Mennyi kultúra létezik a világon a történelem kezdete óta! Milyen gazdag az emberiség! Mégis, a magyar kultúra, a magyar szellemi javak összessége , a magyar nép ezeréves értékei és tapasztalatai alkotják számunkra a kincsnek számító nemzeti kultúrát. Az emberi kultúra csak közösségben létezhet, jó közösségben! Továbbörökítő, felelőséget érző emberek közösségében…

Ez a nap a Himnusz születésnapja. Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását 1823-ban a kézirat szerint. 1989 óta erre az eseményre emlékezünk a Magyar Kultúra Napján.

Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. A vers megzenésítésről is hallhatott érdekességet a közönség, például hogy a híres zeneszerzőt a pozsonyi harangok zúgása ihletette himnuszunk dallamának megkomponálására.

Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust. Először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő „Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot a cenzúra miatt… A Himnusz sorai a legősibb magyar dalritmusra épülnek, az ütemhangsúlyos verselés a jellemzőjük. Ízig-vérig magyar alkotás, Kölcsey leghíresebb verse! Sorpáronkénti 7+6-os szótagszámával a magyar népi kanásztánc ritmusképletét követi. A nagy művek néha, ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét is. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.

„Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom.” – vallotta Kölcsey. Ezzel az idézettel emlékezünk halála 180. évfordulójára.

A Himnusz megzenésítésére 1844-ben került sor pályázat keretében, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg a zsűri ítélete szerint. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, hivatalos állami ünnepségen. Egyházi szertartás keretében először a pesti polgári őrhad zászlószentelésén csendül föl a Himnusz. 1844. szeptemberében Wagner József zeneműkiadónál nyomtatásban jelenik meg a Himnusz kottája – Deák Ferencnek ajánlva. Ez lehetővé teszi a mű országos elterjedését.

1848. augusztus 20-án először hangzik el a Himnusz hivatalos állami ünnepségen a budavári Mátyás-templomban. A Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949. évi alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába. A Magyar Kultúra Napjáról való megemlékezés ötlete 1985-ben merült fel. Ez a nap alkalmas arra, hogy lélekben megálljunk egy kis időre, s tudatosítsuk magunkban, hogy több mint 1000 éves kulturális örökségből meríthetünk, a magyar nemzet sokat adott a világ kultúrájának. Ez az örökség büszkeségre ad okot, s belső tartást ad gondok idején. Adja a Teremtő, hogy most már sohase szakadjon meg csodálatos, hányatott történetű Himnuszunk szárnyalása!

A magyarság szerte a világban megemlékezik január 22. alkalmával a magyar kulturális értékekről. Díjakat adnak át, koncerteket rendeznek, irodalmi esteket és színházi előadásokat tartanak. Az idei év különösen jeles alkalom: Kölcsey Ferenc 180 éve halt meg, 1838-ban.

Szeretjük az ünnepeket, mert kiemelnek minket a mindennapokból, és időt adnak nekünk arra, hogy az Élet lényegével foglalkozzunk. Ünnep ez az alkalom, egyszerűen sokan nem is értik, miért is kellene évente akár csak egyszer is megünnepelnünk ezt a mi saját magyar kultúránkat?

Például azért, hogy többet tudjunk, tartsunk és higgyünk magunkról. Kezdjük csak a Himnusszal. Pontosabban talán egy apró érdekességgel belőle. Ha megkérünk valakit, hogy kezdje el szavalni a költeményt, odáig lazán eljut mindenki, hogy „őseinket felhozád Kárpát szent bércére / általad nyert szép hazát Bendegúznak vére”. Ám, ha rákérdeznénk, hogy vajon ki volt Bendegúz, nos, azzal már vannak problémák. Sokféle válasz érkezik, a legkedvesebb nekem, mikor azt felelik, hogy az Indul a bakterház főszereplője… Igen, sokan nem tudják, ki volt Bendegúz.

Tényleg, ki volt? Nem csigázom tovább – Attila hun király édesapja volt. Ha hun volt, akkor mit keres a „magyar nép vérzivataros századaiban”? Vagy a magyarok is hunok? – kérdezhetik Önök. Nem véletlen félreértés tehát, hogy a nyugati népek Hungáriának nevezik ma is hazánkat? Erről most nem beszélnék, az viszont tény, hogy a Himnusz keletkezésének idején a hun-magyar folytonosság magától értetődő tény volt – szinte egy másik identitás. Elmondhatjuk tehát, hogy a Magyar Kultúra Napja egyben a magyar identitás, hovatartozás napja is.

„Kölcsey Ferenc ezen a napon 1823-ban tisztázta le nemzeti imánk, a Himnusz szövegét, erre emlékezünk” – szól a hivatalos indoklás. Az indok tehát ez. A lényeg pedig az, hogy amikor a magyar kultúrára emlékezünk – magunkat, saját valónkat, lényegünket ünnepeljük! Miről is van szó?

Mai világunkban egyforma lakóparkok, terek, ingyen wifis bevásárló központok, autópályák, s a járművet, embert egyaránt kiszolgáló egyen-egységek vesznek körül bennünket. Megkérdezem: ha véletlenül – teljesen véletlenül –, innen egyszerre eltűnnénk mindannyian, mi, magyarok, vajon az utánunk jövők miből tudhatnák meg, hogy volt itt előttük pár évezredig egy nép, aki nemzetnek tartotta magát, és az volt a neve, hogy magyar?

Az egyformaság egyen-sivatagában minket, magyarokat bizony a különösségünk különböztet meg másoktól. Különbözik a nyelvünk, a fizimiskánk, a lelkiségünk, az ételeink, italaink íze–zamata, az épületeink formája, nálunk még a folyóink is más csendességgel üzennek nekünk, s mindenkinek, aki meghallja ezt a csendet…, mert ez a hely Magyarország, és ezt a helyet a magyar kultúra határozza, teszi meg magyarrá. A kultúra tehát a társadalom azon speciális szövedéke, ami egyrészt összetartja a társadalmat, másrészt meg is határozza azt! Könnyen belátható ezek után, hogyha ez a szövedék nem lenne – magyarként mi sem létezhetnénk. Minden volt és jövőbeni döntéshozónak tudnia kellene, vagy kellett volna tudnia, hogy amikor a magyar kultúrától vesz el ilyen-olyan indokkal anyagi forrást, akkor nem tesz egyebet, mint így vagy úgy, de saját és az egyetemes közös jövőnk identitását számolja fel.

Kányádi Sándor költő írja A mi utcánk című versében:

„Tisztesség dolgában mindig / tanulhat itt, el a sírig.
Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, az egykönnyen
Nem fogja az élet piszka / mert itt még a sár is tiszta.”

Mindenki ilyen lakóhelyre vágyik, – amelyik annyira szerethető, hogy ott még a sár is tiszta, amelyiknek ifjait becsülettel tarisznyáltak fel az élet göröngyös útjára. A Magyar Kultúra Napján kívánok mindenkinek szép ünnepet és jó egészséget Gróf Széchenyi István szavaival: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.”

 

Források ITT és ITT találhatók. 

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

 

 

 

Hozzászólások