Be kell hordanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé)

Úgy tíz évvel ezelőtt egy újságcikk elkészítéséhez megkértek egy kérdőív kitöltésére. Az egyik kérdés így hangzott: Önnek mi fog hiányozni ötven év múlva? Már akkor – a hatvanon túl -, jót mosolyogtam: nagyjából semmi. Aztán belegondoltam, tényleg, mi hiányozna? Hát, az anyanyelvem.

Az első sokk, amikor megrémültem, hogy nem tudok magyarul, gyerekkoromban ért, amikor a játszótársam odaszólt: Léci, hozd ki a lasztit. Csak annyit tudtam, hogy valamit ki kell hozni. Hosszú pillanatok teltek el, mire rájöttem, hogy a labdát kell kihoznom, a „léci” meg a légy szíves takaros rövidítése. Ugyanígy meghökkentett bő félévszázaddal később, amikor egy kedves ifjú ismerős így lelkendezett: Minden talinak örülök! De, el kell fogadnunk, hogy helye van az anyanyelvünkben a rétegnyelveknek, az on-line világ rövidítéseinek, egy élőnyelv attól élő nyelv, hogy változik.

Amit nem tudok elfogadni, az az, hogy a közbeszélők is naponta gyilkolásszák az én édes magyar nyelvemet. Vegyük például a felszólító módot. Közszereplők, műsorvezetők, riporterek, politikusok, szakkommentátorok, magasan képzett emberek mondják:

Ne felejtjük el …és nehogy rászabadítják a társadalomra… javaslom, fordítjuk meg… hogy ne adót emeljen, hanem adót csökkenjen…jogot ad, hogy a saját fazonukra alakítják a nótát…volt bátorságunk, hogy trágyát öntjünk (mindegy, hova)- ezekhez képest a kép alatt futó szalagban megjelenő „segíccsen, segítcsen, mennyünk szavazni” csak azt bizonyítja, hogy az írónak kiváló a nyelvérzéke, ha nem is tud helyesen írni.

Aztán a helyzet fokozódik – ezen már a hetvenes években is jót mulattunk – Libanonban, de folytatódik és fokozódik a sztrájkhelyzet is, sőt, az események is fokozódnak, a helyzet pedig képmutatóvá válik.

És baj van az egyesszám-többesszám egyeztetésével is, a kedves nézők örömére ilyeneket mondunk: rengeteg házakat öntött el, mindenféle források leírják, nagyon sok dolgok eldőlnek, emiatt az esetek miatt…, és harminc éve tartja rettegésben egy kisvárost (vagy a kisvárost, vagy tart egy kisvárost, bocsánat a megfejtésért, az értő olvasó úgyis kitalálta volna..)

Fájdalmas az állandó szókapcsolatok, szólások rossz használata, elferdítése is. Bátran mondunk ilyeneket: sokkal több időt fordít vele, visszaélésre adhat okot, várjuk a megtévedt nyugdíjasokat, félreoszlatták a félreértéseket, mennyiben más egy sima felkészüléstől, árad belőle a sokat sejtő nőiesség (vajon mit sejt?). De ez már lecsengett csont, és nehogy vérszem nőjön a fejünkre, mert már így is megégettük bokánkat és tudjuk, hogy langyos víz partot mos, ezért nem kiabálok kecskét-békát a kárász életű szlovák koalícióra … Csaknem értelmes mondatot kapunk, ha összefűzzük a zagyvaságot!

Mit mondjak, anyagi nehézségek híján az egyházi iskolák hátrányt élveznek, de felemeltem a hangom az érdekében, mégis kudarcot szenved. Bocsánat, itt is több megszólalást vontam össze, de jól hangzik, nem?

Végezetül marad a sima tudatlanság. Kvíz műsorban mondja az érettségi előtt álló kislány: Ricsárd Wagner, de nem is kell pironkodnia, mert doktor akárki előáll a Dzsozefusz Flavius elnevezéssel. A cifra ruhát meg Jákob legkisebb fiának, Józsefnek adja. Így írjuk át még a bibliai történeteket is.

