Miként Madách, Komlós Aladár is Alsósztregován született: 1892. december 10-én. Nyolcvanhét esztendőt élt; elsősorban irodalmárként, esztétaként, de íróként-költőként is gazdag örökséget hagyva hátra. Nagy idők tanúja volt, ezért lehetett nagy íróegyéniségek kitűnő személyes ismerője. Értően szól tehát nyelvükről, stílusukról.

Móricz Zsigmondnál például egyenesen a „pongyolaság művészetét” éri tetten, A fáklya című regény egy mondatát idézi, majd elemzi: „»Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami igaz, de csak egész általánosságban, csak úgy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a fia, hogy az már, hogy annak már vége…« Egészen új jelenség, hogy az író így merjen beszélni, félbemaradó és újrakezdett, füles és zavaros mondatokban. (…) Ez a pongyolaság művészi. (…) Ennek a művészetnek (…) a célja (…) a lélek életének, szeszélyes hajlásainak az átélő leírása.

S mivel nem pontos és hiánytalan mondatokban, hanem inkább képszerű villanásokban gondolkodunk, a művész kénytelen a nyelvtant feláldozni. Mennyivel intenzívebben kell beleélnie magát a hősébe az ilyen »pongyolaságú« írónak, mint a régi »stílusművésznek«, akinél a mondatok jéggé dermedt szabályosságában akkor is elveszett a beleélés heve, ha történetesen lett volna benne ilyen!”

A Nyugat folyóirat egyik nagyságáról így vall az interjúkészítő Karinthy Ferencnek: „(…) Meg kell mondanom, annak idején (…) egy kissé lebecsültük Schöpflin (Aladár) munkáit. Akkoriban kötelező volt a csillogó, szellemes stílus, és Schöpflin stílusáról mindent el lehet mondani, csak ezt nem. Szürkének találtuk. De kiderült, hogy ez a szürkeség, vagy ez a szürke becsületesség maradandóbb a maga igazságtartalmánál fogva, mint némely kortársának csillogó, de kevésbé hiteles írása. (…)

Következzék Komlós Aladár néhány szép, hiteles meglátása a vers nyelvéről! „A szavakra semmiféle műfajban nem hárul olyan súlyos feladat, mint a lírai versben; ez a nyelvével áll vagy bukik. (…)A hozzáértőnek elég pár sort olvasni belőle, s már látja, hogy költővel van-e dolga. Nem csoda, hogy a nyelv felfrissülése mindig a lírából indul ki, s az irodalmi élet új korszakai itt jelentkeznek először.”

„Költő az az ember, akiben a szavak és képzetek, szavak és érzések az átlagosnál bensőbb kapcsolatban vannak, szinte össze vannak nőve egymással. Számára a nyelv varázsszer, illó hangulatokat fog el vele, s megvan a képessége, hogy az érzés hővezetőjévé tudja tenni a szavait.”

„A költő (…) nem azért teremt újszerű nyelvet, mert gazdag a szókincse, hanem azért dolgozik nagy szókinccsel, mert egyéni árnyalatosabb élményei és valóságfelidéző nyelv utáni vágya arra ösztönzik, hogy élményeivel egybevágó, a képzeletet kielégítő nyelvet teremtsen, kiásva az új jelzőt és metaforát, mely benyomásai mélyén rejtőzik.”

     

Amikor 1961-ben Komlós Aladár megjelentette a talán legtöbbet forgatott A líra műhelyében című munkáját, Tótfalusy (azaz Jelenits) István többek között ezt írta recenziójában/kritikájában: „Hogy egy-egy szava, mondata mögött mennyi mélység, mennyi gondolat van, arra jó fülű olvasónak a mondatok szépsége is beszél. (…) Az ő írásának legszebb mondatait is a mélyreható értelem s az élményeken nevelődött költői érzés ereje formálta ki. Egy-egy mondata felejthetetlenül belevésődik az olvasóba. (…)”

Elmondhatjuk: e megállapítás a tudós esszéista-író többi művére és valamennyi megnyilatkozására is érvényes. A százhuszonöt éve született Komlós Aladár írásai nem „porosak”: ma is érdemes őket olvasgatni…

 

Holczer J. Pompiliusz

Az írás megjelent a Keresztény Élet-ben 2017. december 10-én.

 

 

Hozzászólások