„Nem jelent akadályt a fül siketsége; a tudás hall!” (Victor Hugo)

Sándor mosolygós arcára, remek verseire a 7torony irodalmi magazin zárt csoportjában figyeltem fel. Ezután kezdtem őt, magát az EMBERT és munkásságát kutatni mások és saját örömömre. Szepes Erika 2010-ben így ír Sándorról: ,,a költő nyíltan, mindenkivel egyenrangúként beszél sérültségéről, még nem jelenti azt, hogy nincsenek hiányérzetei, s e hiányok nem okoznak fájdalmat. Erről is képes kendőzetlenül írni. A csöndnek adományozott jelzői ezért nemcsak pozitívak, de legalább olyan gyakran feljajdulók is.”

Kedves Sándor, megkérlek, hogy mesélj eddigi életedről, sikereidről, kudarcaidról, amelyek csendben ugyan, de kísérték életedet.

Tápiógyörgyén 1949. május 19-én éjjel 23.30-kor láttam meg a petróleumlámpa-világot. (Nevet.) Csodálkoztam sokszor, mikor édesanyám május 20-át diktált valamely hivatalos okmányra. Egyszer rákérdeztem. Azt mondta: hát a húsz olyan szép kerek szám, meg ugye alig volt már valami idő tizenkilencedikéből. Sajátos humorérzéke volt. Ezért aztán több helyen huszadika fordul elő születésnapomként.

A másik dolog, ami szintén félreértésre adhat okot: szülőházamban lakok ma is. Csakhogy a szülőházam Újszilváson van, holott nem toltam át! (Nevet.)  Ennek meg az a magyarázata: Tápiógyörgye Jeges részén, a györgyei szőlőkben állt a parasztházunk. Jegest viszont, a szomszéd Tápiószele, Újföldi-rész és Szőröspuszta részével egyesítve, 1950 januárjától előbb Újszőlős, majd augusztus 20-tól Újszilvás néven önálló községként tartják nyilván. Költőiesen mondva: később született, mint jómagam. (Nevet.) Az Újszőlős nevet azért kellett megváltoztatni jó félév után, mert állítólag a hasonnevű szomszédba, Tápiószőlősre kézbesítették az ide küldött leveleket. Nem sokáig töprengtek a névadók, mivel akkortájt, de később is, rengeteg szilvafa termett itt a szőlőkben.

Saját festményem

Mikor fedezték fel, hogy hallássérült vagy? Hogyan tudott mesélni édesanyád? Milyen volt a kapcsolatod vele, aki számodra a legtöbbet jelentette?

Apám nem hallott, kiskori szamárköhögésben megrepedtek a dobhártyái. Ha észre is vették szüleim, hogy én sem hallok, nem éreztették velem, így nem is alakult ki kisebbségi komplexusom. Idézek önéletrajzi írásomból: „Beszélni korán megtanultam. Sokan csodának tartották-tartják. Kérdeztek erről eleget!
A dűlőn lódobogás. Földet renget, felkúszik az ágydeszkán, végigfut csontjaimon, s érzékeimen megtapadva, testbezárt hangként tudatosul bennem. Ha anyámat a szobában látom, az utca felé fordulok, hallgatódzok, miközben felemelem mutatóujjam, és átszellemülten mondom: A… a… gyün szoszó!
Volt egy szürke macskánk, Rézi. Anyám kedvesen, és végtelen türelemmel foglalkozott velem. Arcáról, szeméből sugárzott a szeretet. Rézi cica, Rézi cica – mondogatta. Addig-addig, míg ajkát figyelve, utána mondtam: „Jézi”. Rézi méltóságteljesen sétál a szobában. Könnyedén ugrik a székre. Játék közben ügyesen „baltázik”, bármit könnyedén elkap a mancsával. Egyet gondol, nyújtózkodik, összegömbölyödve elszundikál. Öröm nézni. Máskor kéjesen hozzám dörgölődzik, ilyenkor megsimogatom. Szőre bársonyos, kellemes érzés tapintani. De mi ez? Kezemmel különösen finom rezgést, zenefélét érzékelek…
– Dorombol a macska – világosított fel anyám.
Nyugtalanít a tudat: valahol valamit nem érzékelek! Gyanúm erős, hajszálrepedés a csend szikláján.

Négy sor

Szürke égből havazik,
de fecskék is cikáznak,
ha nem hagyod el melegét
a benned élő nyárnak.

