Báldy Béla az elhurcoltak igazságát keresi! II. rész

“Az ember kezdi úgy érezni, hogy mivel az érintettek nagy része már nincs az élők sorában, – nem sikerült kivárniuk, hogy sor kerüljön rehabilitációjukra – továbbá, hogy a diktatúrák romjaira épült jogállamok közül Magyarországon sem a vezetői körben, sem a szellemi irányvonal valós arculatában nem történtek meg az átrendeződést hozó változások, így az elkövetett jogsértésekre is visszakerült a mindent elleplező, eltakaró fátyol.

 

baldy1

 

A jogsértéseket nem követték sem feltárások, sem nyomozások, sem szankciók. Az emberiség ellen elkövetett bűnök felderítése és így a büntetések gyakorlati kiszabása is elmaradt. Törvényalkotóink pedig megfeledkeztek megteremteni az előző rendszer súlyos, a gyermekeket, időseket egyáltalán nem kímélő tömegesen elkövetett jogsértéseit is számon kérő törvényeket.”

1950. június 23-án hajnalban tehát elindult veletek a marhavagonokból álló vonat Németbólyból. Mennyi ideig utaztatok?

Majdnem két napig. Persze, a rendező-pályaudvarokon többször is megálltunk, várakoztunk. Édesanyám gondos asszony volt, összekészített egy kis elemózsiát, hisz a kis unokával is számolt, így nem haltunk éhen, mert enni senki nem adott nekünk. Teljes bizonytalanságban voltunk afelől, hogy hová visznek bennünket, hiszen édesapámnak csak azt mondták, hogy el kell hagynunk a házat, és mindent ott kell hagynunk. Ez borzasztó tragédia volt a számunkra, hiszen a szüleim elvesztettek mindent, amiért egy életen át dolgoztak. Ha én nem vagyok ott velük, akkor ők ezt a megpróbáltatást nem élték volna túl.

 

hortobagy14

Hortobágy – Vasútállomás

Kik és hogyan vártak benneteket a megérkezéskor?

Amikor megérkeztünk Hortobágy-Halastóra, az volt az első, hogy mindenkitől elvették a nagyobb ingóságukat, amiket magukkal vittek (kerékpár, állatok, bútordarab, szekér stb.), és soha vissza sem kapták. Nyolcas sorba állítottak bennünket, oldalról, elöl, hátul rendőrök, ávósok „vigyáztak ránk”, és elindultunk. Gyalog. Volt egy vagy két vontató, és arra rakták fel a kis motyót, azokat legalább nem kellett cipelnünk. A nagyon idősek és az apróságok is felszállhattak rá, de a többiekre bizony nagyon kemény, 20 km-es gyaloglás várt. Még egy-egy gémeskútnál sem engedtek megállni inni. A megérkezést követő pillanatok azonnal egyértelművé tették, hogy milyen sors vár ránk. Kijelentették, hogy aki szökni próbál, az ne számítson kegyelemre.

Éppen aratásra érkeztünk. Aratógép akkor még nem volt, hát mindent kézi erővel kellett csinálni. Kaszát kaptunk és nekiálltunk aratni. Én magam is ott tanultam meg kaszálni. Én is az idősebb, tapasztaltabb paraszt emberektől tanultam meg ezt a mesterséget. A hiányzó munkaerőt velünk, mindennek elmondott élősködőkkel pótolták. Ehhez kellettek a mezőgazdasági munkában jártas kulákok és a több mindenhez értő falusi emberek, akik a kirótt feladatot el is tudták látni.

 

hortobagy4

Romos istállók, ahol laktunk….

Milyen körülmények között laktatok?

Az állatok istállója lett az „otthonunk”. A gyermekeseket egy fabarakkba irányították, a többiek a szabadban, csomagjaikon töltötték az éjszakát, mert a marhaistállóból csak az állatokat terelték ki, de a beköltözés előtti kitrágyázást, fertőtlenítő meszelést és beszalmázást már nekünk kellett másnap elvégeznünk. Az istállóban két sorban a fal hosszában szalmát raktunk be, hogy azon aludjunk. Középen egy széles járda a közlekedést és az ellenőrzést szolgálta. Fekvésre mintegy 50 cm-es hely jutott személyenként. A mosdás kinn a szabadban a marhavályúknál történt. A nők egymásnak tartották a lepedőt, hogy valamennyire elbújjanak a tekintetek elől. A magunkkal hozott élelmet elvették, összegyűjtötték, mert ez képezte a kialakítandó, saját fenntartású konyha induló készletét. Embertelen és istentelen állapotok voltak. Hát így kezdődött az a negyven hónap, amely minden érintett család sorsát és életét évtizedekre meghatározta.

