalóc vagy aki szikrát
pattintott puskájában kovával boldog holtan

így lépkedek a fanyar őszi temetőben
álmodozom békéről s megbotlok egy kőben

LA
PTOP-BALLADA EGY FŰSZÁLRÓL


“Magamat ünneplem és énekelem
S amit én elfogadok, te is elfogadod majd,
Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.

Henyélek és lelkemet vendégelem,
Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat figyelek.”
Walt Whitman: ÉNEK MAGAMRÓL [SONG OF MYSELF]

én vagyok én merő képtelenség
egy fűszálat rágok s megmászom
mint bogár ringatózom fázom
s akár anya szülte mindenki ellenség

harcoltam-e s mit tett értem az élet
megérteni a semmit mennyi a nulla
mitől mászik az elven lapul a hulla
rettegek-e vagy csupán félek

én vagyok én fűszálak ringatója
tó vagyok csobbanás halak tátogása
levegőt természetesen veszek mint pogácsa
beveszem a természetet innen az óda

most viszont küzdök a kórral
olykor szikével belém vágnak
eshetek olykor magamtól ágynak
de sosem vagy mindig lógó orral

én vagyok én nem tudok henyélni
nem nyúlok el a vízben legyen
bár langyos vagy álljak a jános-hegyen
ha nőt látok hát legyek férfi

“egy-két henyéé itt minden”
mondja walt withman félti a búzát
tőlük félti akikben zúzát
nem csak pacalt keze a kilincsen

én vagyok én magam s a gépem
nekem nő kell így vagyok teremtve
nő kell ha mondom kutya teremtette
én s engem kell megérteni kérem

KÖLTŐK SZÓFŰZÉSE A SEMMIHEZ

képek dagadnak hasamban mint  a magzat
lüktet a metaforának hat lába van processzor
mely kezét növeszti s visszafogja a fejét
az arányok eltolódnak magzatvíz tengerében

olyan vers hígul akár a szesz mit lebont
s vele magát a májam az értelem pang
dagadnak visszerek s a vízfejek
politikus születik-e vagy epigon

a vers csak lom levél mit elhullat a fa
s ettől megőszül a tél s kavarja havát
valami kéjes képzavar

ha nem mond semmit a vers felvillan
mint titkolt reklám fogkrémet használj
nem mindegy milyet fogpaszta-mosolyhoz

Hozzászólások