“Ha szeretsz, az emberek óhatatlanul is hasonlóan viselkednek veled, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.” (Anthony de Mello)

Már öt éve, hogy Anna ,,beköltözött” a 7 toronyba, abba a nagycsaládba ahol tisztelettel, barátsággal vannak egymás iránt a tollforgatók. Nem fogják elhinni kedves olvasóink, hogy itt csak lektorált művek kerülnek ki a ,,kirakatba”, és a lektorok ,ingyen, barátságból, segítőkészséggel, jó szándékkal javítják a helyesírást, ha éppen szükségeltetik. Gondolataimban sorban lépkednek a szavak: lelkiismeret, segítő szándék, tisztelet, barátság, szeretet. Meg fogom kérdezni Annát, számára mit is jelent ez a ,,nagycsalád” és az általam felsorolt szavak. Kérlek, először mutatkozz be az olvasóknak! Milyen gyermekkori élmények kísérik életedet?

A teljes nevem Lénárt Anna. Gyulán születtem és mindjárt ötven éves leszek. Gyermekkori élmények? Hát azok vannak… Csecsemőkoromtól úgy neveltek a szüleim, ha megérem a nyolcéves kort, akkor „megmaradok”. Ma már csak mosolygok rajta, de akkoriban nem szeretettem a születésnapi tortákat. Egész gyermekkoromat az olvasás, főleg a versek szeretete ölelte át. Nem volt olyan szavalóverseny, amin több-kevesebb sikerrel nem indultam. Alföldi lány lévén sokszor „megszöktem” a hegyekbe, persze mindig akadt egy vállalkozó szellemű felnőtt a kísérésemre. Olyan voltam gyereknek, mint a kullancs. 

A középiskola elvégzése után milyen polgári foglalkozást végeztél, avagy még mindig dolgozol?

Középiskolai tanulmányaimat nappalin végeztem, de már levelezőn érettségiztem. Férjhez mentem, úgymond muszájból. Akkoriban még nem igen díjazták a lányanyaságot. Sorban születtek a gyermekeim. Három fiú. Később a Battonyai SOS faluban dolgoztam. Jöttek a munkanélküli évek, majd a Városellátó Szervezetnél helyezkedtem el. Szerettem ott dolgozni, és amikor felkínáltak egy állást a polgármesteri hivatalban, nem fogadtam el, de az akkori főnököm „átrugdosott” a „nagyházba”. Azóta ott dolgozom, ma már anyakönyvvezető vagyok.

Úgy gondolom, hogy a munkádat igen nagy tisztelettel és alázattal végzed. Nagyon fontos ez számodra?

Igen fontos. Emlékszem az első munkanapomra. Órákra eltűntem az irattárban. A régi iratokat, könyveket nézegettem, simogattam, olvasgattam. Amikor először írtam az anyakönyvbe, sírtam, mint egy árva szamár. Főiskolai szakdolgozatomat is a „papírból” írtam. Szeretem az embereket. Tudok a problémájukkal azonosulni. Ezt tudják is rólam, és szívesen fordulnak hozzám még akkor is, ha nem rám tartozik, mert tudják, hogy segítek. Nem élem meg teherként, de sokszor elszomorít.

Tudom, hogy az életedet, mint bárki másnak, a fények mellett árnyak is kísérték. Mondj nekünk erről is egy pár szót, kedves Anna!

Árnyak. Ma már nincsenek, de voltak. Már mondtam, beteges gyermekkorom volt. Voltam agyhártyagyulladásos, leállt a vörösvértest termelésem, le voltam bénulva, többször volt trombózisom, és még voltak az általános problémák, de itt vagyok, mert szerintem a jó Istennek terve van velem. Tizenhét év házasság után elváltam, egyedül neveltem a három gyermekem. Albérletbe költöztem velük, mert a volt férjem nem volt hajlandó elköltözni a családi házból. Sokat és keményen dolgoztam. Tapétáztam, festettem, parkettáztam, mint egy mesterember. A nulláról indultam, de most már saját lakásomban élek, és az Istennek hála megvan minden, ami a nyugodt élethez szükséges.

Mit jelentenek számodra a fent felsorolt, talán már divatjamúlt szavak?