Az udvari ablakon erősen betűznek a napsugarak. Az ágyon ülök, hátam jól felrázott párnának vetve. Elmélyült munkában fényképeket tépek apró darabokra. Szemem sarkából mozgást érzékelek. Kinézve az ablakon, látom: a kútágas emelkedik magasba, Zsíros mama húz vizet. Ásott, mély, de jó vizű kutunk volt a kerítésnél; sokan tőlünk hordták a vizet. Az útszélesítés során be kellett temettetnünk.

Újabb fénykép az áldozat… Látókörömbe fény tolul – Zsíros mama nyitott rám ajtót. Kicsit időz a küszöbön, mielőtt elindul felém. Valamit mond: mozog az ajka… Hányszor felidéztem! Emlékeim egyik első, összefüggő képsorán felrémlik-e egyetlen szó, árva hang? Nem és nem. A világ hangtalan.
Valószínűsítem: súlyos fokú halláskárosodással, későbbi orvosi megállapítással: hallóideg-bénulással születtem. Kezdetben a csontvezetés segített beszédmegértésben, beszédtanulásban. Esténként anyámmal aludtam. Egyszer, hozzábújva, igencsak meglepődtem: hallom, értem szavait! Megszállt egy erő, mint amikor sötét teremben szikrányi fényt látunk, s elindulunk e picike fény felé, mert érezzük, hogy számunkra ez a világ, életünk legfontosabb küzdelme. E fénysugár: anyám arca. Kerestem azt a helyet, ahová fejem fektetve legjobban értem a csont vezette hangrezgést. A járomcsont volt. Igencsak elkeseredtem, amikor próbaként kicsit felemeltem anyám arcáról fejem – két-három milliméterre csupán -, és – nem érzékeltem semmit. Ennyi a titok.

A szeretetet viszont csodát művelt! Mint később szomorúan tapasztaltam elmeséléseikből, hány nem halló gyermeket nem engedtek közel magukhoz szülei, s hogy ne kelljen velük „kínlódni”, inkább intézetbe adták-adják őket.”

Saját alkotásom

Milyen beilleszkedési gondot jelentett ez számodra kisgyermekként? Tudjuk, hogy a gyermekek nagyon gonoszak is tudnak lenni egymáshoz. Voltak-e negatív élményed?

Kisgyerekként nem igen akadtak ilyen gondjaim, akkoriban még nem volt divat bölcsőde, óvoda. Édesanyám háztartásbeliként állandóan otthon volt, olykor nagymamáékhoz elvitt Szolnokra, ennyi volt a világtér. Rengeteg negatív élményben volt így is részem. Édesapámat kilenc hónapos koromban vonatbaleset érte, jobb lábát térd alatt amputálták. Munkát, segélyt nem kapott, édesanyám nyugdíjából éltünk. Hat éves voltam, mikor meghalt apuka. Édesanyám nyugdíját elvették ’56 után… Jobb bele sem gondolni, milyen hányattatások közt, hogyan „vészeltem” át az általános iskolai éveket. De hát, ahogy mondják, ami nem pusztít el, megerősít. Lényeg: itt vagyok, élek.

Milyen polgári foglalkozást végeztél?

Ez is az önmagammal történt megalkuvások sorozatába tartozik. Orvos szerettem volna lenni… aztán gyakran belegondolva, a betegekkel érintkezés, no meg szegénységünk…, megoldhatatlannak bizonyult. Mozdonyvezető… ott is kell a hallás. Asztalos? Ettől eltanácsoltak, mondván, ilyen értelmes embernek… Végül tizenhat éves koromban Pestre kerültem, az (akkoriban Ságvári Endrének nevezett) Nyomdaipari Tanintézetben szereztem könyvkötő szakmát. Az Egyetemi Nyomdában dolgoztam. Rövidesen Szolnokra költöztem, s az ottani Nyomdában csoportvezető lettem. Később megszerveztem a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének (SINOSZ) Helyi Csoportját, kezdetekben ügyintéző-mindenes voltam. Majd országos küldött.
Hogy sorsom fonalát folytatni tudjam, most vissza kell kanyarodnom az időben: Pestre kerülésemmel olyan kollégiumba kerültem, ahol sorstársakkal éltem nap mint nap. Itt ismerkedtem meg a jelnyelvvel, szembesültem a siketeket, nagyothallókat érintő összes problémával. Tagja lettem az Otthonvezetőségnek, a SINOSZ-nak.

Saját munkám

Kedves Sándor, életünk természetes része az ifjúkor és a szerelem. Sikerült-e párt választani magadnak?

Csak annyit szeretnék mondani, hogy boldog párkapcsolatban élek.

Mikor jöttél rá, hogy ugyan van egy dolog, amelyben te sérült vagy, de bizonyára más érzékszerved fejlettebb az átlagtól, pl. szaglás, látás, ízlelés?

