Magyarország egyik legszebb táján bújik meg az a kis település, ahol születtem, a dunántúli dimbek-dombok között – Ozorán. Őseim Ausztriából és a valamikori Monarchia más, távoli pontjairól jöttek. Dédszüleim találtak itt hazára, és a már itt élőkkel egymásra; teremtettek meleg családi fészket maguknak és gyermekeiknek, unokáiknak, nekem. Ketten vagyunk testvérek, felmenőink példája nekünk az etalon…

Jól kérdeztél, valóban szerető családban nőttem fel, méghozzá nem a szokványos értelemben, hanem a szüleim önfeláldozó, óvó gondoskodásában. Csak az tudja értékelni ezt az önfeláldozást, aki valamilyen formában kapcsolatba került sérült gyermeket nevelő szülőkkel. Ha egy emberpár úgy küzd a gyermeke boldogulásáért, mint azt az én szüleim tették, azt semmivel, soha nem lehet meghálálni, mert nem is tudatosult bennük, hogy ez áldozat, amiért cserébe valami kárpótlás járna nekik. Csak felnőtt fejjel fogtam fel, kik is voltak ők. Ráadásul egy olyan korszakban, amin átviharzott a háború, a Rákosi rendszer és az ’56-os forradalom leverése.

A szüleim

Mit kell tudni erről a betegségről, mennyiben gátolt téged a továbbtanulásban?

Kétéves korom előtt talált rám a gyermekbénulás (polio – Heine-Medin) járvány. A két lábam bénult le, a jobb teljesen, a bal részlegesen. Erről az addig ismeretlen betegségről jóformán semmit nem tudott az orvostudomány az 1900-as évek közepén, a bénulás puszta definiálása után a család gondjaira, egyéni lelkiismeretükre bízták a kis emberkéket, anyagi és társadalmi helyzetükben magukra hagyva őket. Ezért vagyok én szerencsés ember. Egy nap nem múlhatott el úgy, hogy ne velem foglalkoztak volna, un. gyermek-sport babakocsiban tologattak, később járógépet szereztek be (estem-keltem, eltört, kinőttem, a javíttatás, csere csak a fővárosban), otthon gyógyfüves gőzölés utáni masszírozással, tornáztatással erősítették a lábaimat. Iskolába minden nap vitt az anyukám, és az utolsó óra után pontosan érkezett értem… Közben állandóan figyeltek az orvostudomány eredményeire, így kilenc éves koromban találtak egy ortopéd orvost, aki műtétsorozattal lábra állított. No, nem gyógyultam meg, de jártam. Az általános iskola elvégzése után kezdődtek a továbbtanulás körüli nehézségek, a huszonöt kilométerre lévő gimnáziumot autóbusszal vagy vonattal lehetett megközelíteni. Levelező tagozatos lettem, mert így csak a negyedévi beszámolókra kellett bekísérni, a járműre és járműről fel- és lesegíteni.

Öcsémmel 1964-ben

Milyen polgári foglalkozást végeztél?

Anyai nagyapám órásmester volt. Úgy döntött a család, hogy ez a szakma épp nekem való. Ám ezt is tanulni kell, nem elég a nagyapám oktatása… A fővárosba kerültem egy nem sokkal előbb létesített intézménybe, az érettségi után látszólag új lehetőségek nyíltak meg előttem, de csak adott pályára irányíthattak. Abban az időben nem engedtek humán felsőoktatási jogosítványt szerezni egy mozgáskorlátozottnak…, ezért nem lehettem tanár. Nem kis kerülőkkel kötöttem ki mégiscsak a Fővárosi Óra-és Ékszeripari Vállalatnál tanulónak, miután a Marcibányi téri, mozgáskorlátozottaknak helyet adó intézetből a közgazdasági egyetemre járva, előbb egy műtét, majd csúnya villamosbaleset véget nem vetett ennek a számomra idegen marxista-leninista tanulmánynak. Órás lettem, visszamentem Ozorára, ahol a szüleimmel éltem és átvettem nagypapa órásműhelyét. Nagyon szerettem a szakmámat! Valószínűleg jól is dolgozhattam, mert sok kilométeres körzetből hozták hozzám életre kelteni a beteg szerkezeteket.

Esküvőm után anyuval

Mikor jött az írás a segítségedre, hogy általa könnyebbnek tűnjenek a mindennapjaid?

Amíg tanultam és dolgoztam, hosszú levelekben számoltam be szüleimnek a mindennapjaimról, jó barátoknak a gondolataimról, amiket lejegyezgettem. Rengeteget olvastam, színházba jártam, még Ozoráról is. Sok évig többre nem is gondoltam. De eljött az idő, amikor már nem éltek a szüleim, egy másik országrészben éltem a férjemmel, egy daganatos műtét utáni állapotban voltam, amikor ő is súlyos betegségben ápolásomra szorult, meg is halt… Egyedül maradtam egy számomra kissé idegen városban. Kétségbeejtően tétlennek, haszontalannak éreztem magam.

