,,Jó akarok lenni mindenkihez. Átlépni önmagamon, átlépni önzésemen! Kinyílni, szeretni, élni! Nem hős akarok lenni, hanem jó.” (Pilinszky János)

Józsihoz és kedves családjához baráti szálak fűznek. Ismét egy nem könnyű feladatra vállalkoztam. Nagyon jó és tisztaszívű ember ő is, és családjának tagjai is.

Kecskemét, 2012. október 01. Mennyhei József író, nyugdíjas falugazdász. Fotó: Ujvári Sándor

Kedves Józsi! Hol és mikor születtél, milyen gyermekkorod volt?

Kecskemétinek vallom magam, bár Pakson születtem. Apai ágon mi, Menyheiek Dunaföldváron éltünk, mióta Nyitrát (Menyhe, Béd, Szalakúz) elhagyták felmenőim. Anyai ágon ős kecskemétinek mondhatom magam.  Gyerekként a kétlakiság élményét éltem, noha csak hétvégeken meg szünetekben húzódhattam a tanyára. Életformámmá vált a természetközeli lét, amiről írásaimban sűrűn megemlékezem. Azokban az időkben kis közösségekben sziporkázott körülöttünk az élet, és bármely nehéz körülmények között is zajlottak a hétköznapok, nyomot hagyott bennem a sok anekdota, ugratás, nevetés, kacaj, de a méreg meg a káromkodás is. A szomorúság sem volt ritka vendég, meg a gyász és a könnyek. A vendégségekben meg sűrűsödtek az információk és a kadarkától oldódtak a feszültségek.

Az iskolában meg – mint a szabadságtól megfosztott, megszeppent diák – lassan megtanultam a betűvetést, és miközben a csínytevésben is a szárnyaimat próbálgattam, törvényszerűen lebuktam egy pajzán vers írásánál, aminek a következményeként egy időre eltávolítottak a rigmusoktól. Azokban az időkben virágzott még a válogatott diákmacera a körmöstől a sarokba térdelésig. Közreműködtem viszont színjátszó körben, de csak később, a faliújság szerkesztése, majd a stúdiómunkák során éreztem feloldódva magam a négy fal között.

menyhei12

Fiam, Menyhei Szabolcs festménye

Milyen iskolai végzettséged van? Azt tudjuk, hagy falugazdászként élted munkás éveidet.

Az életem a mezőgazdasági technikumba vezetett a kecskeméti Jókai utcáról Kiskunfélegyházára, ahol a diákönkormányzatos kollégiumban elég szigorú rend szerint éltünk. Már akkor, ott trafikot nyitottam egy szekrényben a kultúrteremben. Szinte kivétel nélkül megtanultunk boldogulni a magunk módján, nem kis leleménnyel. Érettségi után, rövid gyakornokoskodást követően nagyüzemi állattenyésztő lettem telepvezetői gondokkal, a mezőgazdaság nehéz iparában egy tehenészetben. Továbbtanultam, és a főiskola elvégzését megkoronáztuk egy maratoni katonasággal a sorstársaimmal. Egy kazahsztáni gyakorlatot karanténnal fejeztünk be. A falugazdászi feladatomig viszont még hosszú út vezetett a nagyüzemi és a magángazdálkodásban egyaránt.

Presbiter vagy a kecskeméti evangélikus templomban. Bizonyára szüleidnek köszönhetően lettél vallásos ember.

A szocialista zónában ez sok gondot okozott a szüleimnek is. A diktatúra az egyéni gazdaságok felszámolását a durvább módszereken túl pszichikai presszióval erősítette meg, ahol céltábla lett a hitélet is. Apám korai halálával együtt a családi kohézió megereszkedett, majd eljött az idő, amikor szűkebb értelemben vett családom az evangélikus egyház égisze alatt talált lelki támaszt.

menyhei2

Rajtmár István, Menyhei József, Menyhei Szabolcs (háttérben a rólam készült képpel)

Kérlek, mutasd be a családodat is! Hány éve élsz boldog házasságban pároddal, Évikével? Mesélj a gyermekeidről, unokáidról is!

A lányom agrármérnök, a férjével együtt végzett Mosonmagyaróváron. A fiam festőművész, aki most Londonban a filmgyártás területén dolgozik. Felesége művésztanár, aki sűrűbben ingázik. A feleségem kertészmérnök, akivel 40 éve élek házasságban a tanyán. Vezeti a háztartást, ellátja az állatokat, legelteti a nyájat és várja az unokákat. A kisfiú iskolás, a kislány óvodás.

Kik a kedvenc íróid, költőid?