 

hortobagy8

Istállók – Ma már szépen kimeszelve, rendbe téve

Két nap múlva hatalmas porfelhőt láttunk, teherautón ávósok hozták Hatvanból a vasutas családok nőtagjait és a gyerekeket. Az történt, hogy Hatvanból a ferences szerzeteseket el akarták hurcolni valahová, de a hatvaniak körbevették a kolostort, nem engedték őket elvinni. Megtorlásként a férfiakat összefogdosták és elvitték Recskre, a családok többi tagját pedig elhozták a Hortobágyra.

A táborban a fizikai munka minden formáját gyakorolhattuk. Volt úgy, hogy közel három hónapon át a kasza volt a fő munkaeszközünk, amikor a fű, borsó majd a gabona betakarítása folyamatosan igényelte a kaszaforgatókat. De a csépléstől a rizstelep építésén át a vályogvető kubikos munkán keresztül a fagyos gyapot betakarításáig, a Tisza-menti, bükki, mátrai fakitermelés legváltozatosabb formáin és területein is bevetésre kerültünk. És ez így ment hónapokon és éveken keresztül.

 

rizsfoldeken

“Reggel 8-kor kihajtották az asszonyokat a rizsföldekre…”

Igaz, hogy rizst és gyapotot is termesztettetek a Hortobágyon?

Igen. Mi kubikoltuk hozzá az összes csatornát. Óriási terület, pár ezer hold lett árkozva, csatornázva, a leágaztatás a Hortobágy folyóból történt. A termésátlagok alacsonyak voltak ilyen talajon és főleg gyakorlat nélkül. A trópusi vidékeken a sokszorosát megtermelik ennek. Na, de akkor ki volt adva, hogy meg kell változtatni még a természetet is. Nehéz fizikai munka volt, mert az ekékkel csak felhúzták a földet, annak méretezését, rendezését, döngölését, alaki formázását, a végleges tereprendezést kézi munkával kellett elkészíteni.

Hatalmas területek voltak bevetve gyapottal is. Mintegy 3000 hektár, de későn érett, és alig volt rajta használható termés. A végén már a gubót is beledobtuk meg a szárát is, hogy többnek látsszék. Esztelen ötlet volt ez attól, aki kitalálta, hogy a Hortobágyon rizst és gyapotot termesszünk.

 

gyapot

1952 – Gyapotszüret Magyarországon

Minden évszaknak megvoltak a nagy munkálatai. Alig fejeztük be az aratást, jött a kaszálás a hatalmas Hortobágy legelőin, majd a rizsföldek előkészítése a tavaszi vetéshez. Télen pedig elvittek bennünket nagy erdőkbe, például a Tisza-partra vagy a Mátrába, mert itt nem volt elég ember, aki kitermelje a fát. Voltak olyan területek is, ahol a szélvihar miatt egymásra dőltek a fák, 10-20 hektárnyi terület is. Ezeket nekünk kellett kitisztítanunk, feldolgoznunk, mert szabad munkavállalók ezt a nehéz fizikai munkát nem vállalták. Nekünk meg kellett csinálnunk. Ilyenkor, amikor messzebbre vittek bennünket, olyan szállást igyekeztek találni nekünk, hogy ne legyenek körülöttünk emberek, ne érintkezhessünk senkivel, ne halljunk és ne is adhassunk magunkról híreket.

 

hortobagy7

Hortobágyon 12 kényszermunkatábor volt

Hogy bántak veletek a fogva tartóitok?

Volt olyan, aki állati módon, volt olyan is, aki próbált emberséges lenni hozzánk. Volt nekem ott egy valamikori bencés osztálytársam is az őrök között, de ő soha nem volt embertelen. El is került onnan hamarosan.

Bántottak is benneteket? Hogyan?

Bizony, volt rá példa. Azzal, ami kéznél volt. Gumibottal, kézzel, ököllel. Ha kerestek, találtak okot a verésre. Az volt a lényege, hogy megfélemlítsék az embereket. A nők sem voltak kivételek. Ők gyakrabban próbáltak meg visszafeleselni, úgy gondolták, hogy őket nem bántják, de ilyen is megtörtént.