1990-ben a keresztlányommal és a férjemmel

Előszedtem a régi, intézetből írt leveleimet, amiket az én drága szüleim megőriztek. Akkor szembesültem azzal, hogy amiket azokban leírtam, az egy szőnyeg alá söpört, dugdosott embercsoport küzdelmeinek hiteles története. Véletlenül épp akkor hirdetett meg a Néprajzi Múzeum egy kisközösségek történetéről szóló pályázatot. Számítógépet szereztem, megtanultam kezelni, feldolgoztam a leveleket és beadtam… Oklevelet kaptam, de ez egyben el is indított egy új úton. Ráéreztem az írás gyönyörűségére. Az Internet adta a második lökést, mert a nyilvános megmérettetés lehetőségét kínálta. Irodalmi honlapokra találtam, novellákat kezdtem írni, ott publikálni, részletekben olvashatták a memoárrá „nőtt” feldolgozásomat is, értékes emberek ismeretségére leltem, majd a szülőfalum történetéből egy sorsdöntő szakaszának megírásába fogtam.

Első könyvemmel

Hány könyved jelent meg eddig? Mi a műfajuk?

Három kötetem van. Azt hiszem, ezek kortörténetek is… Leveleimből született meg 2006-ban első könyvem, a sorstársaim és magam küzdelmeiről szóló Összefércelt sorsok című memoár, és javított kiadása 2010-ben jelent meg, de közben 2008-ban az ozorai történet, Örvények felett címmel, a világháború túlélését mutatja be egy gyereklány szemével. 2012-ben összegyűjtött novelláim mellett egy kisregényt foglal magába a Parázs, béklyó, glória című kötetem. Ezeknek tém
ája az élet, egyszerű emberi sorsok, melyekkel a mindennapjainkban találkozhatunk.

Honnan töltekezel, hogyan jönnek az ötletek? Megvallom őszintén, te vagy az első regényíró, akivel interjút készítek.

A sorstársaim bemutatását, a mozgássérültek életének az olvasóhoz eljuttatását missziónak éreztem. Nem kell mást tennem egy regény „megkomponálásához”, mint nyitott lélekkel élni. A hiteles adatok gondos begyűjtése, a saját életben tapasztalt mozzanatok megjelenítése nagyon fontos egy próza megírásánál. A szereplők éljenek. Hús-vér figuráknak kell lenniük, nem erőltetett, festett báboknak. Behunytam a szemem, hogy a láttatáshoz megidézzem a rég meghalt ozorai Gyuri bácsi bajuszát, ahogy rajta billeg a húsleves cseppje, lelki füleimmel hallanom kellett a kitéglázott járdán surrogó hímzett tutyikat… magam elé képzelni a menyecskék ringó csípőjükkel egyensúlyozott kosarait, ahogy a fejükön látszólag könnyedén vitték a terhet, vagy ahogy Anna nevű várandós szereplőm a varrógéptől nehézkesen feláll…A felépítésben pedig valahogy el kell jutni egy megoldáshoz…

Dedikálás

Most min dolgozol? Már azt is tudod, hogyan fogod befejezni, vagy úgy írsz, hogy majd megálmodod a folytatást?

Mivel nagyjából soha nem légből kapott történeteket dolgozok fel, kicsit átalakítom, formálom a mondanivalómhoz. Összevonok több alakot eggyé, tompítok vagy élesítek eseteket. Mostanában keveset írok. Még van egy vágyam, a nagy családom történetét megírni. Na, itt a gond, hogy nem tudok utazni, levéltárakat felkeresni. A történet adott, meglévő iratok, családi elmesélések, képek, levelek segítenek… csak a homályos foltokat kell kitöltenem, lehetőleg nem kitalációkkal. Például az 1800-as évek végén, Erdélyben játszódó részt lesz nehéz „megfogni”. Az eleje és a vége nagyjából összeállt már, és a valósághoz hűen kell lezárnom.

Milyen érzés, amikor elkészül egy regényed?

Itt nem azt a választ fogod kapni, amit vársz: Én mindig elégedetlen vagyok, újra átírnám az egészet… A nyomdából kikerült kötetet kézbe venni, az azért szívmelengető…

Felolvasás

Úgy tudom, hogy a Héttorony online irodalmi csoportnak is tagja vagy. Ide milyen írásokat teszel fel, talán részletet a regényeidből?

