„Szinte látni, ahogy a világosság
az estidő lankájára lép, majd
komótosan legyalogol az
éjszaka színtelen völgyébe, hogy
ott pihenje ki a jelen eseményeit.”
(Pilla)

Fiatal tehetségek jönnek-mennek, feltörnek, mint a vulkán, és nagyon sokan gyorsan ki is alusznak örökre. Pillára közel egy éve figyeltem fel valamelyik irodalmi portálon, ahol igen vehemensen állította a maga igazát valamilyen verstani szabály kapcsán. Nem volt igaza, amit később be is látott, én meg csak irigykedve mosolyogtam, hogy milyen szép is a fiatalság, és főleg az, hogy ilyen témában folyik a vita…

Kedves Pilla, kérlek, mesélj magadról! Milyen családi háttérből hoztad magaddal a humán beállítottságot, a jó kommunikációs készséget és a vehemenciádat? Kitől mit örököltél? Van-e olyan kedves tanítód, aki jó hatással volt rád, és szívesen megemlítenéd a nevét?

Kedves Éva, bevallom, nem tudom, hol figyelhettél fel rám. Volt pár ilyen eset, de be szoktam látni, ha tévedek. Azt hiszem, az utóbbi időben már más jellemző rám: már nem „fejjel a falnak”, hanem „fejjel a falnak, de aztán pihen, átgondol, utánanéz” elven működök. Nos, harmincon túl egy négyéves kislány boldog édesanyja vagyok, és sokan nem tudják, de házas. Fejér-megyében, Bicskén élünk békességben egy nagy családi házban. Családi kapcsolataimat és a privát életemet igyekszem az internet kizárásával élni, hiszen a gyermekem és a hozzátartozóim nyugalmas élete – a magamé is -, számomra a legfontosabb.

Azt gondolom, a költészet, az irodalom szempontjából nem az a fontos, hogy ki vagyok, hanem az, hogy megmutassam a gondolataimat, érzéseimet, és általuk megindítsak valamit az erre vágyó lelkekben. Az csak „hab a tortán”, hogy ezzel magamnak és szeretteimnek is jót adok, mert őket kímélve meg tudom élni az érzéseimet és megkönnyebbülök.

Kislányommal

Viszont szívesen mesélek magamról, azaz Pilláról, hiszen kimeríthetetlen a sztori tárházam. Kicsi korom óta nagy hangon jelzem a világnak létezésemet. Már az oviból van olyan emlék, ami „törekvő” jellememnek bizonyítéka. Tulajdonságaimat valószínű annak köszönhetem, hogy nagy családból származom, ami azt jelenti, hogy társalognom és versenyeznem mindig volt kiért, miért és kivel. Öten vagyunk testvérek, és még ennél jóval többen unokatestvérek. Vehemenciámat, ami türelmetlenségben nyilvánul meg, apukámtól, a töprengő és alkudni képes énemet pedig anyukámtól örököltem. Van egyéb is. Mint például az igazságérzetem és forróvérűségem, de azt nem tudom, kitől. Szerintem a Jó Isten ajándékozott meg ezzel, és azzal a szándékkal, hogy megpróbáljam ezeket kezelni a mindennapi élet során.

Humanitárius életfelfogásomat annak köszönhetem, hogy nem jómódú családból származom, hanem olyanból, aki bár az anyagi biztonságra törekedett, értékelni tudta azt, amit a jó Isten neki már megadott. Nevelésem különös figyelmet fordított arra, hogy embertársaimhoz mindig szeretettel és türelemmel forduljak. Jelenleg, felnőttként a római katolikus Karitász tagja vagyok, és társaimmal igyekszem a nehéz sorsú emberekhez Isten segítségével eljutni, és mosolyt, örömet, segítő kezet adni Krisztus példája szerint. Szeretem ezt csinálni, hiszen az ember a saját életében könnyebben tudja értékelni, ami neki van, és könnyebben tudja továbbadni, amiből neki több. Azt gondolom, egy elesettbe nem bele kell rúgni, hiszen már fájdalmai vannak, hanem mellé kell feküdni és meg kell simogatni, hogy legyen kedve felülni, megfogni a kezünket és felállni. Csodálatos látni, amikor egy vékonyka gyermek boldog, mert élelmet viszünk a segítő emberek felajánlásából. Vagy a hajléktalant, aki a templom előtt ül fagyban és misét hallgat, de a beteget is, aki elfelejti a fájdalmat, ha megsimogatom…

Kell, hogy értelme legyen…

Egyszer egy rövid legenda tán’ ezt írja:
volt egy olyan hittől-gyökeres ébenfa,
ami növekedett, fényből táplálkozott,
nem törte be szél, a napfény lomb-hajába
csillogóan szép kristálykoszorút rakott.