 

Részlet Beke Ferenc Gulág naplójából (Kulák-Gulág Magyarországon – 1950. VII. hó)

“…. A 72 éves Orbán bácsi… felkelt, támolygott és holtan esett össze. Megrendülten álltuk körül, de a rendőr elkergetett. Síró lányára és unokájára is rászólt, (hogy) menjenek a dolgukra. Világosné nem állta meg szó nélkül. – Ne legyen olyan kegyetlen! – mondta. – Maga is megsiratná a halott édesapját!

– Jöjjön a őrszobára! -kiáltotta a rendőr.

Pár perc múlva kijött, arca égett a kapott pofonoktól, szeme pedig a visszafojtott könnyektől. Ez volt az első verés. Erre nem számítottunk. “

 

Hányan voltatok a táborban?

A mi táborunk 360 fő körüli lehetett. Változott, mert amikor jött a tél, akkor a hatóságok is rádöbbentek, hogy nagy marhaságot csináltak, amikor elhozták a családok kicsi gyermekeit is. Voltak ott egyéves, másfél éves, kétéves gyerekek is. Ezeknek megengedték, hogy a rokonság elvihesse a kicsiket. Így akartak szabadulni a tehertől, no meg a botránytól, ha a picik a fűtetlen helyiségekben megbetegszenek. Igaz, fölépítettek nekünk még egy fabarakkot, oda költöztünk az istállóból. De ebben a nagy helyiségben csak középütt volt egy sparhelt, és azon főzött mindenki. Ez „melegítette be” a nagy hodályt. Persze, csak a kisgyerekek szülei fértek hozzá, a többiek a szabad ég alatt készítettek valami ennivalót.

Az első időkben nemigen volt mit ennünk. A vége felé csináltak már egy boltot is. Édesapám meg a volt mohácsi polgármester dolgoztak a boltban. A nagyiváni gazdák nagyon segítőkészek voltak. A tábor mellett volt egy nagy tó, és annak a másik felén volt Nagyiván. Odavalósi emberek dolgoztak többségében a Borzasi Állami Gazdaságban, ahová minket telepítettek. Sokat segítettek rajtunk. Hoztak krumplit és egyebet, a megbeszélt helyre lerakták, ahol megtalálhattuk, így volt mit ennünk. Később ezeken a gazdákon keresztül meg lehetett szervezni, hogy postai közvetítést is vállaltak. A félreeső tanyákról is tudtunk néha titokban ezt-azt beszerezni. Nagyon segítőkészek voltak az ottani emberek! Nekünk a gazdaság területén kívül mennünk nem volt szabad.

 

hortobagy1

Emléktábla Borzaspusztán, ahol én is “laktam”

Miből tudtátok kifizetni a boltban az ennivalót?

A munkánkért a minimálbért kaptuk. Így a kevés megkeresett pénz szűkösen fedezte azt, amihez ott hozzáférhettünk. De ez csak arra volt elég, hogy éhen ne haljunk. Rövid időn belül létre kellett hozni a tábori konyhát, ez is foglalkoztatott néhány anyukát. Reggelire Frank-kávés, cikória-kávés fekete, délben egy tál étel ebédre, amit délben az ebédes kocsi kivitt a munkahelyekre. A vacsoráról pedig mindenkinek gondoskodnia kellett saját maga számára. Akkoriban nagyon sok paprikáskrumplit ettünk, de az is jó volt.

De a tábor területét nem hagyhattátok el…

Csak rendőri kísérettel. Ha mentünk dolgozni, akkor is mindig jött és vigyázott ránk a rendőr. Rendszeresítve volt a pusztai lovas járőrözés is. Igen-igen nagy segítséget kaptunk a debreceni kórház orvosaitól. Egy ilyen nagy táborban gyakorta voltak megbetegedések. Kijárt hozzánk egy körzeti orvos Nagyivánból, majd Nádudvarról. De gyógyítani nem nagyon tudott, mivel se gyógyszer nem volt, se ápolási lehetőség, a legkézenfekvőbb ezért az volt, hogy beutalta a betegeket a debreceni SZTK-ba, aminek rendszerint kórház lett a vége. Az ottani orvosok valóban emberszeretőek és megértőek voltak, és addig tartották ott a beteg embereket, ameddig csak lehetett. Ha letelt egy hét, akkor áthelyezték egy másik osztályra. Édesanyámat például hat hétig is bent tartották a debreceni kórházban. Itt arra is volt alkalom, hogy az orvosok kikérdezzék a táborból jött betegeket, hogy hogyan élnek a táborban, milyen az élet, kik ők és miért vannak ott. Sőt, utókezelésre is adtak ki gyógyszereket.

