Ötven évvel ezelőtt, 1967 nyarán három héten belül elveszítettük magyar költészetünk három nagy öregjét: Kassák Lajost, Füst Milánt, Áprily Lajost. December 16-án immár negyedikükként Gellért Oszkár is eltávozott. Őt mintha azóta kevésbé emlegetnénk, épp ezért jó emlékidézőnek e kerek évfordulója. Megemlítjük: jogász végzettségű újságíró volt. Költőként, íróként a Nyugat folyóirat első nemzedékéhez tartozott Adyékkal, Babitsékkal együtt; társszerkesztőjeként is jegyzik.

Gellértről, a már érettebb költőről Kosztolányi Dezső többek közt ezt írja: „Hang és szín, érzéki inger nem annyira fontos neki, mint nagyon sokunknak. Tudná, de nem akarja. A szép az ő számára a gondolat a maga ősi kútfejénél, ezt közvetlenül menti át verseibe, kerülőutak nélkül.

(…) Kenyeret és vizet tesz elénk, egyetek és igyatok. Nyelvezete ennélfogva nem az a töredezett mozaikmunka, melyet az új líra mutat, nem lázas álomkapcsolatok szövedéke, hanem egyszerű építmény, pontos nyelvtani vonzatokkal, amint kiszakadtak belülről.”

Lényegében ezt ismétli meg Kosztolányi jóval később (1928) a Gellértet megszólító nyilvános levelében: „(…) Egy felfűtött regényesség után, mely már mindent másnak hívott, mint ami ̶ úgyhogy a hasonlított tárgyak nevét rég elfeledtük, csak a hasonlókra emlékeztünk ̶, bátran nevükön nevezed a dolgokat. Meglepetés volt verseidben látni az ilyen egyszerű szavakat: ember, kenyér. (…)

A Nyugatosok között – Az első sorban jobbról

Tegyük hozzá: ugyanígy van az elvont dolgokkal, sőt még a nyelvtan fogalmaival, kategóriáival is. A szó, a nyelv, de még a csend is Gellért Oszkár lírájában igenis: nyelv, szó, csend… Gyönyörködjünk el néhány sorában, amely valóban ezt igazolja! Részlet az „Ah, unom már…”-ból: „Szorítsd ajkadat össze, / Ha csókjaid keresem. /Epedő szavaim a szíved sose hallja, / S míg testem a porba görnyed: / Könny arcodat ne fürössze, / A bút közeledbe se engedd, /Ezt, ezt nekem! / Szívdobbanásra csendet, / Csendet… / Diszharmóniát!”

Vagy idézzünk a „Most megvárom. Talán”-ból: „…Most hátha hallgatóznék, hátha kileshetném / Hangját az életnek szökkenő csirán, / S beléje olvadna sóhajom. / S nem tudhatnám: rügy volt? vagy bennem egy ér-e, mi pattant? / …És nem, ez még mindig nem az igaz hang, / Amitől csönd tud borulni rám.”

Gellért Oszkár egyik könyvének is címe az 1919-21 datálású „Testvérbánat csillaga”. Álljon itt a legvége: „Óh maradjatok velem, /Kis szavak, nagy szavak. / Hát hiába várjalak?: / Testvérbánat, türelem.”

Valahogy így maradjanak velünk is az ő szép szavai! Szavai, amelyek tiszták, igaziak. És ̶ örömünkre ̶ érthetőek, átlátszóak. És néha még ̶ játékosak is. Zárjuk megemlékezésünket a Család című versének részletével. A költő elemeire bontja a „család” szót. Etimológia? Áletimológia? Ez is, az is. De leginkább: tudatos szójáték! És nyilván Gellért Oszkár is ennek szánta:

„(…) Mily öblös szó ez így: család. /Szív-tátva nézem. /Most játszom a szóval, fölvetem, / Család, család ̶ / S talpra esik örökké. / Ha csal is, ád is. Együtt: csak család. / És sokat ád nekem. / Mély éj. S vakon / Megsimogatom / A szót, mint titkos virágot. / (…) Csal-é? Lehet. De ma még oly édes e csalás. / Csal? Hadd! Csal-csal… cs-cs…cs-cs… / Kis macska-szóm: csókolj meg.”

 
Holczer J. Pompiliusz

 

 

 

Hozzászólások