Ilyesmiről nem tudok pontosan számot adni, hiszen ahhoz, hogy összehasonlítsak, meg kellene élnem a „másik egómat” is. Az illatost nyilván akkor sem érezném illatosabbnak, ha hallok…  (Nevet.) Az biztos, hogy elsősorban a szem, a fokozott figyelőkészség igyekszik pótolni a hallás hiányát. Szájról olvasva gyakran kifárad a figyelmem, hosszabb idő után kiszárad a szemem, hiszen a szavak szájról való megértése nem a szem dolga! Kit jól értek, kit kevésbé, szubjektív dolog. Nem mindenkivel lehet jól s jót beszélgetni, sok az ellenérzés. Nincs szájmozgáskultúra. Van hadarás, hibás beszéd, idegenes kiejtés, túlartikulálás, zárt ajkak. Szájszag. Bajusz, szakáll. A magukat nagyon megértetni akarók arcközelbe, fülhöz hajolnak – nyilván, hogy jobban halljak… (Nevet.)

Kik ismernek minket?

Szájmozgásokon tűnődve,
szavakon
gondolat-utakon,
a csöndsivatagban
védtelenek vagyunk nagyon!

Hűséggé szegődött erők
táplálják a kiküzdhető,
emberibb világ hitét.

Arcunkon
féltékeny szomorúság,
mert nem lehet,
eléggé sosem lehet
megszolgálni a hitet,
amiért élnünk érdemes.


Szájról olvasni ellenérzések nélkül sem egyszerű, a magánhangzók erősen dominálnak, döntően ők jelentik a száj-formálta szavakat. Az elképzelés kedvéért vegyünk két magánhangzót: e, ő. Lássunk szavakat: erdő, fenyő, teknő, Ernő, Benő, Jenő, ez ő… Gyorsan elhadart mondatban több szó összehullámzik… Nos, amíg hallva a hangrezgések érzékelése „megjeleníti” a mássalhangzókat, értelmet adva a szavaknak, addig a szájmozgás mozgócsendje elnyeli, elfedi, átjátssza. Nyelvünkben tizennégy magánhangzó található és hozzájuk huszonhat mássalhangzó. Tessék variálni! Nincs tudás, amiben ésszerűen ne lehetne kételkedni, azt azonban leszögezhetem: a rejtett szervműködést, a hangadást szemmel nem lehetett és soha nem lehet teljes értékűen érzékelni. A jelelés, nyelvünk kézjelekbe alkotott változata, itt jön be a képbe: pontosítja, egyértelművé teszi a szájmozgásos közlést! De kevesek ismerik…

Valószínűleg nagyon sokat olvastál. Mikor érezted azt, hogy a gondolataidat le szeretnéd írni? Mit jelent számodra a versírás?

Nem igazán szerettem, szeretek olvasni. (Nevet.) Ám gyorsan felfogom egy írás, könyv lényegét, stílusa vagy megragad vagy – és inkább ez dominál – nem. De a költészet csodálatos világa! Jaj, erre regényben tudnék válaszolni! Gyönyörűségem, keservem, életem, halálom! Az írók, költők, sorsuk, szellemük! Gyönyörű szavaik! Gyakran felcsendülnek bennem, hol egyik, hol a másik, kitöltik gondolataimat, kedvemet, írásra ösztökélnek. Nincs kedvencem! Hol Petőfi valamelyik művének része, hol a drága Arany, hol Ady, hol más éneke sír-ujjong-búsul lelkemben. A Toldit, a János vitézt, a rövidebbeket nem említve, könyv nélkül tudtam! A mai literátorok közül sokakkal voltam, vagyok valamilyen szintű kapcsolatban.

Elhagyott ház

Az ablakokból sok-sok szem figyel,
és a szemekben sok más ablakok!
Hunytak e szemek, végleges vakok,
a sok ablakszem sehova se lát.
Ám egy szempár összegyűjti mind
amit láthattak. Vagy csak képzelet?,
olyan ez, mint ha az est leszáll,
s a látás aggyal észlelés csupán.