 

hortobagy011

Koszorúzás és megemlékezés Hortobágyon minden évben június 23-án, az elhurcolásunk napján – A keresztet 1990-ben állították

A mi táborunk nagyon szerencsés volt, mert a később érkezettek, a nyugati határövezetből deportáltak közt volt egy szerzetes, aki Olaszországban végezte a tanulmányait, és hittérítő orvos volt. Amikor hazatért külföldi hittérítő útjáról, sekrestyésként dolgozott, nem árulta el sem azt, hogy szerzetes, sem azt, hogy orvos, mégis deportálták, és így oda került közénk a Hortobágyra. Akkor valamilyen ürüggyel bevitette magát a kórházba, és ott mindent elmondott a táborról és a bánásmódról. Miénk volt az egyetlen olyan tábor, ahol orvos volt köztünk. Amikor visszatért hozzánk, ellátták gyógyszerrel, hogy tudja kezelni a tábori betegeinket. Szóval, a debreceni orvosok előtt le a kalappal!

Volt valami reményetek, híretek arról, hogy mikor szabadulhattok meg onnan?

Nem volt semmi az égvilágon. Nem tudtuk, milyen sorsot szántak nekünk. Csak félelmeink voltak: nem volt még messze az idő, amikor a németek a zsidókat deportálták…

 

baldy4

Koszorúzok az emlékkőnél…

Közben azért enyhült valamit a szigorú „rabtartás”?

Igen, de csak nagyon, nagyon lassan. Tulajdonképpen Sztálin halála jelentette nekünk azt, hogy nem ugyanúgy végezzük, mint a zsidók. Mert erre a sorsra voltunk mi is, belső deportáltak szánva! Persze, erről is hallgatnak, nem beszélnek soha! Pedig pontosan ugyanazzal a módszerrel dolgoztak, mint azok, akik a zsidókat deportálták. Alig telt el néhány év, és azok, akik ezt a szörnyűséget elítélték, és azt mondták, hogy ilyen soha többé nem történhet meg, lám-lám, maguk is ezt követték, és meg is tették. A Szovjetunióban pedig már jóval korábbról is voltak erről tapasztalataik. Ők is már régóta gyakorolták.

1953 márciusában a „jó hírt” Sztálin haláláról a gazdaság főagronómusától tudtuk meg. Ez egy nagyon-nagyon rendes ember volt, egy hajdúböszörményi gazda. Azok az agronómusok, akiket korábban oda helyeztek a gazdaságba, ahol mi is dolgoztunk, mindent elkövettek, hogy minél előbb elkerüljenek onnan, mert rühellték ezt az egész helyzetet. Sándornak pedig az volt a véleménye, hogy ő ott marad, mert így legalább tud segíteni nekünk, ha kell. De mi is segítettünk neki, amikor valami nagy ellenőrzés volt, kikért bennünket, agrárszakembereket, hogy tegyük rendbe a naplókat, számlákat, beszámolókat, mert semmi nem volt rendben, mi meg is tettük.

 

hortobagy16

Emlékmű Mohácson a déli határszélről elhurcoltak emlékére

Jó dolog volt, hogy később már fodrászunk is volt, egy korábbi csendőrnek a felesége. Megnyírt bennünket, hogy emberibb legyen a kinézetünk. Segítettünk egymásnak, ki mihez értett.

 

“A táborban, akinek seprűje, lámpája vagy éppen mosóteknője volt, az már vagyonos osztályhoz tartozott, előre köszöntek nekik, igyekeztek a barátságukat megnyerni, mert minduntalan rájuk voltak szorulva.”

(Beke Ferenc Gulág naplójából…)

 

Hogyan történt a szabadulásotok?

Miután meghallottuk Sztálin halálának a hírét, bizakodni kezdtünk, hogy enyhül a helyzet. Nem sokkal ez után Nagy Imre beszélt a rádióban arról, hogy az internálótáborokat meg kell szüntetni. A ránk vigyázó rendőrök kitették az ablakba a rádiót, hogy mi is halljuk a beszédet. Akkor és ott tudtuk meg, hogy szabadon engednek bennünket. De sajnos, ez elhúzódott. Először azok a családok mehettek el, ahol kisgyerekek voltak. Utána azok, akik már iskoláskorúak voltak, és szeptemberben kezdődött az iskola. (Nálunk a táborban is volt egy kezdetleges „iskola”, egy fiatal hölgy foglalkozott a gyerekekkel, aki tanítónak készült ugyan, de nem tudta befejezni a főiskolát, mert elhurcolták. A gyerekek nagyon jól megvoltak vele. Később egy tanárnőt is odahoztak közénk Miskolcról, aki megtanította nekik az alapokat. Olyan 25-30 gyerek lehetett ott.)

