Ártalmatlan nyári popcorn mozi lett a Meg, az őscápa. Nem ijesztő, nem véres, akár az egész család megnézheti, ha nyár végén mozizna egyet.

Úgy ültem be a moziba, sőt konkrétan készültem is rá, hogy egy trash filmet fogok nézni. Azaz egy direkt gagyi, szó szerinti fordításban szenny-filmet, ahol a készítők tudatosan, szántszándékkal forgatnak valami olyat, ahol a látvány, a zene vagy a színészi játék, de leginkább minden együtt, elég sok kivetnivalót hagy maga után. Ennek persze a pénzhiány is az oka, hiszen ezek többnyire alacsony költségvetésből készülnek. Ékes példa rá a Sharknado – Cápavihar című film, amelyben nagy fehér cápák repülnek ki egy hatalmas tornádóból, hogy megtizedeljék Los Angeles lakosságát. Ennél gagyibbat kívánni sem lehetne: olyan rossz, hogy már jó, ahogy mondani szokás.

A Meg, az őscápa nem ilyen film. Ennek ellenére a cselekményre azért nem érdemes sok szót áldozni: egy őscápa, az úgynevezett Megalodon kiszabadul a Mariana-árok egy eddig nem ismert, nagyon- nagyon-nagyon mély pontjáról, majd elkezd vadászni, és megeszik mindent, ami az útjába akad, legyen az egy bálna, vagy a szereplőgárda feláldozható szekciójának valamelyik tagja. Míg azonban a Sharknado mindössze egymillió dollárból készült, a Meg-re 130 milliót költöttek a producerek. Ennyi pénzből meg azért számítani lehetett rá – de legalábbis remélni, – hogy nem tv-film minőséget láthatunk majd a mozikban.

Ha az ember beül a Meg-re, ne arra számítson tehát, hogy a Film+ csatornán futó megaviziszörnyek sorozat egyik darabját fogja kapni. De arra se, hogy lélektani dráma következik.
Akkor mire számítson?

Arra, hogy látni fog egy egyszer teljesen nézhető popcorn mozit, ami addig leköti és szórakoztatja, amíg nézi, utána viszont valószínűleg nem fog évekig idézgetni a filmből, sőt, feltehetőleg a karakterek nevére sem fog emlékezni. Látni fogja Jason Statham-at, aki remekül alakítja saját magát: a kemény pasit, akinek a marcona külseje alatt érző szív lakozik, aki kigyúrt felsőtestével, csibészes mosolyával magába bolondítja a kínai főhősnőt, és aki gondolkodás nélkül beugrik az óceánba, hogy egy szál búvárruhában és szemüvegben, mindössze néhány méter távolságból belelője a nyomkövetőt a közel harminc méteres megalodonba. És persze látni fog egy cápát is, ami tényleg óriási.

Aki horrorra vár, az csalódni fog. Ebben a filmben semmi félelmetes nincsen. Van egy-két feszültebb jelenet, de az sem tartogat nagy meglepetéseket, hiszen tudjuk, hogy mindjárt felbukkannak az óriási álkapcsok, vagy egy baljósan közeledő uszony.
A nézők Steven Spielbergnek köszönhetően évtizedek óta szeretik a cápás filmeket, és valószínűleg neki köszönhetően talán jobban is félnek ezektől az állatoktól, mint az indokolt volna. Spielberg annak idején persze magasra tette a mércét a Jaws, azaz A cápa című filmmel, hiszen abban gyakorlatilag minden tökéletesre sikerült (az akkori technika meg effektek ma már ugyan elég mókásnak tűnnek, de erről nyilván nem tehet.) Nem nagy kockázat kijelenteni, hogy cápás mozi valószínűleg soha nem fogja hozni ugyanazt a színvonalat.

Lehetne rugózni a Meg kapcsán is azon, hogy mennyire kiszámítható a történet, sablonosak a karakterek, és minden motívumot láttunk már ezerszer. De ettől inkább mindenki kímélje meg magát, és csak kapcsolódjon ki két óra hosszára. 43 évvel Spielberg klasszikusa után az alkotóknak eszük ágában sem volt az ő babérjaira törni. Ők csak egy szórakoztató filmet akartak készíteni, és azzal sok pénzt keresni. Úgy tűnik, mindkettő sikerült.

 

Weninger Andrea 

 

 

Hozzászólások