Nem tartom divatjamúltnak, hozzám tartoznak, sőt szerintem a mindennapi szóhasználatba vissza kellene vezetni őket. Az embernek szüksége van azokra, amit jelentenek. Valószínű, hogy nem tudom elfogadni a rohanó világunkkal kapcsolatos elvárásokat, mert nekem szükségem van a szépre, a romantikára, és nem csak önmagammal szemben várom el a választékos, kifinomult beszédet. A mi nyelvünk csodálatos, igen is használnunk kell, nem szabad hagyni a süllyesztőben elveszni. Egy nemzet sem mondhatja el magáról, hogy ennyiképpen tud kifejezni, elmondani valamit, mint mi. 

Mikor érezted, hogy kikéredzkednek belőled a szavak és írni, írni, írni kell?

Nagyon régóta írok. Eleinte csak verseket, ma már prózában is próbálom elmondani az érzéseimet, gondolataimat. Sokszor van egy gondolat, ami köré kitalálok egy történetet. A mindennapi életből „lopom” a témákat. Sajnos sokszor van az, hogy nem tudok írni, de arra mindig szakítok időt, hogy ha csak azt az egy gondolatot is, de papírra tudjam vetni. A táskámban állandóan van egy kis jegyzettömb, ami puskának szolgál nekem a későbbiekben. 

Kinek mutattad meg első írásodat? Kik biztattak, hogy írj, és ne add fel?

Az első írásom még az általános iskola harmadik osztályában íródott, ami a háromlevelű és a négylevelű lóheréről szólt. Emlékszem, a tanár nénim mosolygott rám és biztatott, hogy írjak még hasonlókat. Kamasz koromban megrendelésre írtam a verseket az osztálytársaknak, barátoknak, hol szerelmest, hol búcsúzóst. Sokat írtam csak úgy magamnak. Soha nem gondoltam kiadatásra. Az írásaim a lelkemet tükrözik, azok én vagyok. Aki valaha tollat ragadott és írásra adta a fejét, lehet, hogy csak a saját maga szórakoztatására írt vagy publikáltatta művét, és nevet szerzett általa, szinte mindenki saját érzelmeire, tapasztalataira hagyatkozva fogalmazta meg gondolatait. Aztán jött a Virtus és a 7 Torony internetes újság. Volt, aki szerint nem kellene írnom, de volt, aki az írásra biztatott, és ők voltak többen. Azóta is írok. A barátaim, a családom mindig biztatott, bár anyukám megmosolyog érte. 

A 7tornyon kívül hol olvashatjuk még írásaidat?

Ma már csak ide írok. Bár találkoztam már az interneten itt-ott egy-egy írásommal.

Mit szólnak a gyermekeid, hogy édesanyjukat gyakran a klaviatúra ütögetésén kapják rajta?

Ma már egyedül élek, – bár a legkisebb fiam mindennap meglátogat -, így könnyű írni. Ha viszont íráson kap, akkor leül mögém a kanapéra és olvassa az írást. Rendes kölyök, mert megvárja a gondolat befejezését és csak utána kérdezi: „Mi a kaja?” 

Könyved jelent-e már meg? Tervezel-e könyvkiadást?

Saját könyvem még nem jelent meg. 2008-ban jelent meg a Téltúlélők antológia, abban több versem is megtalálható. Most azon dolgozom, hogy saját könyvem is megjelenjen az előttünk álló 2014. évben. Versek és novellák egyben.

Gondolkodtál-e azon, hogy majd unokáidnak is írsz mesét vagy meseverseket? Vagy talán már írtál is?

Amikor kicsik voltak a gyermekeim, akkor mindig meséltem nekik a három hercegről, arról, hogy mit csináltak jól, mit kevésbé, és hogy a rosszalkodásnak milyen hátrányai vannak. Gyermeki ártatlansággal, kikerekedett szemekkel hallgatták, és volt, hogy magukra is ismertek a mesékben. Akkoriban nem írtam le ezeket a meséket, de unokáimnak biztosan fogok írni mesét is, verset is.

Csak azt tudom, hogy alföldi lány vagy. Hol laksz? Tudják-e ott rólad, hogy egy tehetséggel megáldott tollforgató vagy?