És jöjjön az abszolút kedvencem: Mikor tűnt fel önnek, hogy nincs meg az emuja?- kérdi a riporter édeskésen, helyhez, alkalomhoz nem illően.

Hát, a fentiek miatt aggódom az anyanyelvemért.

„Mit van tenni? Olvasni hát!”- mondja Arany János. Meggyőződésem, hogy nyelvünk, kultúránk, önazonosságunk megőrzésének egyik legfontosabb eszköze az olvasás, és amit át kellene, kell adnunk a felnövekvő nemzedéknek, az az olvasás szeretete. Mindegy is, hogy mit olvasnak, aki sokat olvas, előbb-utóbb megtanul különbséget tenni a lektűr és a magas irodalom között, és az utóbbit fogja választani. De mindenből tanulunk. Ha elolvassuk – csak úgy, szórakozásból – a Grant kapitány gyermekeit, olyan otthonosan fogunk mozogni a maorik földjén vagy a pampákon, mint a saját kertünkben. Geréb Dezső vagy Hegedűs hadnagy esete pedig megtanítja, hogy a grund, a vár, a haza elárulása aljas dolog. Sorolhatnám…

Nagyon fontos a személyes példaadás. Ha apai nagyapámat felidézem, mindig a veranda hűvösében üldögélve látom a hófehér hajú öregurat könyvvel a kezében. Nem zavarja az unokák szaladgálása, csivitelése, ha ránk is néz a szemüvege fölött, csak elmosolyodik, aztán újra elmerül olvasmányában. Őt látva, kislányként csak arra tudtam gondolni, hogy ez valami nagyon jó dolog lehet, olvastam is aztán mindent, ami a kezem ügyébe került, a népmeséktől kezdve az Ember tragédiájáig (amiből persze egy kukkot sem értettem) válogatás nélkül.

Hogy tudtam olvasni, azt meg az anyai nagyapámnak – Nagyapónak –, a református kántor-tanítónak köszönhetem, aki érdeklődésemet látva megismertette velem a betűk titkát, és együtt olvasott velem. A térdére könyökölve, áhítattal hallgatom János vitéz történetét, aztán a kezembe adja a könyvet: Na, most már olvass te! És én olvasok…, és olvasok azóta is.

Felbecsülhetetlen ajándék ez, amit mi is átadhatunk gyermekeinknek, unokáinknak. Nem is annyira a könyvek nyújtotta „szórakozás”, tudás, ismeret, másképp megszerezhetetlen tapasztalat miatt, hanem azért, hogy legyenek szavaink. Legyenek szavaink, hogy megértsük és megértessük magunkat, megértsünk másokat, mert – Jelenits Istvánt idézem – talán ma már nem is az elveszett bárányt, az elgurult pénzdarabot keressük, hanem a szavakat, amelyekkel utolérhetnénk egymást.

2017. szeptember 29-én volt annak a történetírói pályázatnak az eredményhirdetése, amelyet a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület, és a fenntartásában működő Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház írt ki nyugdíjasok számára.

A Nagyszüleink bölcsessége címet viselő kiírás célja az volt, hogy a sok esetben már csupán az elbeszélők emlékei között élő hagyományok, szokások, történetek, események, jó gyakorlatok fennmaradjanak, átörökítődjenek a következő nemzedékek számára is. A pályázatra olyan írásokat vártak, amelyekben a nyugdíjasok megfogalmazzák, hogy milyen tudást adnának át szívesen a mai fiataloknak.

Az eredményhirdetés a Kecskeméti Református Egyházközség SION Nyugdíjasház és Gondozási Központjában történt, ahol az első, második és harmadik díj mellett hat különdíjat is kiosztottak a szervezők. Két különdíjat a Montázsmagazin ajánlott fel, miszerint közlik a két díjazott írását az on-line folyóiratban.

 

Nagy Lídia, Kecskemét, 2017. július 14.

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

Hozzászólások