Gyerekként esténként már a mesék világában éltünk, ahol a sorokból kilépő boszorkányok feletti világból tündérek vigyázták a legkisebb királylány szerelméért küzdő hős ifjoncokat, ahol a legrátermettebb griffmadáron érkezett meg az agyaskodó, gáncsoskodó labirintusok világából győzedelmesen és tisztán, ahogy egy mesehőshöz illik. Az évek múlásával felfedezők és vadászok kalandjait, útleírásait és elbeszéléseit forgattam szívesen. Kittenberger, Széchenyi, Molnár Gábor könyveit váltogattam, amiből szinte magam előtt láttam Afrikát, Indiát, Brazíliát, Alaszkát és persze a Kárpátok koszorúit a síkon, meg a lápokat, nádasokat. Ezekben az időkben már a szépirodalom klasszikusait is szinte faltam, közöttük leginkább Jack Londont, Fekete Istvánt, később Hamingwayt és Tolsztojt. A hatvanas-hetvenes években megcsapott a beatnemzedék írásainak szele, olyanok mint Jack Keruac az Úton című regénye, ami számunkra új, szinte ismeretlen képet mutatott a világról. Az új nemzedék írásai már sejtették velünk, hogy a gazdagabb világban a jóléti helyzetben hogyan torzulnak el a viszonyok, és a szabadság utáni vágyat is miként húzzák a koloncok. Evvel párhuzamosan válogatás nélkül olvastam a hazai népi és urbánus irodalmat. Veres Pétertől, Sinkától – mondjuk – Juhász Ferencig és Tandoriig.

menyhei3

Mikor kezdtél el komolyabban írogatni?

Ekkor már írtam a parttalan verseimet olvasmányaim hatására, ahol a „Szarvassá változott fiú” végtelennek tűnő versformája inspirált, összecsókolódzva a Ginsberg versekkel.  E szürreális posztmodernnek szánt szóhalmazaimat ládaszám égettem el később egy csendes tanyán, ahol otthonra leltem meglett koromra a termelési rendszerekből kiszabadulva. Másrészt viszont éreztem, hogy az elbeszélésekhez lenne igazán kedvem, és még anno a Forrás szerkesztőségében dolgozó Zám Tibor beszélgetéseire visszaemlékezve nekiláttam kórrajzos prózát írni. A kérdésre válaszolva a kevés időmből is sokat elvesztegettem a tévutakon.

Kérlek, sorold fel az eddig megjelent könyveidet!

2011 óta évente jelentek meg magánkiadásban a regényeim: Parasztmonológ, Kakukk Ranch, Konzumnyitány, Agyaggalambok, majd egy verses füzet „Múltbanéző” címmel.

menyhei11

A parasztság és a mezőgazdaság helyzetét feldolgozni nem kis feladat még akkor sem, ha azt átélted. Mondj valamit a most megjelent könyvedről!

Az Agyaggalambok című kisregény egy vidéki közösség útkereséséről szól. Arról, hogy ha néhányan birtokában vannak még ősi tudásoknak, és ha hűek maradnak a hagyományos értékekhez meg a földhöz, létrehozhatnak maradandót, míg mások megtántorodnak, meghúzódnak, túlélésre játszanak, netán szenvedély ragadja el őket, kalandoznak, vagy csapdákba esnek, menekülnek. A határon már látszanak a változások az idők cudar eróziájától, de a város már arra sem néz. Életképtelenség vagy sorsszerűség forgószele kergeti egymást az ugaron? – kérdezné a Pusztalakó, de egyelőre még ő is csak figyel a regény lapjain.

Ma már verseket is írogatsz. Milyen témák ihlettek meg?

A költői vénám termékeit kivitte a kéményen keresztül a huzat. Koromhoz méltóan (66) ma már beosztással kellene élnem, ezért egy barátom tanácsára, akire hallgatok is, maradok a prózánál, ami jobban fekszik nekem. Verseket akkor nosztalgiázok, ha a szavak nyugtalanítanak, ösztönöznek. Írnék – mint egy költőhöz illene – a szerelemről is, de már az én koromban a szeretet dilemmáit ízlelgeti az ember.

menyhei5

A Baráti Körben az egyik könyvem bemutatóján

Hogyan kerültél a Baráti Körünkbe?

Egy kedves barátom invitálására jártam el a Körbe, ahol nagy áttekintésű, széles látókörű, művészetet szerető, művelő, értő emberekkel volt szerencsém találkozni és barátságot kötni. Ezután tagja lettem a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének. Az Irodalmi Kávéház rendezvényeinek is látogatója vagyok. Sőt, két évvel ezelőtt megtiszteltetés ért: felkértek, hogy legyek a Toll és Ecset Alapítvány kuratóriumának egyik tagja, amelyet elvállaltam.

Ennek mi nagyon örülünk! Hiszen egy igaz barátra leltünk a személyedben. Nagyon hálásak vagyunk neked, mert a te kezdeményezésedre jött létre az Ágasegyházi Írótábor is. Tudok arról is, hogy vásároltál egy kis tanyát, hogy majd a nyár folyamán a művészbarátaid vonuljanak el a külvilágtól, és alkossanak nyugalomban. Milyen álmaid, vágyaid vannak, amelyeket szeretnél valóra váltani?

menyhei1

Ágasegyháza, Írótábor, 2013.

A vágyakról elsőként az egészség jut eszembe, és ma már úgy gondolom, hogy a család közelsége és néhány barát a legfőbb támasza az embernek. Imádkozom, hogy a tanyán még valameddig megtartson a jó Isten ebben a bűvös térben, ami körülvesz.
Amennyiben lesz mondanivalóm, papírra vetem, bár evvel igen sok munkát okozok a környezetemnek, akik segítik a kiadást, miközben erre az időre kivonom magam abból a munkából, aminek sosincs vége a tanyán.  Kívánom viszont, hogy a kultúrában lappangva meghúzódó kirekesztés felszívódjon. Örömmel érzékeltem, hogy az autodidakta és naiv írók műveinek monográfiáját munkaasztalra helyezték hozzáértő kezek. Drukkolok hozzá, főként, ha e művek gyűjteményét létre lehetne hozni alternatívaként az un. „urbánus” túltengés kiegyensúlyozására. Én nem szégyellném a populáris ponyvát sem, ha van ilyen egyáltalán. Láthatóvá kellene tenni az értékek halmazait, műfajilag rendezve, megszervezve hozzá a figyelmet, hogy megfogalmazódhassanak az ilyen irányú pályázati kiírások.

A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körében és holdudvarában vannak erre hivatott hozzáértők, ha emberismeretem nem csal. Drukkolok, hogy létrejöjjön egy ilyen műhely a körben, ahová várni kell a fiatalokat is új felvetéseikkel, remélve Kecskemét város támogatását és intézményei hathatós segítségét,

Kecskemét, 2012. október 01. Mennyhei József író, nyugdíjas falugazdász. Fotó: Ujvári Sándor

A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Írjál még nagyon sok könyvet, és dolgozz velünk továbbra is a művészekért, a művészetért. A Teremtő segítsen minket továbbra is ezen az úton!

 

Katarzis

Démoni sodrások hullámterén
árnyakon bukdácsolva kalózkodok
mígnem a röpködő tekintet ráfókuszál,
hogy ott fent, fent óv a kilátói korlát –
Tériszonyos, lidérces ingásaiból emlékkép
dereng az impulzusok lüktető ritmusára
s még emlékezem a zuhanásra, a zuhanásra
a vergődő eszmélet lepörgő könnyeire.

Születésnapomra

Hitem a társaimban végképp kiapad mára
Legalábbis annyira, hogy a kenyeremet
nem bízhatom másra,
csak erkölcsömben él még a szeretet,
hinnék a barátságban
de eszmei hit ez – magasröptű –
miként a hiszekegy az imádságban
Minden tempóval a szabadság felé csapok
s temetem magam halomnyi lehervadt virággal
Farba lőve kalimpálok a homokvilágban
kilátót keresek
Beverem a szöget a fába – kerítést emelek
Beleverem az ásót a barázdába, s rántok
magamon
Csakúgy omlik a föld, roskad s ráomlik
a kuszaságra
Zászlóm nyele a kapanyél lett mára
akác csikorgású
Lobogómat veri a szél, már nem szédít el
– letöri a palántákat
De hát falánk módon mégis csak
fenntartom magam….
s lám hazafelé felköszöntenek –
a közelállók, meg távoli  idegenek
mind, mind akik segítségre szorulnak.

Tovább

Vízióim kimeríthetetlenek
Vízióim kimerülőben
Vízióim kimerültek
Vízióim tények
Betörődtem
Kimerültem
Lefeküdtem
Felállok
Áldozhatok magamért
Sorsfordító szívemnek
Gyerekek kacaja
Szívembe száll
Gyerünk Pejkó a völgyekből el!

Vasrózsa

A szirmait is hol lágyította,
hol meg edzette a tűz
Az acélhangos üllőn
százas kalapács pofozgatta,
formázta mint a leveleket
Feketés pörölyszürke szirmairól
nem párolgott harmat, szikrát hányt
Szénszagú, vasfogú izzásával
szárba szöktek a kovácskötény előtt
a tűzből támadt vasvirágok.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások