A vakvezető kutyák képzése a 18. században kezdődött el, a tevékenység azonban az első világháború után indult meg nagyobb mértékben, amikor a háborúban megvakult veteránok mellé segítő kutyákat képeztek ki. Az első iskolát 1916-ban a németországi Oldenburgban alapították.

A sokrétű feladatra nem mindegyik kutyafajta alkalmas: a figyelembe vett tényezők a méret mellett mindenekelőtt a szófogadás, az önállóság, a bátorság és az agresszióra való hajlam. Éppen ezért a leggyakrabban a német juhászokat, a labrador retrievereket, az óriás schnauzereket, az újfundlandikat, az angol szettereket és az airedale terriereket választják ki erre a nemes feladatra.

A vak emberek vezetésére alkalmas kutyákat már az alomban kiválasztják. Nevelésük, szocializációjuk megfelelő felkészültségű családoknál történik, a képzésük pedig egy, esetleg két éves korukig tart. Ezután kerül a kutya az új gazdájához, akivel közösen tesznek vizsgát.

A vakvezető kutyákra különleges törvényi szabályozás vonatkozik: közlekedési eszközökön ingyen szállíthatóak, számos helyre bemehetnek, ahova más kutyák nem (például üzletekbe, vendéglátóhelyekre, múzeumokba, játszótérre, vagy akár az állatkertbe is).

“Olyan társ, aki fogyatékosságával, jó és rossz tulajdonságaival együtt elfogadja és segíti a látássérült embert úgy, hogy teljes szabadságot, önállóságot és biztonságot nyújt. Képes alkalmazkodni a gazda napirendjéhez, életmódjához, de ugyanúgy – mint mi, emberek – szükségletekkel, érzésekkel, önálló gondolatokkal rendelkező élőlény. Egy fárasztó nap után neki is szüksége van egy kis lazításra, törődésre.” (Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola)

Weninger Nóra

2013. április 27.

Hozzászólások