Szelíd vonala nyugtat-gyönyört árasztott,
tövénél mennyei üzenet várt vándort:
most a mennybe vezetlek, Istenhez viszlek,
de ne szégyelld, kérlek keserű könnyed, csak
gyere, kuporodj mellém, tárd ki a szíved.

Egyszer tán meg lesz írva, volt egy ébenfa,
ami talán én leszek – élettől edzve -,
mert kell, hogy értelme legyen arcon ráncnak,
álomba kapaszkodásnak, célnak, és hogy
rímmel segíteném azokat, ‘kik fájnak.


És a másik kérdésedre… Az, hogy a művészetek és az irodalom érdekelni kezdett, javarészt magyartanáromnak köszönhető. Pedagógiai munkássága és a kultúrában való aktív részvétele – nemzeti ünnepi műsorok szervezése szerettette meg velem a versek világát. Magyartanárommal ma is élő a kapcsolatom, bár nem beszélünk sokat és sokszor, de mindig ott folytatjuk, ahol utoljára abbahagytuk. Hálás leszek neki, ameddig csak élek, hiszen a továbbtanulásban is ő segített. Igen, a mai napig szeretettel gondolok rá, és ezt időnként bátran el is mondom neki.

Anyukámnak is sokat köszönhetek. Emlékszem, gyermekkoromban esténként mellé kuporodtunk mi, kicsik, ő pedig csak mesélt és mesélt! Aztán arra is, hogy az iskolában, már az általánostól kezdve jöttek a kötelező olvasmányok. Ami az elején teher volt, lassan szeretetté majd szenvedéllyé lett. Rengeteget olvastam, és nem csak nyáron, hanem tanév közben is.

Őszi Élet (Hexameterben)

Hajnal van. Hunyorogva vacog – mert fázik – a lelkem.
Izzadtan kusza perceim, álomtól viselősen,
jégkását terelő szelet űznének tova kőre,
‘s minden zöldre, ha szürke szitál rájuk “kora reggelt”.
Úgy bánom, ha deres lesz a hangom lágy kopogása,
‘s nem bókol, zavarón kavarog csend nélküli érce,
színe fakó, krákogva fakaszt vádat, lihegést, de
enyhül, amint ördögszekerek pompát imitálnak.
Hajnal van. Kullogva keres szín ágyat az Élet.

Mikor kezdtél el verseket írni? Emlékszel-e még az első versedre? Mikor érezted a késztetést, hogy papírra vesd a gondolataidat? Talán kisleányod születésével egybeesik ez a lelki fellángolás, kitárulkozás?

Hogy mióta írok verseket? Szerintem körülbelül 14 éve, de komolyabban hat év óta, és még sokáig szeretnék. Azt hiszem, az első versemet 2001-ben írtam. Az amerikai terrortámadás tragikus eseménye ihletett meg, hiszen a világon mindenki megdöbbent, hogy mennyien meghaltak. Ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut a borzalom. Sokan gyászolnak ma is egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetnek. Már nem emlékszem a vers címére, de arra igen, hogy nagyon hosszú volt, és be is küldtem postai úton a Blikk c. napilapba. Akkor onnan informálódtam, mert nem volt internete
m. Választ is kaptam a főszerkesztőtől, hogy nagyon köszönik a versemet, de nem jelenhet meg, hiszen a lap igyekszik politikamentesen és zavarkeltés-mentesen híreket megosztani az olvasóival. Fiatal voltam és örültem, hogy egyáltalán választ kaptam.

Az életem nehéz szakaszában kezdtem írni. 2008 volt egy vízválasztó dátum, amikor visszatekintve az addig megélt napjaimra tollat fogtam és vallottam. Nem volt olvasótáborom. Magamnak írtam. Elővettem a naplómat, „versekkel” teleírt füzeteimet és újraéltem múltam árnyas oldalait. Nagyon nehéz korszak van mögöttem. A mai viszonylatban tabu témák. Olyanok, amiről az emberek nem, vagy alig beszélnek. Azt hiszem, jól van ez így, a múlt sok mindenre megtanított. Könnyebben megyek tovább, mióta írok, és könnyebben állok talpra, ha elesek. Ki tudom és ki merem adni az elfojtott érzéseket, gondolatokat.


Hogy kik fogják tollamat még és kikért írok? Kislányomhoz és családtagjaimhoz sokat írok, és igen sokan vezetik a tollam. Amit a külvilág láthat, az az Én. Magamat adom ki elsősorban magamnak. Majd ha úgy ítélem meg, hogy felkészültem a reakciókra, akkor másokkal is megosztom. Nem vagyok elkésve, és hiszem, hogy az Úr segít majd benne.

Hol találják meg verseidet az olvasók? Mennyire vagy termékeny, milyen gyakran írsz verset? Hány verset írhattál eddig? Melyik versformát részesíted előnyben?

A poet.hu-n (Törpilla nicknéven), a Héttoronyban (Sárközi Mariann) is megtalálnak azok, akik olvasni szeretnének, de az amatőr költők fórumán (Pilla) is. Ezek mind irodalmi internetes honlapok. A Facebookon is ott vagyok (Privát: Pilla, oldal a verseimnek: Pilla világa), és saját honlapot is működtetek „Pilla világa” néven. Sajnos eléggé elhanyagoltam az elmúlt időben állandó időhiány miatt (www.pilla9.webnode.hu).

Idén három antológiában is megjelentem már. Albanegra – Anya, Albanegra – Szerelem, és Dél Alföldi Művészeti Kör (DéeMKá) – Ködlepel c. Antológiákban. Ide pályázaton nyertem a megjelenési lehetőséget, a Ködlepelbe pedig Jagos István Róbert adott egy lehetőséget, hogy a kortársakkal együtt megjelenhessek.


Hogy mennyire vagyok termékeny? Nem tudom. Vannak aktívabb és mélyebb időszakaim is. Aktivitásomat a napi behatások határozzák meg. Nem tudom, mennyi verset írtam eddig, de sokat. Viszont a „sok” is hozzáállás kérdése. Mert mihez képest sok, és mihez képest kevés. Azaz, az én mércém magamhoz képest azt engedi megállapítani, hogy jó pár verset írtam.

A költészetem jellemzően lírikus – mások szokták ezt mondani, ezért bátorkodtam én is -, de a hangulatom határozza meg, hogy egy-egy gondolatot milyen formában vetek papírra. Szeretem a kötött versformákat (hexameter, haiku, hagyományos, kötött szótagú és rímelésű), és a kortárs, szabadokat is.

Milyen érzés kerít hatalmába, ha megszületik egy-egy vers? Igen születik, mert vannak versek, amelyek krisztusi kínok között jönnek a világra, és bizony van olyan, hogy csak egy röpke pillanat és kész.

Olyan szépen fogalmazol, igen, a vers krisztusi kín vagy a pillanat szülötte. Amikor leírok egy feszítő gondolatot (ami nem csak negatív, mert az öröm is feszíthet, ha nincs kivel megosztani), megkönnyebbülök. A lelkem megtisztul a vöröstől vagy a feketétől. Eggyé válik előttem gondolat és kép. A legrosszabb hangulatú versem megírása után is mosolygom. Furcsa és be nem határolható érzelem kerít hatalmába. Megölel, simogat, majd lenyugtat. Igen, ezt érzem.


Milyen terveid vannak? Szeretnéd-e, ha könyvként kezedbe vehetnéd azokat a szép gondolatokat, amiket leírtál?