A Héttorony a második otthonom. Minden arra érdemesnek tartott írásom ott olvasható, a regényeim minden fejezetét is beleértve, de fő momentum életemben, hogy itt a beérkező prózai műveknek az egyik lektora, szerkesztője vagyok. Ez amilyen nagy felelősség, éppoly nagy öröm is számomra, értelmet ad a napjaimnak. Több írótársamnak írásait kötetbe szerkesztve nyomdakészre tördelve készítettem el, és a saját köteteimnek is magam voltam a szerkesztője.

Drága Aranka, beszélgetésünk során elmondtad, hogy már tizenkét éve kerekesszékben éled napjaidat. Hirtelen következett ez be, vagy napról napra érezted, hogy gyengülnek izmaid, és tudtad, hogy ennek ez lesz a vége?

A kerekesszék sajnos egyenes következménye a Heine-Medin állapotnak, mert egyrészt van egy un. Poszt-Polio szindróma, ami általános állapotromlás a fertőzést követő 30-40 év tájékán. Ez nálam késett vagy 30 évet, de amikor férjemet ápoltam, nem számoltam ezzel, tettem a dolgom, bírtam a strapát… Amikor elment, egyszerre omlottam össze. Aztán fokozatosan mentek tönkre a vállízületeim, hiszen világéletemben a kezeim terhelésével jártam, botoztam, támaszkodtam, emelgettem magamat. A karoknak más volna a dolguk… Tudnom kell, hogy ez vissza nem fordítható, csak lassan romló állapot, pláne az én koromban – optimális életformával elviselem.

A Héttorony szerkesztői 2009-ben

Az életed sorscsapását megírtad-e már regény formájában? Hiszen a te életed is példaértékű minden ember számára, hogy bármit is hoz reánk az élet, EMBERKÉNT tudjuk elviselni az egészet.

Az Összefércelt sorsok valójában az én életem, de nem sorscsapásnak éltem meg a bénulásomat. Ez egy állapot, amit emberként kell viselni. 

Drága Aranka, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. A Teremtő vigyázzon rád, fogja még sokáig törékeny kezed!
 

Köszönöm, és azt is, hogy elmondhattam a fentieket, valamint azoknak a figyelmét, akiknek türelmük volt elolvasni.

A hír (szemelvények az Örvények felett c. kisregényből)

