A dél-afrikai térséggel a mozambiki polgárháború idején kerültek kapcsolatba a Sant’ Egidio tagjai, közvetítettek az ellenfelek között, és végül a kilencvenes években sikerült megkötni a békét. Ekkor figyeltek fel arra, hogy ebben a régióban kifejezetten magas az AIDS-betegek aránya. Malawiban például a társadalom 14,1 százaléka érintett. HIV- fertőzöttnek lenni még a gazdagabb országokban is a kétségbeesés érzését okozza. Afrikában, egy szegény országban a legszegényebbé az válik, aki beteg. Amikor az ottani állami kórházban meglátogattuk a betegeket, láttam az állami egészségügyi ellátás színvonalát, és azt is, hogy a kiszolgáltatott helyzet a legvégső határig fokozza a szegénységet.

A DREAM program

A „DREAM” az életet és a reménységet jelenti az HIV- fertőzött emberek számára. A „DREAM” mentsvár, ahol a beteg emberséges körülmények között értesül HIV- fertőzöttségéről, s ahol választ kap arra, hogy betegsége ellenére hogyan tud úgy élni, mint egészséges embertársai. A gyógyszeres terápia segít, hogy ugyanolyan életeséllyel élhessék életüket. A programhoz tartozik a vizsgálat, a terápia meghatározása és a beteg gyógyszerrel való ellátása, valamint ételadomány az alultápláltság kezelésére. Nagy csoda, hogy a kisbabák, akiknek édesanyja HIV fertőzött, a gyógyszeres terápia hatására egészségesen születhetnek meg.

Az egy hónap kint töltött idő alatt minden nap segédkeztem a „DREAM” központban, ahol nap mint nap elcsigázottan érkező felnőttek és gyerekek várakoztak. Többségük órákat gyalogolt, hogy eljusson a vizsgálatokra. Megfáradtak és szomorúak voltak, jó szóra, barátságra, személyességre vágytak.

Életképek: megérkezés

Repülőnk ereszkedik a pusztában. Van itt egyáltalán leszállópálya? Nagyon pici a repülőtér, csupán akkora, mint egy kis falu futballpályájának a lelátója. Az afrikai gyerekek ott tolonganak, zsúfolásig megtöltik a lelátót: integetnek, nevetnek. A találkozás első pillanata az ország örömteli arcát mutatja…

A közösség tagjai kijöttek értünk. Autóval utazunk tovább a szállásunkra. A Malawival való találkozás következő pillanata számomra döbbenetes. Blantyre-be, a legnagyobb városba érkeztünk, s mégis azt látom, hogy itt nincs semmi. A mérhetetlen szegénység megbénít. Hogy tudnak itt megélni az emberek? Az út mellett hosszan elnyúlóan csak kunyhókat látok.

Az utak mellett emberáradat gyalogol, fáradozik a betevő falatért. Portékákat – többek között olcsó gyümölcsöt, saslik módra elkészített sült egeret, cukornádat stb. visznek a piacra, vagy cserélnek el egy másik településen. Mások éppen a vizet hozzák a kútról, hogy ivóvízzel lássák el a családjukat. Egyszóval azon fáradoznak, hogy túléljenek…

Beérkezve a központba már látunk néhány utcányi emeletes, kőből épült házat is. Ezek többsége bank…

Másnap ellátogatunk a II. János Pál Élelmezési Központba, melyet a közösség álmodott meg. Több száz gyermeknek tudnak itt napi egyszer meleg ételt adni. Utána együtt énekelnek, táncolnak, játszanak itt a gyermekek. Aznap kétszázan ebédeltek, többségük cipő nélkül érkezett, rongyosan. Hála volt a tekintetükben. Az étel nagyon ízlett nekik. Énekükben és táncukban erőseknek láttam Őket, szépek voltak, mosolyogtak…

Meglátogattunk egy kisfiút, Thomast, aki a hegyen lakott a családjával. Elhagytunk minden lakott körzetet, felfelé haladtunk. Egy- két négyzetméternyi sárból készült kunyhóhoz értünk, ahol több mint tízen fogadtak bennünket. Nem volt ott semmi. A természet gyönyörűsége azonban megigézett. Különleges érzés fogott el. Ez a szegény család nincs egyedül. Mert ahol semmit sem látni a földi, megfogható valóságból, ott még inkább kézzelfogható Isten jelenléte.

A következő napokat már a balakai „DREAM” központban töltöttem. Balakát azonban nem európai fogalmak szerinti közigazgatási központnak kell elképzelni, inkább úgy, mint egy tanyaközpontot, ami sok környező, szórt alakzatban elhelyezkedő apró települést fog össze, de egyáltalán nincs városias arculata. Csak egyetlen utcáját kövezték ki, a többi földút. A központban piac, bolt, bank és kórház található, a kunyhók és egyéb “lakásszerű építmények” ekörül helyezkednek el…

A „DREAM” programban a betegek előkészítésében segédkeztem (testsúly, testmagasság, testhőmérséklet mérése) és a vizsgálatokra várakozó beteg gyerekekkel foglalkoztam: játszottunk, rajzoltunk, labdáztunk. Érdekes volt látni, hogy a szomorú szemű kisfiúk és kislányok hogyan váltak fokozatosan újra gyermekekké a közös játékban. Rácsodálkoztak a színes ceruzákra, a labdára, a babára. Amikor előkerült a labda, akkor kacagtak, futottak utána, s ha elgurult, hirtelen gondtalanná váltak.

Sok alultáplált kisgyermekkel találkoztam. Megérintett egy másfél éves kisfiú esete, aki életveszélyes állapotba került, mert már nem fogadta el a tejet. Utóbb kiderült, hogy nemcsak a külső bőre száradt ki, hanem a nyelőcső hámrétege is, s így a nyelés fájdalmat okozott neki. Kiskanállal kapta a mogyorólisztből készült folyékony táplálékot. Őt sikerült meggyógyítani, és végül önállóan tudott nyelni…

(Folytatás következik)

Fehér Ágnes

Hozzászólások