 

hortobagy3

2000-ben épült emléktemplom, falain a hortobágyi 12 kényszermunkatáborba elhurcolt 8000 ember nevével

Gyakorlatilag minden héten jött ki egy bizottság, amely kijelölte, hogy kik mehetnek el. Kaptak egy ingyenjegyet, kivitték őket az állomásra, és szélnek eresztették őket. Haza senki sem mehetett. Igaz, nem is volt hová, hisz mindenünket elvettek. Házat, lakást, bútort, képeket, könyveket. MINDENT! Semmink sem maradt, de túléltük. Hála legyen Istennek!

Mi 1953 októberében, heti turnusokban szabadultunk, mert egy sereg munkát még el kellett végeznünk. Érdekes, hogy voltak olyanok is, akiknek nem volt senkijük, nem volt hová menniük, és a végén ott maradtak a gazdaságban dolgozni. Még örültek is nekik, mert ismerték őket, és tudták, hogy becsületesen dolgoznak, ezért kaptak egy normálisabb állást, és ott letelepedtek.

 

hortobagy9

A Hortobágyról megszabadultak ma is élő kis csapata – Pécs, istentisztelet után

A szabadulás mindenkit örömmel, hittel töltött el, és noha senki nem tudta, hogy mihez fog kezdeni, de a lehetőség az újrakezdéshez bizalmat adott. A sok korlát ellenére egy új világ nyílt meg előttünk. A táborban én voltam az első, aki a biztos munkahely tudatában indulhatott ebbe az újrainduló világba. Az amnesztia kihirdetését követően egy héttel a Fertődi Kutatóintézettől levelem érkezett a táborba. Dr. Porpáczy Aladár igazgató úr munkaszerződésben közölte, hogy a helyem az Intézetben biztosított. Csodálatos érzés volt, mert biztos támaszt nyújtott ahhoz, hogy képesek legyünk erőt nyerni, megkapaszkodni és helytállni életünk újabb fordulatában. A fiatalok ebből azt a tanulságot vonhatták le, hogy ha megkapják azt a lehetőséget, ami képességeik fejlesztéséhez és kibontakoztatásához szükséges, akkor ott nekik emberileg is helyt kell állniuk.

 

hortobagy6

A múlt és a jelen találkozása…

De nem volt happy-end a történetem végén, mert a hatóságok megtagadták a letelepedési engedélyt tőlem. Így aztán nem foglalhattam el a fertődi állásomat. Ali bácsi ajánlása segítségével azonban Kecskemétre kerültem a Kutató Intézetbe, ahol dr. Mészöly Gyula mellett folytathattam pályafutásomat „a paradicsomban.” A nagy lehetőség mellett követendő szakmai és emberi példát és elkötelezettséget is kaptam tőle. Gyula bácsi igazi, nagyszerű ember volt, és így számomra követendő példa lett. Sajnálatos módon ezek a példák ma hiányoznak a fiatalok számára, pedig ők lennének azok, akik utat mutathatnának személyes példamutatásukkal.

„Talán végre eljött az idő, hogy a társadalom megismerhesse mindazt, amit oly gondosan elhallgattak előle. Ideje, hogy az „egyszer volt” mese helyett a hogy is volt valósága kerülhessen bemutatásra, és végre mindenki tiszta és világos képet alkothasson magának a lezajlott folyamatokról és annak következményeiről. Ugyanis mást láttunk és tapasztaltunk, és teljesen mást hallottunk a körülöttünk zajló eseményekről.

 

viragok_sziken

Az élet él és élni akar – Még a Hortobágyon is!

A hortobágyi kényszermunkatáborok lakóinak létszáma hozzávetőlegesen 9-10. 000 főre becsülhető. A budapesti kitelepítettek összlétszámát 15. 000 főre taksálják. Sajnos, pontos adatoknak mindez idáig nem sikerült a birtokába jutni. A rendelkezésre álló névsorokat a táborlakók feljegyzései örökítették meg, hála és köszönet érte mindenkinek. Ezek ugyanis biztos forrásoknak tekinthetők, ha nem is száz százalékban teljesnek. 1956. november 11-e után, három év alatt 25 ezer embert ítéltek el, 15-16 ezret pedig internáltak. Mintegy 1000 főre tehető azoknak a száma, akiket a Szovjetunióba, kényszermunka-táborokba hurcoltak el.”

 

(A bevezető és a befejező idézet Báldy Béla írásaiból való.)

 

Folytatjuk….

 

Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások