1954-ben Kecskeméten születtem. Szüleimet gyermekkoromban elveszítettem, ez a tragédia egész életemet meghatározta. Az árvaság érzése, a sors kegyetlen kiszolgáltatottsága nehéz esztendőket hozott az életembe. Már ekkor a vers, az irodalom sokat jelentett számomra: menekülést és érzelmi támaszt egyaránt. Tizenöt éves koromtól dolgoznom kellett, így tanulmányaimat munka mellett végeztem.

 

A kereskedelemben dolgoztam több mint negyven évig. Áruházvezetőként mentem nyugdíjba 2010-ben. Először csak az asztalfiókban lapultak a verseim, aztán Faludy Györgyöt kértem meg, hogy véleményezze írásaimat. Ő azt írta, hogy abba ne hagyjam az írást, majd meglátom, hogy még mennyit fognak csiszolódni a verseim. Úgy érzem, igaza volt!

 

A Bács- Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének titkára, az Üzen a Homok című irodalmi folyóirat főszerkesztője és a Toll és Ecset Közhasznú Művészeti Alapítvány alapítója vagyok.

 

Négy verseskötetem, kettő hangoskönyvem (internetes verseskötetek), három verses kifestő füzetem jelent meg. Egyik társszerzője vagyok az Igaz Barát című zenés, verses CD lemeznek, melyet Kovács István József költővel és Szénási Pál Bertalan dalszerzővel együtt készítettünk.

Tagja vagyok a Magyar Újságírók Közösségének. Irodalmi munkásságomért a Nap Alapítvány 2006-ban Fehér Mária-díjjal jutalmazott.

 

ostoros jegenyék

ostoros  jegenyék
meleg szél fúj
át – meg – átjárják a fákat
ostoros rongyos jegenyék
innának belőle
sorban állnak
kiket kitagadott az ég
a fény
korbácsolt az álom
fölégetett a fagy
végig suhintva a tájon
kik minden télen
megcsalódva dideregtek
hóviharban s minden éjben
fulladt nappalon
szemet vetettek önmagukkal
ostoros fák rongyos jegenyék
más meleg szívből isznak
s ha meghozza a szél az estét
koccintanak a csillagokkal

Oldódás tört időben

Szétporladt idő,
eltörpült percek,
ujjaim közül
lassan kiperegnek.
Rakosgatnám
össze apró szemcséit,
de már nem lehet,
mert a fény
kopogtat az árnyon,
és a zúzmarák is olvadnak
a fákon.

harangszóra

hívogatón szól
templomunk harangja
hajnali misére
hív az Isten hangja
békesség Istene
szenteli meg lelkem
templomi áhítat
amelyben békémet
mindig meglelhetem

Borka boszorka

Megy a szekér nagy zörögve,
négy bús ökör húzza nyögve.
Bakon ül egy vén boszorka,
rezes orrú öreg Borka.

A nagyapó észreveszi,
ki a borát ízlelgeti.
Kezében egy csorba bögre,
ezzel lépett a küszöbre.

Rálépett egy papucsszögre,
papucsát a szög átbökte.
Nagyot jajdult az apóka,
gúnyolta a vén boszorka.

Boros bögre hullt kezéből,
kifolyt a bor a bögréből,
belerúgott hát mérgéből.
Elege lett az egészből.

Káromkodott, ostort fogott,
ökrös szekér után futott.
Ahogy futott az apóka,
vigyorgott a vén boszorka.

Villámot szórt háta mögé,
felhő szállott feje fölé.
Megbotlott az egyik ökre,
szekér borult a gödörbe.

Boszorka a nyakát szegte,
így ért véget ez az este.
Az apóka jót kacagott,
aztán vígan iszogatott.

 

Nagy L. Éva versei

Hozzászólások