— Ha az én Gyurkám ott hal meg, azt én sem élem túl — sóhajtozta Mariska, és olyan megnyugtató, jó volt Margit vállán kisírnia magát, ami alatt a féltő, szerető testvérszív dobogott.
— Gyurink is nagyon szeret téged.
— Mondta?
— Mondta hát.
— Mit mondott, hogyan mondta?
— Úgy, hogy apánkkal majd megölték egymást.
— Mégis elment…
— Visszagyün, ne fédd.
Ahogyan a Plávics szülők is a lányuknak tekintették már Mariskát, az Gyuri legszebb álmait valósíthatta volna meg…
Itthon várta őt egy már-már összekovácsolódó család, a jól menő üzlet, és a gyönyörű, szőke fürtös kislánya, aki egyre jobban hasonlított rá.
(…)
Margit férjhez ment, de a pékségben szükség volt munkájára, mert Zsiga, a segéd világgá ment, a két fiatalasszonynak kellett a helyére állni, vagy inkább előlépnie mesterré. 
(…)
Mariskáról mindenki tudta, hogy a pék Gyurinak a hites menyasszonya, csaknem felesége. Amellett az is elterjedt, hogy vele Plávicsék megfogták az Isten lábát. Már lassacskán úgy dolgozott a sütödében, hogy akár egyedül is tovább vihette volna az üzletet.
Gyönyörűen látta el a babát, aztán ott volt ügyes besegítése a háztartásba és még a szőlőben is szorgoskodott. Az öreggel együtt hol egyik, hol másik fehérnép indult a Sárállásba metszeni, kapálni, kötözni a bornak valót. Ebből se húzta ki magát Mariska.
Csak addig pihenhetett, amíg etette Magduskát. Karjában a kicsivel kiült a leánderek mögé a magas gangra, onnét leste a postát, ami már hónapok óta nem hozott levelet Gyuritól. Szoptatáskor elnézte a pici, hegyes állacskát, ami kicsinyített mása volt az apjáénak.
— Hol jár az édesapád, kicsi lányom? Él-e még? Visszajön-e hozzánk valaha?
 (…)
Ősz közeledt
ével egyre többet suttogtak a falu vészjósló öregasszonyai:
— Aligha él ammá!
Plávicsék nagyon szerették volna teljesen a magukénak tekinteni Mariskát, főként a kicsi Magduskát, aki meglágyította a konok Öreg szívét is.
Az újságok gyakran közöltek tudósításokat a fronton lévő katonákkal kötött távházasságokról. Gyuri bácsi kerített is egy lapot, amiben benne volt „az” a hír, amire figyelmeztették, aztán eltűnődött.
— Ezt mink is elintézhettyük, csak megtanánánk azt a gyereket. Óvassátok, mit tanát a komám itt e! — adta Mariska kezébe a kölcsönújságot.
— De papa, előbb meg kéne tudni, hol van Gyurka! Hogy él-e? — emelte rá könnyes szemét a szomorú menyasszony.
Az Öreg meg kilincselt, intézkedett, leveleket íratott a borbély segítségével és a lányokkal.
Nem csupán a családszeretet vezette, sokkal inkább a csavaros észjárásának volt ez az eredménye, a pékség megtartásának érdekében lett ennyire serény. A külső szemlélőben bizony szánalmat keltett az elkésett, kétségbeesett ragaszkodása, amit a borbélyüzletben töviről-hegyire kitárgyaltak a kuncsaftok.
Csukott ajtójuk mögött is sok mindenről eshetett szó, ami megviselte mindnyájukat.
Magda néni nem túl jól nézett ki, aztán egy kapálás alkalmával csak lerogyott a szőlőtőke mellé, és Gyuri bácsi úgy támogatta haza. Orvost hívtak, aki a szívét találta rendetlennek, szakrendelésre küldte Tamásiba. 
Szeptember végén lovas-kocsit fogadtak és a fuvaros felrakta a féderes ülést, hogy kényelmesen ülhessen a beteg, de a családból elkísérni nem tudta senki, mert közben Gyuri bácsi és Mariska kimentek a szőlőbe a bort lefejteni, a kicsi Magduska békésen aludt, nem lehetett magára hagyni őt se, a boltot se. Margit halkan tett-vett a sütöde előtérében.
Ekkor egy idegen érkezett, halkan köszönt be.
— Jó napot, ez a Plávics pékség? 
Először nem hallatszott ki semmi válasz, aztán éles sikoltásra rohantak a szomszédék, a borbély az üzlet, neje a lakásuk felől.
Egy öregasszony somfordált ki két kenyérrel a hóna alatt, bámészkodón meg-megállva. Margit a mázsának dőlve próbált állva maradni, kezében egy tenyérnyi papírlapra meredt. Az idegen sapkáját szorongatva toporgott mellette.
— A fiam vót itthun, mer megsebesűt, azt kérte, személlessen hozzam a hírt… — magyarázta mentegetőzve.
A borbély kivette a rémült Margit kezéből a kékkockás, gyanús-foltos noteszlap-darabkát, amin ez állt tintaceruzával írva, Gyuri kézírásával:
„Megsebesültem 1942 IX  /  9 én…” —  és egy idegen helységnév.
A dátum -é- betűje inkább -í-nek látszott, az -n- vonalként elhúzva… Alig kiolvasható, sosehallott helynév.
— Ne gondoljunk rögtön a legrosszabbra, valahol kórházban lehet…
— Ó, báttya, mikor vót e má!! — sírta el magát, a cetlit, mint egy ereklyét arcához emelve a lány.
— Valahol kallódik a levele, mint ez a papír is hetek óta — mentegették volna szomszédék a menthetetlent…
— Sajnállom, én se tudok enné többet — szabadkozott az ember —, a mi fiunk visszament a frontra, arrul se tudunk azúta.
Kintről kocsizörgés hallatszott be.
— Anyámnak ne szójjanak! — élénkült fel Margit.
Magda néni hátrálva lépett volna le, egyik lábával a kengyelt kereste, amikor az öregasszony a két veknivel megállt mögötte és megszólította:
— Na, meggyütté, Magda? Aztán igaz, hogy meghaat a fiad?
Támaszt kereső lába a levegőt fogta, teste zuhant és összecsukódva ért földet a kocsi oldalánál. Margit a kérdést elfogva ért oda, nekiugrott az asszonynak.
— Vén varjú! Takaroggyon innend, mer megtépem!!
— Jóvan, na, mit tudhatom én, hogy tik mikor mongyátok meg nékie!
— Él a bátyám, ezt vegye tudomásul és tűnnyön má el! 
A hazaérkező Plávics bácsi a hír olvastára csak szó nélkül kifordult az ajtón, megállt a gang szélén és földhöz vágta a sapkáját.
Aztán nagyon csendes ember lett. Jó időre elfelejtette a szigort. A két lány azonban változatlanul kiült a folyosóra, ha fújt, ha esett, leste a busz érkezését és rohant a postára a várt levélért, ami csak nem érkezett…
Magda néni sokáig lázasan feküdt, aztán sápadtan, némán kezdett járkálni a házban, mint az árnyék. Csak Mariska kezéből fogadta el az ételt, aki önmagára is erőltette a hazug nyugalmat. A rádióval dúdolgatta álmatagon:

˝Volt egyszer egy hadnagyocska
 fiatal volt és bohó.
Tiszta volt a szíve-lelke…”

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. november 26.

Hozzászólások