„Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét, olvasnia egy kis költészetet, és néznie egy csodás képet, hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből, és észrevegye a szépet, amit Isten ültetett az ember lelkébe.” – írja Goethe.

Naima Tabet, a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkára javaslatára március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját 1999. november 18-án az UNESCO közgyűlése nyilvánította a Költészet Világnapjává.

A versírásról, a költészetről sokan, sokféleképpen vallanak íróink, költőink közül. Figyelemre méltó, ahogyan Gyurkovics Tibor (1931- 2008) fogalmazza meg , számára mit jelent a vers:

A vers

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza, egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul – még Isten is. A ,,fiat!” gesztusa van benne, a ,,legyen!”
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers – a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”
A vers, hogy ,,látva… se… lássanak”. ,,Színről-színre,” mégis ,,tükör által, homályosan.”
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak, és nem mi szúrunk.
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?
A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk, s ami régen eltűnt a kanyarban.

A Költészet Napja alkalmából egy egészen kis csokornyit, mintegy ízelítőül, kedvet csinálni versíráshoz, olvasáshoz – válogattam versekből néhány kedvenc költőmtől, amelyben költészetről, szerelemről, hitről, tavaszról szólnak a költeményeikben. A magyar költészet talán legkiemelkedőbb alakja, Petőfi Sándor (1823-1849) így fogalmaz a költészetről:

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál hamis próféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad. (A költészet)

Egyik kedvenc költőm, Reményik Sándor (1890-1941), a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja egyik szép versében így ösztönzi írásra a poétákat

Írjad poéta

Írjad poéta!
Ha csügged a lelked,
Nehezül a szárnyad,
Ha rajtad a kétely
Zsibbasztón elárad:
Írjad csakazértis!
Ne kérdezd; mi célból?
Ne kérdezd: mi végre?
Nem tudod te, hol vár,
Éppen terád hol vár,
Egy lélek ínsége.
Egy lélek éhsége,
Egy szív szomjúsága:
Megenyhül a lelked
Egy rebbenésére,
Egy színes szavára.
Írjad poéta,
Írjad csakazértis!
Nem tudod te, mit tesz
A szavad hatalma,
Hova mindenüvé
Vagyon bejáratja,
Ismeretlen ajtók
Nyílanak meg néki,
Hova nem is szántad,
Oda fog betérni.
Nő a jelentése,
Mint a folyam, árad,
Távol szerelmeket
Himbál, hajókáztat,
Ismeretlen partok
Intenek feléje,
Szélvészként belekap
Vitorlák vásznába
Lobogók selymébe.
Szertezúg, szétárad
Világ minden táján,
Míg te nem is sejted
Magányod szomorú,
Szép Szent-Ilonáján.
Írjad poéta,
Írjad csakazértis!

Rónay György (1913-1978) szerint – mindössze négy sorba sűrítve, gyönyörűen megfogalmazva – a vers lényege:

Négy sor

Hullámra írtam, elvitte a víz.
Felhőre írtam, elfújta a szél.
Falombra írtam, letépte az ősz.
Szívekbe írok, századokra él.

Mivel most nem csupán a magyar költészet (azt majd április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük), hanem az egyetemes költészet világnapja van, tekintsünk ki a világirodalom néhány nagy poétájára is, remek magyar költőink nagyszerű fordításában:

William Blake (1757-1827): A múzsákhoz

Ha Ida árnyas szirtfokán,
Vagy napkeleti termeken,
Az elnyugvó nap csarnokán,
Hol most az ősi dal – pihen;
Ha mennyben jártok, Szépeim?
Vagy földünk zöldellő ölén,
Vagy a lég kéklő térein,
Szelek dallamszülő helyén;
Ha tengermélyi sziklaszál
Vonzott, víz kristály-hűs tere?
Ligetszám sarjadó koráll?
Költészet Kilenc Hűtlene!
Elhagytátok szerelmetek?
Megannyi bárd vágyálma volt!
A húrok már csak tengenek.
Fogytán a dal, a hang koholt. (ford.Tandori Dezső) 

Idézzük most ide William Butler Yeats ír költőt (1865-1939) a világirodalom egyik legszebb szerelmes versével, melyet több kiváló költőnk is lefordított. Egyik szebb, mint a másik, én most a Szabó Lőrinc által lefordítottat választottam:

Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
Az ég kék, sötét és szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném a lábad elé.
De minden kincsem csak az álmaim,
álmaim terültek lábad elé,
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim. (ford. Szabó Lőrinc)

Folytatva a sort, következzen egy orosz költő, Mihail Jurjevics Lermontov (1814-1841) csodálatos verse:

Az ima

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök! (ford. Szabó Lőrinc)

Végezetül egy gyöngyszem – Kosztolányi Dezső fordításában – egy időben és térben is távoli, a Tang-dinasztia idején élt jelentős kínai költőtől, aki i.e. 712-770-ig élt:

Tu Fu: Kikelet

A fű kibújik kedvesen,
és úgy ragyog, mint zöld selyem.
Nyíl az eperfa, kedvesem,
s fáj, hogy nem gondolsz rám te sem.
Lásd, az, akit nem ismerek, a szél
bejön szobámba és hozzám beszél.

A XIX. századbeli amerikai költő, Edgar Allan Poe szerint „A költészet a gondolat és a zene kombinációja.” Olvassunk tehát verseket, hallgassunk közben zenét, gazdagabb, boldogabb lesz az életünk!

 

Kökény Éva

 

Hozzászólások