Magas kort ért meg: mindössze tíz éve távozott közülünk Szabó Magda. 1917. október 5-én született; centenáriumán emlékezzünk rá! Magyar-latin szakos, eleinte oktató pedagógus. Bölcsészdoktor is. 1959-től mindvégig csak az írásnak élt. Negyvennél több kötete jelent meg: kezdetben verseié is, a továbbiakban regények, elbeszélések, színművek, esszék.

Hunyady József fotója Szabó Magda hagyatékából, 1964

Férje, Szobotka Tibor is neves író volt; 1982-ben halt meg, hatvankilenc évesen. Julia utcai otthonuk falán csakhamar emléktáblát kapott. Ezen szerepel ez a szinte szállóige értékű mondat: „Nincs egyebünk, csak a szó.” És ez egyes számban is érvényes, mivel Szabó Magdának „sem volt egyebe a szónál”.

Nincs módunk behatóan foglalkozni az írónő műveinek nyelvezetével, stílusával, szókészletével, szóművészetével. Irodalmárokra, kritikusokra, nyelvészekre, stilisztákra hivatkozások helyett szólaljon meg mindjárt maga a legilletékesebb! Azon riporteri kérdésre, hogy adott-e Debrecen elegendő útravalót, ezt az igenlő választ adta Szabó Magda:

„Ott tanultam meg beszélni. Az a sajátságos mondatlogika, a debreceni kollokviális nyelv, amellyel írásaiban is építkezem, s amelyen Csokonai és Fazekas is beszélt, onnan van. A proporció, a város arányai: a debreceni kollégium és a puszta egymás mellett… Ott szoktam meg a távlatokat, a nagy eget és a nagy erdőséget. Ott jártam iskoláimat, amíg le nem doktoráltam.”

Számára a cívisváros a „holtig hazát” jelentette. Erről nyelvileg is vallott Szabó Magda:

„A mondat: debreceni vagyok, el ne feledjem, hogy az én hazám a nagy hazán belül mindig Debrecen, gyakran elhangzott, nemcsak gyerek- vagy fiatal lány koromban, később is: (…) mindig ellenőrizték, nem felejtettem-e végképp el a Hajdúság beszédének ritmusát. (…) Nemcsak beszédünk hangjait, mondathangsúlyát, e tájegység közlési módját is megőriztem. Ha idegen nyelvre fordítják, amit írok, panaszkodik a fordító: van, hogy egy egész lap egyetlen mondat, azt neki a fordításban fel kell majd bontania, szét kell törnie, hogy lehet ilyen tömbszerű nyelvi képletben gondolkozni! Csakhogy minálunk így beszélnek, ilyen mellérendelt tagmondatokból álló tömbben.”

Gyakran forgatta a Debrecen környéki helynévadás szótárát. Elgyönyörködött az effélékben: Álomzug, Fényestó, Kencsesfenék. Szabó Magda megosztja velünk azt az örömét, is, melyet Fazekas-Diószegi Füvészkönyve szerzett néki:

„Kinincs! – kiált a nyelvújítás kora a növénynevek közül; kinincs, így hívják az amorphát, hát persze, hogy is hívhatnák másképpen, hiszen ő nincsen, ha egyszer amorpha, ő az, aki nincs.”

Szabó Magda egyeteme iránti hálájából kijut egy jeles nyelvtudósnak is. Szép tanítványi főhajtás ez az 1941-ben elhunyt professzora előtt:

„Csűry Bálint szemüvegének és szellemének villogása máig visszafénylik. Soha nem lehetek neki elég hálás amiatt, hogy négy szemeszteren át külön munkaként jelentéstannal foglalkoztatott, s olyan anyanyelvi képzés után bocsátott utamra, aminek létfontosságú szerepe lett későbbi mesterségemben. Csűry kiirtotta mondataimból a felesleges határozókat, megtanított rá, mennyivel többet fejez ki az ige egymagában, ha nem szűkítem az értelmét, s rám szólt, ha olyan jelzőt használtam, amit a fogalom amúgy is kifejezett.”

Szobotka Tibor egy interjúban e kérdésre válaszolt:

„Milyen érzés egy híres írónő férjének lenni?” Ezt mondta: „Büszke vagyok a feleségemre. Könyveinek én vagyok az első bírálója, jelen vagyok a művek születésénél. Első perctől fogva hittem a tehetségében, és boldog vagyok, hogy nem csalódtam.”

Vele együtt bizonyára ma is így látja ̶ és ezután is ekképp olvassa Szabó Magda munkáit ̶ a hálás utókor…

 

Holczer J. Pompiliusz

 

 

Hozzászólások