A XX. századi magyar próza kimagasló művelője, az író és újságíró Móricz Zsigmond 1942. szeptember 4-én hunyt el: azon az éjszakán, amikor Budapestet az első bombatámadás érte. Hatvanhárom évet élt. Hírnevét a Hét krajcár hozta meg 1908-ban; gazdag és változatos pályája a Rózsa Sándor-könyvekkel zárult. Évfordulós megemlékezésünkben arról faggatjuk Móriczot, hogyan látta az anyanyelvet és a stílust.

Szólaljon meg először a kevésbé ismert/művelt oldaláról, azaz mint költő!

„A magyar asszony” címadójáról így vall: „(…) / És hogy beszél magyarul a magyar asszony, / óh hogy beszél, minden szava csillagos, / illatos és drága gyöngy minden szava, / napkeletnek méze, íze benne van, / öntudásnak titka, lángja benne ég, / a faj örök géniusza itt ragyog, / (…).

„A gyerek hazamegy”-nek ez az alcíme: Érzések Erdély kapujában. A „régi századok”, „Csaba csillagtipró, / ragyogó, lobogó tündérhadai” megidézése után jóleső érzéssel állapítja meg: „(…) / De szavak, szavak, / édes ízű szók csendülnek az ajkakon, / vidáman, mint gyermekjátékszerek, / gömbölyűn, mint aranykavicsok, / guruló kacagással, / mint tündérek szent susurlása. / (…)

A továbbiakban Móricz értekező prózájához fordulunk: a nyelvről szóló magvas és tanulságos gondolatmorzsákért.

„A nemzet: egy emberi közösség: valóban nyelvében él. (…) Ha valamely állam a jövőjét meg akarja erősíteni, szilárdítani s népét homogénné tenni, akkor gondolnia kell arra, hogy a nyelv ép, egészséges és tiszta legyen. (…) A falusi gyermekek, mint finom műszerek, pontosan reagálnak még az élet hangjaira. A tanító tanuljon meg magyarul a gyermektől. (…) Az ifjúságnak, a komoly, művelt és építő ifjúságnak üzenem: figyeljétek meg a tiszta magyar nyelvet, és mentsétek meg az ősanyát, a szent és szűzi népnyelvet!” (1927)

„Úgy tizenhat éves korom táján kezdtem figyelni az emberek előadásmódját. Az emberek, úgy láttam, mind ugyanazon a nyelven beszélnek. Hogy lehet azt elérni, hogy az író minden alaknak olyan nyelvet adjon a szájába, hogy azonnal fel lehessen ismerni, ki beszél. az egyéniség, sőt az egyénítés problémája ez, ami egész odáig kínzott, míg valójában meg nem leltem a magam írói közlésmódját. Tehát legalább tíz esztendeig. (…)” (1931)

„Ha leülök akárkivel beszélni, s hozzáfogok gondosan hallgatni s közben figyelem őt: akkor az élet átad nekem nemcsak egy egyént, de egy típust, aki abszolút tisztán tud mindent, amit tudnia kell: tudja a nyelvet, a magatartást, a históriát, a miliőt, egyáltalán a szintézise annak, ami…Ha egy író őt megírja, már kitűnő, ha nem ront túl sokat rajta.” (1941)

„A magyar nyelvet nem kell félteni. A magyar nyelv ezer év óta mindenesetre itt él és uralkodik. (…) Semmiféle tudományos akadémia nem vigyázott rá, mégis csodálatosra érett. A magyar nyelv így fog tovább élni: a magyar ember erejének, életkedvének, életrevalóságának fegyvereként.” szintén 1941)

Rónay László Móricz-értékelő szavaival zárom: „Ösztönös és hatalmas írástehetsége, eruptív ereje révén lett igazán nagy író; valóságismerete és szomjas kíváncsisága mindvégig fogékonnyá tette az újra.”

Ezen az évfordulón ezt az újat köszönjük meg Móricz Zsigmondnak. Emlékének ̶ az általa is megújult anyanyelvünknek  ̶  ápolása maradjon hálás feladatunk…

Holczer J. Pompiliusz

 

 

 

Hozzászólások