Emlékszem, nem voltam 13 éves, amikor a János vitéz hatása alatt, 1962. április 6-án papírra vetettem első „versemet”. Még aznap a másodikat. Minden nap írtam, eleinte főleg olvasmányélményekről, később környezetem jelenségeiről! Nem éreztem magányosnak magam! Fülemtől szájamig folyosót formáltam a hangomnak, vagy leszorítottam két tenyeremmel fülkagylóim, s a zárt terű csöndben érzékeltem hangjaim által a dallamokat! Gyönyörű csúcsokra emlékszem, amikor nagy költőink remek versrészei lejátszódtak bennem, mintha több hangszeren hangszerelném ugyanazt a szöveget! Petőfi tüze: „Nekem jutott a vészes / Dicsőség, hogy Veled / Járjam be, ó Vezérem, / A csatatéreket!” S Képzelt utazás c. fordítása: „… s ha / Dalom szíveitek meglágyítaná, / Tegyétek hamvam Tirteus hamvához, / Meghalni jöttem e szép ég alá!” Arany máig szívemet markoló mélabúja: „Nem valék bátor meghalni / Mikor halnom lehetett. / Nem vagyok erős hurcolni / E rám szakadt életet…”

Eleinte a saját kedvtelésemre írtam, publikálni csak jóval később kezdtem, miután megfogalmazódott bennem küldetésszerű mondanivalóm, vagyis hogy az irodalomba be kell illesztenem a csend világát! Eltökélt szándékomban nem biztatott senki, sőt eleinte csak afféle vállveregető visszautasításokat kaptam. Nagyon fur
csa volt: az irodalomban is a csendben élő embert kirekesztő előítélettel találkozni… Azóta persze ezzel már nem vádolhatnak, rengeteg verset írtam „egyetemes” témákról.

Dedikálás

Milyen köteteid jelentek meg eddig? Úgy tudom, hogy igen komoly irodalmi lapokban is olvashatók az írásaid.

Először napi-, hetilapok közöltek, de rájöttem, igazi szűrőt a folyóiratok jelentenek. Antológiák közöltek tőlem – félre ne érts, nem fizetősek! Mivel tizenvalahány kötettel rendelkezem, felsorolom a legfontosabbakat. Első volt a Csöndkiáltó, ezt követte a Felhőfény. Inkább füzeteknek nevezném ezeket. Később napvilágot látott a Tengerszületés, Arcok szótára, az Angyalcímeres, Mélypont. Önéletrajzom Képfecskék címmel látott napvilágot. Úgy vélem, érdemes lenne kicsit bővítve országosan kiadni. Csönd, madárral c. könyvem, mint több másikat, saját rajzaim, festményem illusztrálják. Legutóbbi könyvem a tavalyi Könyvhétre jelent meg, a Queer Kiadó gondozásában. A folyóiratok nagyon megválogatják, kit engednek be a költészet „fellegvárába” – ez, pontosabban a periodikák fenntartása, komoly anyagi kérdés. Másrészt amatőr munkák, rendes körülmények közt, szóba sem jöhetnek. Ezen a szinten, ha újszerűségre nem is, pontos megfogalmazásra van szükség, ami bizony egyeseknél nagyon sok utángondolással jár, járna…

Tagja vagy-e valamelyik irodalmi vagy művészeti körnek?

A ceglédi Gerje Alkotókört kivéve, ahol festők tömörülnek, nem. Hogy eljárjak, eszmét cseréljek akármelyik alkotó kortársammal, ahhoz a hallás elengedhetetlen, hiszen közülük hányan ismerhetik ezt a „világot”, a kommunikáció jelnyelvi eszközét?! Kimondom a sarkalatos igazságot: a vakság a tárgyaktól, a siketség az emberektől választ el.

Csak játszok

Pont jókor, fák alatt avar.
Ideje. Senkit nem zavar.
Őszi a táj. Ősz a tájban.
Finom ízek. Kanál szájban.
Tál gőzöl. Terített asztal.
Tények. Valóság vigasztal.
Vigasztal vagy elkeserít.
Ki hogy veszi szerepeit.
Sorsunk ez. Tovább? Képzelet
elfut, kergeti a szelet.
Kimondhatók. Elmondanak.
Elnézést. Csak játszok. Szavak.

Kérlek, mesélj nekünk a 7torony irodalmi lapról! Úgy látom, hogy pozitív gondolkodásodnak, emberi magatartásodnak köszönhetően elfogadtak, befogadtak, kedvelnek a költőtársaid. Te hogyan látod, érzed ezt?

A 7torony szerintem az elektromos irodalmi portálok közt a legjobb helyet foglalja el. Sok tagja van, mintegy hatszáz, akadnak köztük kötetekkel rendelkező, nagyon jó alkotók! Sokakat ismerhetek személyesen is, Serfőző Attila főszerkesztőt – azt hiszem – barátomnak mondhatom, de így vagyok az ott publikáló, lektoráló többekkel is. A szeretet…? (Nevet.) Nehéz kérdés. Aki elszántan ír ilyen-olyan okokból, az ragaszkodik művéhez foggal-körömmel, és nincs dühösebb a „meg-nem-értett poétánál”.