Battonyai lány vagyok. Ez a Viharsarok csücskében lévő kisváros, ahol az emberek vendégszeretőek. Már Krúdy Gyula is megemlíti az Álmoskönyvében Battonyát. Szerinte battonyai embert látni: öröm, vele beszélni: nagy mulatság. Szerintem itt a városban kevés ember van, aki nem ismer, de talán kevesen tudják rólam, hogy az írás a szenvedélyem…

Drága Anna, milyen álmaid, vágyaid, céljaid vannak még?

Az álmaim, vágyaim közé sok-sok utazás tartozik. Célom az, hogy nyomtatott formában kezemben tartsam saját írásaimat. Nagyon vágyom a fent említettekre, de mégis a saját vágyaim, álmaim elé legjobban a népek közötti békét, az egészséges életet, az emberek, a családok közötti szeretetet és boldogságot kívánom. Minden este lefekvés előtt arra kérem az Istent, adja meg mindezt nekünk. 

Köszönöm szépen, hogy bepillanthattunk az életedbe. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánunk neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet.

Én köszönöm, kedves Éva, hogy beszélgethettem veled.

Lénárt Anna írásaiból

Életet az éveknek

Nézzetek rá, hát ki Ő?
Egy másfél éves kisgyermek.
Mit ártott Ő nektek?
Éltére miért törtök sok pusztító fegyverrel?
Ha élt is, de mit élt, nagyon kevés az a másfél év.

Te vagy te tudod mi az?
Igen – de lehet, hogy te sem ismered.
Szerzett örömet, szerzett bánatot,
Összesen végül is mit adott?
Adhat – e még többet, lehet – e még jobb?
Meg nem tudhatod, ha ezt a Földet felrobbantod!

Rám nevet, szeme csillog,
Visszanevetek rá – gagyog.
Ez nektek nem kell?
Ő még megbocsáthat, de én – sohasem.
Elfogadom azt, ami jó,
Küzdök a rossz ellen.
Már a csecsemő kezébe puskát adjak,
Álmom nyugodt sosem legyen?

Ma híreket hallgatok, holnap meghalok.
Síromban nyugodt nem maradhatok.
Ott is rág a gyötrelem,
Vajon, hogy él az, kit én szültem?
(Battonya, 1986.)

Egy lány, ki magára maradt…

Egy lány, ki magára maradt egy álmatlan éjszakán,
szóra nyílik a száj, kérdez, válaszra vár.
Csengettyű szól, a harang válaszol,
elnyomott érzés, lelki fájdalom.
Csendben ballag, hallgatag a vágy,
zizeg a fű, amerre jár.
Kismadár hangjára csendben válaszol,
a madár mintha értené, újra csak dalol.
Megállván a lány hallgatja a nótát,
apró madárszív hatalmas nagyságát.
Tücsök a lábánál hegedűjét húzza,
mintha sokféle hangszer
egyszerre csak Ő neki szólna.
Döbbenet vett erőt rajta,
Egyedül vagyok…
– Nem! Hisz övé a világ.

Meglepetten nézi az apró virágot,
mely sok giz – gaz közül rá mosolyog.
Letépem – volt a gondolat,
nem – nem, hisz ez én vagyok!
(Gyula, 1993.)

Gyermeki képzelet

Asztalomon üres papírlapok
csak nézem, majd rajzolgatok.
Tudat nélkül húzom a vonalat,
nem tudom mi lesz ha befejezem.

Vonalat, vonalra halmozok,
érdekel a kép, mi alakul ott.
Ismeretlen táj, út, erdő, folyó,
valami hiányzik, gondolkodom.

A rajz szinte kész, mégis sivár.
Gyermekem áll meg mellettem.
Anya! – buksiját megsimogatom.
Nézi a rajzom, kis fejét ingatja.

Mi nem tetszik drága angyalom?
A kép jó! Kis öklét szájába tömi,
csak hiányzik róla valami.
Elszalad, nézek utána, mosolygok.

Ő észrevette, mit hagytam le róla?
Zajra leszek figyelmes.
Felugrom. Feléje indulok. Látom, jön.
Kis kezében szorít valamit nagyon.

Mit törtél össze? Szigorúságot
tettetve indulok felé.
Megáll előttem, kis fejét lehajtja,
túl magasan volt leesett.

Nem tört össze semmi, ne aggódj!
Megszeppenve áll ott, vár.
Lassan emeli fejét, szeme csillog,
hangos nevetéssel ugrik mellém.

