Mándy Iván (1918. december 23., Budapest – 1995. október 6., Budapest) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjai közé választotta.

Első novellája 1937-ben jelent meg a Magyarság című lapban. A háború után sporttudósítóként tevékenykedett, majd az Újhold című folyóirathoz csatlakozott. 1949-1955 között nem publikálhatott. Ezekben az években „átírásokból” élt: a Magyar Rádiónál dolgozott dramaturgként, mások gyermekhangjátékait javítgatta, és amikor „felkérték”, vidéki filmklubok bevezetőit tartotta, vagy irodalmi előadásokat kórházakban, nőgyűléseken, iskolákban, de akár az állatkertben is.

A Népművészeti Intézet munkatársaként lektori véleményeket írt, kéziratokat javított, szerkesztett. Eltávolítása után, 1954-től szabadfoglalkozású íróvá lett. 1967-ben megnősült. 1989-től a Holmi szerkesztője lett, 1991-től a budapesti magisztrátus tagja, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöki tisztségét vállalta el.

Műveinek világát meghatározta a környezet, amelyben élt: a Teleki és Mátyás tér környéke, a kisemberek, a lecsúszottak, a társadalom elesettjeinek világa. Első önéletrajzi ihletésű regényeiben (Franciakulcs, 1948; A huszonegyedik utca, 1948) a gyermekkori tapasztalatok, emlékek válnak regénnyé: a lődörgők, a kétes egzisztenciák világa egy kamaszfiú tudatán átszűrve, impresszionista képekben jelenik meg. Ábrázolásmódja mind merészebben szakadt el a közvetlen realitástól a szürreális, illetve az abszurd felé.

Az 1950-es és az 1960-as évek regényeiben a jellegzetes figurák új árnyalatokkal gazdagodtak, és mítosszá kerekedtek. A régi mozik, presszók, uszodák, tribünök, futballpályák alkotják a „Mándy univerzumot”. Az 1950-es években hallgatásra ítélt író rögzítette a félelem és rettegés éveinek nyomasztó hangulatú mindennapjait (Fabulya feleségei, 1959; Előadók, társszerzők, 1970).

(Fotó: mozi.24)

Írásaiban nőtt a fantasztikus, irreális mozzanatok és a képzelet szerepe. Gyakran jelenik meg formateremtőként az álom is (Egy ember álma, 1971; Álom a színházról, 1977). Az 1960-as években az író új tájékozódását jelezték a Vera-novellák, középpontjukban egy fiatal lánnyal, a beatnemzedék jellegzetes képviselőjével (Mi van Verával?, 1970). Az 1970-es évek végétől figyelme a tárgyak, a dolgok felé fordult. Műveiben a modern nagyvárosi ember szorongását, magányát szólaltatta meg. Magányos hőseinek groteszk, mégis hősi küzdelme a valósággal a hűség és a részvét erkölcsi parancsára figyelmeztet.

Gyermekkönyvei is klasszikussá váltak (Csutak-sorozat, 1956-1968). A novella megújítója, az idő- és térviszonyokat az elbeszélésben felszabadította a hagyományos ábrázolás kötelmei alól, részben a film módszereit (vágások, áttűnések), részben a lírai ábrázolás eszközeit használta az epikában (képek). A Csutak és a szürke ló című regényt 1959-ben írta, ebből 1961-ben azonos címmel film is készült.

Minden írónak van titka. Azaz: minden igazi írónak. Az írásnak egy olyan, legbelső rétege ez, melybe a tudományosként elfogadott kutató-módszer sem enged vagy segít bepillantani.

Olykor azonban a legátlátszóbb, leginkább egyszerűnek mutatkozó mű őrzi a legbiztosabban a titkot: beszélünk róla, elemezzük, s végül be kell látnunk: csak körülírtuk, kerülgettük, de nem jutottunk hozzá igazán közelebb. Ilyen műveket ír Mándy Iván is, a 20. századi magyar próza egyik legeredetibb írója, akinek életműve szinte előzmények nélkül bukkan fel a magyar prózairodalom folyamából – olyan váratlanul és magányosan, ahogyan hősei jelennek meg a pesti utcán. Nem besorolható, nem ragaszthatók rá sem a divatos irányzatok címkéi, sem irodalomtörténeti kategóriák. Még írásainak műfaját illetően is meghatározhatatlan; ahogyan fiatalabb pályatársa, Esterházy Péter találóan írta róla: nem novellát vagy regényt ír, hanem „mándyt”. Mándyzik.

Mándynak nemcsak titka, hanem legendája is van, sőt egész legendáriuma. A róla szóló tanok egyik alaptétele, hogy életműve homogén, változatlan, tömbszerű; hogy évtizedek óta mindig ugyanarról ír, írásainak „szűk világa” – tér, padok, csavargó, mozi, foci – változatlan és állandó. A legendát maga az író is táplálta gyakori önreflexióival, a műhelytitkok ironikus-komoly kiteregetésével, a már legendásított mikrokozmosz sűrű fölidézésével. A legenda igaz is, nem is; hiszen az életműben legalább annyi a változó, mint az állandó elem; illetve: az állandó tényezők is változnak.

Mándy Iván sírja Budapesten. Kerepesi temető: 34/1-1-39 (Varga Géza Ferenc szobrász műve) 

Mándy műve példaértékű, ám szinte társtalan e szempontból is. Az ő művén ugyanis valóban nem hagytak nyomot a politikai, szorító-béklyózó körülmények, nem érintették a tabuk és tilalmak, nem volt szüksége arra sem, hogy mondandóit metaforikus és szimbolikus megoldásokkal tegye szalonképessé.

Az érzelmi sivársággal szemben olyan hősöket állít szembe, akiknek egész lényüket átjárja, szinte felfalja egyetlen érzés: legyen ez az érzés a szerelem, mint Spinyóka, a félbolond cigánylány esetében; vagy a futball iránti rajongás Csempe-Pempe alakjában.

Az érzelem Mándynál mindig hűséget is jelent: a – mégoly méltatlan – szerelmeshez, partnerhez; hűséget a csapathoz. Ez a hőstípus szinte mindig vesztesként kerül ki az erősekkel, gátlástalanokkal, az érzelem nélküli hősökkel való találkozásból, összecsapásból.

Sokoldalú irodalmi munkásságát színesítik a film-forgatókönyvek, sőt, egyéniségét új színfolttal gazdagítja, hogy két filmben színészként is láthatjuk őt.

Forgatókönyvíróként alkotta:

• Csutak és a szürke ló (1961)
• Ketten haltak meg (1966)
• 7 kérdés a szerelemről (és 3 alkérdés) (1969)
• Sziget a szárazföldön (1969)
• Lányarcok tükörben (1972)
• Régi idők focija (1973)
• A locsolókocsi (1974)
• Csutak a mikrofon előtt (1977)
• Szabadíts meg a gonosztól (1979)
Színészként
• Szerelmesfilm (1970)
• Tűzoltó utca 25. (1973)
Posztumusz: 10 kötet, még életében megjelent 44 kötet

Díjai
• Baumgarten-díj (1948)
• József Attila-díj (1969)
• Déry Tibor-díj (1985)
• Kossuth-díj (1988)
• Getz Corporation-díj (1991)
• Robert A. Pritzker magyar nyelvű életműdíja (1991)
• Budapest díszpolgára (1992)
• Az Év Könyve jutalom (1992)
• A Soros Alapítvány életműdíja (1992)
• Márai Sándor-díj (1996)

 

 Forrás

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

 

Hozzászólások