Milyen álmaid vannak a még hátralévő 30 évre?

Nem 35-öt akartál mondani? (Nevet.) Az olyan szép kerek szám lenne, százas. Összegyűjtött verseimből egy rangos kiadó, nevet nem akarok mondani, szeretne egy vaskosabb kötetet kiadni, sajnos nekik is pénzkérdés. Újra pályáznak ennek érdekében. Meglátjuk. Akkor ott vannak a novelláim, életrajzi s egyéb jegyzeteim, kis színjátékom, festményeim… Figyelemmel kísérem a mai alkotókat, főleg a fiatalokat. Mit kérnék még? Erő, egészség, kedv, öröm legyen, ezt kívánom a páromnak is.

Kedves Sándor! Nagyon szépen köszönöm a magam és a szerkesztőségünk nevében, hogy ajtót nyitottál számunkra a csendbe, abba a csendbe,amelyet csak te hallhatsz a lelkeddel. Mi pedig csak próbáljuk meghallani, megérteni azokat a csodálatos gondolatokat, amelyek a lelked legrejtettebb titkairól szólnak hozzánk. Olvasóink nevében is megköszönöm, hogy gazdagabbá váltunk általad.


Nagy L. Éva
Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet
2014. február 18.


Dudás Sándor

Egyenlőségharc

    Mért a nyugtalanság?
    Titkon mi hajt, mi űz?
    Miféle indulat
    hevít, miféle tűz? –

    Volt sok ismerősöm,
    akadt néhány barát,
    kiknek szájmozgásáról
    olvastam le szavát.

    Gyorsan pergett a szó?
    Lassabban… nem értem…
    Furcsa volt elnézést
    nem hibázva kérnem.

    Közöny vett körül és
    költőtársak. Dalom
    ha zendült, rábíztam
    minden gondom, bajom. –

    Merről támadsz, világ?
    Mi bajod, mit akarsz?
    Tudjam s tenni tudjak,
    mint más – ezért a harc!
   
    És nem csak magamért,
    vagyunk sokan, kiket
    nemértés szégyenít
    s előítéletek.

A menetrend szerinti

A menetrend szerinti
vonatról,
buszról leszállunk, s kéz a kézben
sétálunk végig az utcákon,

házadtól házamig. A szemek
pontosan
elmondják, mit gondolnak
a köszönés mögött lapulók.

Zár kattan, nyitok a szobámba, itt
születtem –
kitárom magam gyermekkoromig.
Belépsz, nekilátsz átöltözni.

Mit gondolsz ilyenkor, milyen
érzések
futnak át rajtad? Mondtad
nem egyszer, látod a gyermeket,

aki voltam: csendes és okos.
Elhiszem,
mert a szoba belakható lett
újra, már nem az elhagyott.

Sikoltást ölelt

Montágh Imre emlékére

Kiszálltál kocsidból a lejtős úton,
elindultál az erdő felé, ruhádba
bogáncsok, ágak akadtak,
de az álmok már feltarisznyáztak
sejtelemmel: mit mond a hársak,
a tölgyek szélvert susogása?

A csönddel lefátyolozott létben
menetelő lélekviselők voltak eszedben,
gondolatban hallható szavak,
az erdei fények irgalma,
a szél teljessége.

A sűrűben,
életre képzelt, beszédre igézett
festményarcok. Önkéntelen
mozdulatokkal, szempillantásokkal,
 mimikákkal beszélt
az élő hangtalan!

Ösztönök éjszakáján
vadak zöld szeme villant,
visszafordultál akkor,
futásod: percfilm.
A kocsi megindult veled a lejtőn,
és sikoltást ölelt
a mélység némasága.

Magány

Nap zárójelben. Éjszaka.
Holdfény. Estikék illata
a nyitott ablakon beleng.
Kívül-belül ölel a csend.
Rám csukott ajtó, rézkilincs.
Fény éltet, most árnyam sincs.
Hiányok jelzik: létezem.
Rám szegezve két macskaszem, figyel:
én-e az a másik?
Gyanakszik a múlt halálig.
Fordulj meg, emlékfilm-vágta!
Szólt szavak, vissza a szájba!
Holdfény. Estikék illata.
Nap zárójelben. Éjszaka.

Tollvonások

láttam az őszt lent a Tisza-parton
rozsdás tekintetében
gesztenyelevelek zizegtek

leballagott
a folyóhoz
a zölden futó vízre révedt

később a túlsó partot nézte hosszan

a költőre gondolhatott
felém fordulva

csak tekintettel kérdezte
ki viszi át


Hozzászólások