– Kulcsár Zoltán vagyok, 2006 óta méhészkedem – meséli a kecskeméti piac agilis méhésze. – Barátaim hatására, – akik szintén méhészek, – ismerkedtem meg e kicsik és nagyok által egyaránt ismert, hasznos bogarak életével, a méhészet tudnivalóival.

– Eredeti szakmám szerint huszonnégy évig szobafestő voltam. Most már csak méhész vagyok. Barátaimtól vettem először két méhcsaládot, majd szaporítottam őket. Az első pár évben még nem akasztottam fogasra a festőruhámat, párhuzamosan műveltem a két szakmát. Végül letettem az ecsetemet. 2012 óta vagyok főállású méhész. Azóta százhúsz méhcsaládra fejlesztettem fel az állományomat. Maga az állandó telephely itt Kecskeméten, a Szolnokihegyben található. Mivel azonban én vándor méhész vagyok, az ország minden területén megfordulok az állományommal. Ez egy hivatalos, regisztrált méhészet. Tevékenységét tekintve: méztermeléssel és méh eladással foglalkozunk. Méz mellett a viasz, propolisz, virágpor is a termékeink közé tartoznak.

– A méhészet egy érdekes, összetett, szezonálisan teljes embert igénylő munka. A szezon tavasszal kezdődik a méhek kirepülésével, az úgynevezett tisztító repüléssel. Ilyenkor lehet kitakarítani a kaptárok aljdeszkáit, majd átvizsgálni az állomány állapotát. Ezt követve indulhat a tavaszi serkentés. A méhek legelső vándorlása a repcevirágzásra esik; de ha szerencsénk van, ezt megelőzi a Tisza árterén található fűz virágzása. Így akkor az lesz a legelső nektárt adó növény, és majd csak ezután következik a repce. További lépésként visszajövünk Kecskemétre, „lenti” akácra. „Lenti” akácról megyünk Nógrádba, „fenti” akácra. Ilyenkor az egész állományt utaztatjuk teherautókkal, terepjárókkal, utánfutóval, kinek milyen lehetőségei vannak.

Azután ismét hazajövünk; én Jakabszállás környékére szoktam vinni a méheimet vaddohányra. Befejezésül napraforgóra vándorlunk; ez az utolsó mézelő növényünk. Ezt a négy fő csapásvonalat járjuk végig. Persze nincs kőbe vésve, mert van, hogy eltérünk tőle. Előfordulhat ugyanis, hogy mégsem dohányra visszük a méheket, hanem elmegyünk Kaposvár környékére hársra. Az ország minden területén vannak méhész ismerősök, akik szinte napra pontosan tájékoztatnak, mikor mi és hol virágzik. Hogy hova érdemes menni, hol tömeges a virágzás.

– A méhészetet egyedül végzem, csak a vándorlásokhoz veszek igénybe segítséget. Maga a tevékenység nem igényel nagy területet. A kaptárok mérete, ahol a méhcsaládok élnek, negyvenegyszer ötvenkét centiméteresek. Ezek az építmények adnak ki körülbelül nyolcvan-százméternyi sort. Viszont a méhlegelők mérete, illetve hogy ne legyenek túlterhelve, már fontos szempontnak számítanak. A méhészet egyik nagy mumusa a zsúfolt méhlegelő. Erre létezik egy mondás: „Az a jó méhlegelő, ahol nincs méhész.” Egy ilyen száz, százhúszas nagyságú méhállománynak, mint az enyém is, az lenne az ideális, ha több kilométeres körzetben nem létezne más méhészet, ami gyakorlatilag Magyarországon elképzelhetetlen. Országunk élen jár a méhészet terén, Európa-szerte talán hazánk a legtelítettebb a nagyjából egymillió négyszázezres nagyságrendű méhcsaládjaival. Magyarországon belül, ha jól tudom, Zala megye és Bács-Kiskun megye területén találhatóak a legzsúfoltabb méhlegelők.

– Többféle keretméret létezik, én a Hunor keretmérettel méhészkedem, ami népszerű méretnek számít; kifejezetten a méztermelésre van specializálódva. A Krajnai vagy más néven Pannon méhekkel, melyekkel itt Magyarországon dolgozunk, viszonylag könnyű dolgozni, mert kiváló termelők, jó hordás idején szelídek, nem bántanak. Persze, amikor a fészküket bolygatjuk, rendezzük, kezeljük őket, vagy bárminemű beavatkozást eszközölünk otthonaikban, durcásak lesznek. Ilyenkor van, hogy tíz, húsz vagy akár több csípés elszenvedője leszek. Az efféle beavatkozásokhoz mindig szükséges a védőruházat. Normál esetben azonban semmi probléma nincs velük.

– Egy vándorlás a felkészüléssel kezdődik, vagyis szellőzőre rakjuk a kaptárokat, letépjük a takaró fóliákat; ez egy fölső réteg, amely záró rétegként funkcionál. Elvesszük a mézet, így üres méztereket kapnak. Majd szürkületkor, kis füst segítségével betereljük a méheket a kaptárjaikba. Füstölésre alkalmazni szoktunk kukoricacsutkát, pudvás fát, forgácsot, de lehet levendula brikettel is ösztökélni őket. Ezután bezárjuk a kijárókat. Lekötözzük a kaptárokat, és felpakoljuk őket a teherautóra, vagy arra a járműre, amivel éppen vándorolni szándékozunk. Miután megérkeztünk a kitűzött helyre – ez általában hajnalban szokott megtörténni -, lerakodjuk a kaptárokat. És még sötétben, piros fény mellett kiengedjük a méheket. A piros fény azért szükséges, mert azt nem érzékelik, így bennünket annyira nem bántanak. A fehér fényre érzékenyek, támadnak.

A reggeli órákban, ahogy kel fel a nap, betájolják magunkat az új területen. Köröket tesznek, majd a saját kaptárjukba repülnek vissza; minden kaptárban más-más család él. Tagjai az anya, a dolgozók és a hereméhek. Csak a kijáró dolgozó méhek repülnek ki; a dajka méhek, akik szintén dolgozók, bent maradnak a kaptárban. Ők a benti munkások. Feladatuk a fiasítás, az anyát nevelgetik, mézet érlelnek. A kijáró méh a mézet és a virágport gyűjtögeti. A dolgozó méhek között az a különbség, hogy a dajka méh a fiatal méh, húsz napos koráig a kaptárban tevékenykedik. A kijáró méhek feladata a víz hordása is. A kijáró méh beviszi a nektárt a kaptárba a mézgyomrában tárolva, majd a sejtekbe juttatja. Ezt a bent dolgozó dajka méhek felszívogatják és kiterítik a méztérben található üres sejtekbe. A műveletet addig ismételgetik, amíg az kellő sűrűségű nem lesz, majd lefedik, lezárják. Innentől a méz „örök élet és hat nap”.

– Jó esetben a virágzás végén, időjárástól függően, megtelik egy vagy akár két fiók is mézzel. Magát a méz kinyerését úgy kezdjük el, hogy először leszöktetjük a mézteret. Alárakunk egy speciális deszkát elválasztás céljából. Így a méhek csak lefelé tudnak menni a fészekre. Egy úgynevezett pergető eljárással kivonjuk a mézet a kaptárkeretekből. Otthon a méhes háznak létezik egy kialakított pergető épülete, ahol ezt a munkafolyamatot elvégezzük. Az épületben minden rozsdamentes, előírásnak megfelelő. A folyamat a fedelező állvánnyal kezdődik, melyre a kaptárkeretek vannak felrakosgatva.

Leszedjük a keretekről a viaszhártyát, amivel a méhek lefedik, tartósítják a mézet. Azután jön a pergetés. Huszonnyolc keretes rozsdamentes pergetőt használunk, amely a centrifugális erőnek köszönhetően kicsapja az oldalára a mézet. Az így nyert sűrű végterméket csap- és mézszivattyú segítségével szivattyúzzuk át a hordókba. Menet közben még egyszer átszűrjük, és majd csak azután raktározzuk el őket aszerint, hogy milyen célra szeretnénk majd felhasználni; bolti, piaci értékesítésre.

(Folytatása következik…)

 

Puskás Tünde

 

 

Hozzászólások