Nos, igen. Örülök ennek a kérdésednek, hiszen nagyon is időszerű. Pár hónapja éreztem azt először, hogy visszanézve eddigi ténykedésemet, elérkezett az idő, hogy lezárjam egy időszakom. A kezdetektől jellemző változó stílusom kirajzolódni látszott, és az esetlen, tudásban kevés ismeretem tágulásával úgy éreztem, le kell zárnom a kezdeteket és tovább kell indulnom – jellemben, tudásban, tapasztalatban már fejlettebben – az irodalom élő és felemelő mezsgyéjén. Mészáros Laci ajánlott egy lehetőséget, és felvettem a kapcsolatot egy kiadóval, hogy milyen módon lehetne kötetem. Nagyon kecsegtető ajánlatot kaptam, és május 27-én megjelent az Underground Kiadó gondozásában Pilla Pillanatok című verseskötetem. A százhuszonkét oldal egy korszakot foglal össze. A kezdeti bukdácsoló és a már érettebb énemet, de Pillásan, mert verseimben igyekszem az olvasót is megjelentetni, megmozgatom gondolatait, azaz velem van, bennem van. A szerkesztést magam csináltam, a borító pedig a kiadó zsenialitását tükrözi Zsolnai Tímea „Csak táncolok” c. festményének köszönhetően. A tervezés és a kiadás elég rövid idő alatt lezajlott, és nem is tudom, mit éreztem, amikor először vehettem kezembe „magamat”…


Hol lehet hozzájutni a könyvedhez?

A Pilla Pillanatok önálló kötet elérési útvonala: http://undergroundbolt.hu/pillanatok vagy http://shopline.hu/product/home!execute.action?_v=Pilla_Pillanatok&id=272176&type=22

Szoktál-e kapni kritikát? Hogyan viseled? Te kritizálod-e mások munkáját?

Hm… de jó kis kérdés ez. Nos, szoktam, és az, hogy hogyan kezelem, az azon múlik, hogy milyen módon és kitől kapom. Általában privátban kapok kritikákat és olyanoktól, akikre felnézek, akik példaképeim. Érdekes dolog a kritika, mert azt gondolom, a kritika elfogadását is tanulni kell. Hiszen minden vers egy sóhaj, egy gyermek, és nem könnyű elfogadni, ha „bántják”. Viszont, ha valaki nem csak a fióknak neveli porontyait, akkor érdemes igényességre és teljességre törekedni, és még akkor sem szabad azt hinni vagy érezni, hogy mindenkinek tetszetős lesz, csak ha foglalkoztunk vele, szépítgettük.

Nagyon szeretem a kritikákat, főleg, ha tudást látok mögötte. Szerintem kritizálni sem könnyű, hiszen ha állítunk valamit, azt jó, ha alá is tudjuk támasztani tudással, hogy érvelni, hatni tudjunk. Igen, szoktam kritizálni, de inkább javaslatként és őszinte visszajelzésként. Tudásom és tapasztalatom autodidakta tanulási folyamat, és a rengeteg olvasás eredménye, mert azt gondolom, csak akkor mondhatok véleményt, ha biztos va
gyok informáltságomban.

Gősi Valival

És még valami. Szerintem a kritika is jó kapcsolatot, baráti ismeretséget eredményezhet, hiszen aki foglalkozik velünk, azt nehezen lehet a mai világban nem tisztelni, főleg akkor, ha őszintén, pőrén fogalmazza meg észrevételeit: hibát vagy szépséget. Ezért szeretem például a Facebook irodalmi csoportjait és a Héttorony internetes irodalmi honlapot, mert publikálhatok, de vezetnek is, hiszen véleményt, és vele együtt javítási, javulási lehetőséget is kapok.

Láttam, hogy az újságírással is próbálkozol. Szeretnél újságíró lenni? Bizonyára tudod, hogy annak is vannak írott és íratlan szabályai, akárcsak a versírásnak. Novella írásával nem próbálkozol?

Khm… ismered N. L. Évát? Képzeld, sokat olvasgattam, figyeltem, és egyszer csak az az ötletem támadt, hogy kipróbálom magam a szerepében. Első áldozatom egy barátom, Németh Janó volt. Kellemesen elbeszélgettünk, aztán leültem és leírtam, amit mesélt. Élvezet volt ez a műfaj, hiszen annyira más, mint a versírás. A szabályait nem ismerem, csak az ösztönöm súg, hogy mit kéne kérdeznem és hogyan, és azt miként írjam le és mutassam meg. Rajtad kívül tetszenek még Poet-es barátom, Jagos István Róbert riportjai is, de azt hiszem, az újságírás nekem nagy falat lenne, pont az összetettsége és szabályossága miatt.
A másik kérdésedre: Vannak novelláim, próbálkoztam már velük, de nem sok, mert azok nagyobb és összetettebb koncentrációt igényelnek.


Milyen vágyaid, álmaid vannak? Ha előre futsz az időben úgy harminc évet, hogyan látod magadat és környezetedet?

Hogy milyen álmaim vannak? Nincs sok álmom. Egészséget, örömteli pillanatokat várok, és gyermekem kiegyensúlyozott életét szeretném megélni. Ennek érdekében mindent meg is teszek…
Harminc év múlva: Unokámnak mesét olvasok, miközben lányom ebédet főz, mialatt férjem vejemmel beszélget, és ajtót megy nyitni, mert kopogtatást hall…
Kinyitja, de nem lát senkit.
Következő kép:
Ebédelünk, hangosan nevetünk, miközben nagyokat nyelünk, gondtalanul, mialatt az Úr békésen szemlélve, hátunk mögött sétál és hajunkba simogat…

Egy élet

Életét hordja a remegő hátán;
két táska terhe, és kopottas füle
jelzi, személyijén nem él a házszám.

Arcán az élet már duzzadtan lapul;
ráncai mélye, ajkának fehére
mutatja, lelkében fájdalom vadul.

Hontalan teste ma még gyógyítást kap;
erei szűke, szívének üteme
talán halottak. Vajon ma jön a pap?


Drága Pilla, nagyon szépen köszönöm, hogy vállaltad önmagadat a nagy nyilvánosság előtt. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy minden vágyad és álmod váljon valóra. Legyen benned elég kitartás és alázat, hogy a te vulkánod soha ne aludjon ki, működjön egy életen át mindenki nagy örömére!

Drága Éva! Nekem megtisztelő, hogy megkerestél, és nagyon-nagyon köszönöm kérdéseidet, figyelmedet és biztató szavaidat. Egy szlogenemmel búcsúznék tőled, és mindenkitől, aki olvasott: „Verset írni és olvasni öröm. Olyan csoda, amit a mindennapi életben, a rohanó világban keveset és kevés helyen lelünk.”

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. június 22.

1. Születésed – Felvonásokban –

I.
Elképzeltelek, majd
angyali vonalad hirtelen ernyedten,
sírva zuhant meggyötört aurámba,
‘s az édeni fénnyel rajzolt szembogarad
tiszta tükre, gyönyörként hatott rám.
Bár kifogyhatatlannak hittem szenvedésem,
amint bőröd melegét magamén éreztem, elmúlt.
II.
Megkaptalak, és
fáradt hitem – hiszen sokszor nem szerettek –
több boldogságra lelt önzetlen lelkedben,
és csak is hozzád, és érted szólt imát,
amikor végtelen gyengédséggel átölelt.
Önöm, azóta kifogyhatatlan akarattal “kedved”,
‘s ámennel óvja, még fejlődő merszed.
III.
Feloldoztál. Bár
heges mélyem, gyógyulhat reménnyel
nézem nyugtató-csillogó lényed.
Ma édenként vöröslik minden perchatár,
és viharvert, romos dombjait, Te színezed.
Kezemben anyai vénám árama nyugodt, és lágy…
Istenem, annyira imádsz! Veled sosem kín, ha fáj!

2. Isten tudja

Szinte látni, ahogy a világosság
az estidő lankájára lép, majd
komótosan legyalogol az
éjszaka színtelen völgyébe, hogy
ott pihenje ki a jelen eseményeit.
Emléklepel terül a szirmos világra,
az erősödő melegre, fűszálakra,
az éberebb legyekre, dongókra,
a tavaszra és minden tarkára.
Beteljesül a Teremtő akarata:
minden egyes nap meghal egy nap,
de fel is támad, ahogy utána az éj is,
nem kelt gyászt, ez harmónia.
Van, hogy mégis zúg pár emberelme,
mert nehéz elfogadni, hogy elalváskor
a lélekben ábránd ébredhet, hiszen
a szív szüntelen ver, és sokszor fájó,
nem pedig nyugodt dobbanása.
Isten tudja, ha elbújik a kikelet,
és a sötétség keze a kék helyére
feketét és csillagokat szór,
az új születik, mert lezárul a múlt.

3. Szándékkal ellentétben

Anyám méhéből alaktalan érkeztem,
mint égből zuhant újszülött, ’s élni kezdtem
-bár félénken, mégsem mint névtelen árva,
hanem ősi géneket hordozó lárva-
életem, a családi karaván nyergén,
miután bölcsőm szűk lett, és nem tűrt nyeglén.

Azon fejlődtem. Számtalan tükröt láttam,
de bennük nem azt, aki magam. Úgy vártam,
hogy értsem, milyen érzés lábn
ak az aszfalt,
vagy szemnek a könny, ha nem láthat már angyalt,
hiszen a lárvalét rövid, és mulandó,
gyorsan lesz éretten kifejlett pillangó;

óceán terjedelmű mezőknek része,
a karaván “tapasztalnia kell” dísze,
mert hadd vonzza magához egy erős szárnyas,
legyen mátka, légben meg szerelem társas,
ismerve a vágyát, ‘s vigye csak túlzásba
a kéjt, ha nem a szél ösztönzi mozgásra.

Anyám méhéből kínt ordítva érkeztem
-újszülöttként, és addig sosem „vétkezten”-,
de nem, mint hontalan, vagy névtelen árva,
hanem ősi géneket hordozó lárva,
mégis más lettem, mint aminek szánt Isten:
romlott, ez “élet, és menny” közötti szinten.

Gyógyító szerelem

Szemednek haldokló énje nézett rám,
és köszönt enyémhez egyszer.
Rögtön elindult egy film bennem:
egy szűz, izomtalan, színeket kutató
gyermeket láttam biciklizni.
Csak a csend bújt akkor a fűben,
hiszen kebleket, pénzt, még nem vágyott
‘s egyetlen csúf volt csak, a dolgos hangya,
aki egy eldobott csikk alatt pihent.
Gondolatiságom sosem közönyös
és némán érdeklődő hangja kérdezett:
Hova tűnt mára, ártatlan küzdő kedved?
Mondd, hová lett? De nem jött válasz.
Feléd bólintottam, ‘s mint aki lángot keres
mert a kérdés, tudás nélkül fagyasztja,
próbáltam pillantásommal elhitetni veled,
hogy nem baj, ha fáradsz, ha látod emlékeidet.

Szerintem hallottad, mert hihetetlen szikra éledt
szembogarad tükrében. Talán pont erre vártál.
Nem tudom, de ami felém áradt, tűzet rajzolt
a minket körülvevő székek, asztalok
tört lakkjának poros anyagára.
Láttam. Aztán lassan mindent beborított.
Egy lélek, én, ölre váró hitből csiholt lángolást.
A dátum ismeretes, Akkor, de másodlagos.
Mi tudjuk. Senki nem tanunk, hogy tart és él,
nappalunk kelő éjén, éjjelünk nyugvó napján,
pedig szemednek haldokló énje nézett,
majd köszönt egyszer rám.

Egy élet margójára (Móricz Zsigmond)

Mindig keres lélekelemed
volt különös elmédnek titka,
élvezet, férfias értelem,
mutattad is hevesen, mintha

úgy vélnéd, csak általuk lehetsz
érák ékesebb mintafoltja.
Hogy fölény puritán kedvednek,
és eltitkolt vágyadnak bókja,

hiszen szíveknek aroma volt
testet izzasztó izgalma, ha
csókoknak árnyékán tova folyt,
és mámort csent mélyükre szavad;

nyugalmat pingálva konoknak
arcára, hogy varázs ébredjen
anyaszülten meztelen bókra,
hajlatra, selymes női kegyre.

Tudd, beteljesedett, sikerült
álmod: nemes, vagy éh asztalon
“Úri” Móricz-borsod íze tűz,
de nem mar. Lényege(d) etalon.

Hozzászólások