Most látom miért ment, mit keresett,
színes ceruzákat szorít nagyon.
Rajzomhoz siet, első mit rajzol
nem lehet más, csak napkorong.

Leülök mellé, hallgatok,
figyelem a művészt, hogy alkot.
Nem tudtad anyu? … a napocska kell,
a víz kék, a fű zöld, a fa milyen legyen?

Szólni akarok, de már válaszol,
csupa – csupa virág, úgy akarom.
Magamhoz vonom, megcsókolgatom,
ölelésemből bontakozik, gyorsan rajzol.

Nézem az előbb még oly kopár képet,
miként költözik belé az élet.
Ugye milyen szép? – csöndben maradok,
szememben könnycsepp. Ölembe ül.

Te sírsz? Elrontottam a rajzod?
Ne haragudj! Csak rázom a fejem,
szólni még nem tudok. Hangosan kiáltom:
Gyönyörű lett kicsi Csillagom!
(Battonya, 2000.)

Gyász

– Anyám, ne csinálja ezt – kérte, fejét lehajtva a férfi.
     Már mindenki fel volt öltözve, az eseménynek megfelelően. Indulni kellene, az idő sürget, de az idős asszony nem tudta rászánni magát az indulásra. A szoba sarkában ült a sámlin és ősz hajának egy elszabadult tincsét tekerte az ujjára. Tudta, mi a kötelessége, de lábai nem akartak engedelmeskedni neki. Megkönnyebbült. Sok-sok évig rettegés volt az élete. Nyomorúságos életének minden kockája filmként pergett le előtte az elmúlt órákban.
     – Még ott is sugárzott a gőg, a gyűlölet a szeméből, ahogy rám nézett – mondta. Soha nem voltam jó. Egész életemben csak dolgoztam. Miért? Végignézett a sok ízületi gyulladástól eltorzult kezén. Látta ujjait, … milyen bütykösek. Eddig soha nem figyelte, és csak most érezte igazán bennük a fájdalmat.
     – Most már mindegy, én is hibás vagyok, mert hagytam, hogy így legyen – folytatta. Féltem. 
      Súlyos csend nehezedett a szobára. Ott voltak a megélt szörnyűségek, szorosan felsorakoztak egymás mellett. Nem tudott nem rájuk gondolni. Az előbbi megkönnyebbült érzés elillant és ott maradt a rettegés.
     – Indulnunk kell – nézett anyja szemébe a férfi.
     – Nem megyek. Én nem megyek. Nem akarok menni – zavart félelem uralkodott el az öregasszonyon.
     Két kezét szorosan a fülére szorította, – kötelességed – hallotta valahonnét, nagyon messziről. Egész életében e szerint élt. Kötelesség – ezt hallotta anyjától, apjától. Bár apja azt is hozzátette: a tisztesség.
     Mintha ő nem tudta volna, mit jelent a kötelesség és a tisztesség. Most mégis ellenszegült. Fellázadt. Minden porcikája tiltakozott. Jóleső melegség járta át a testét. Életében most először mondta, hogy nem.
  &n
bsp;  Ízlelgette a szót. Miért nem tudta eddig soha kimondani, hisz nem is nehéz. Kinézett az ablakon. Verőfényes napsütés volt odakinn. Kinyitotta az ablakszárnyat és hagyta, hogy a napsugár melegítse ráncos arcát.
     Halkan dúdolni kezdett egy dalocskát. Hirtelen abbahagyta, soha nem volt szabad énekelnie. Sokszor kikapott érte. Volt, hogy egész testét összerugdosta, ha nem tett kedvére.
     – Édesanyám! – kérem!
     Elfordult az ablaktól, fiára nézett. Már nem fiatal ő sem. Betöltötte az ötven évet. Látszik az arcán hányatott élete. Vajon boldog? Gyermekkorában biztosan nem volt az. Soha nem kérdezte tőle, azóta sem. Nem merte. Szomorúnak látta az arcát, de ott voltak a vonások, az apjára hasonlított. Megpróbált mosolyogni. Évek teltek el, és ő ezek alatt az évek alatt elfelejtett nevetni és elapadtak a könnyei. Talán most kérdezhetne a fiától. Nincs értelme, tudta, hogy elkésett vele.
     Zavartan elfordult tőle és elindult a bejárati ajtó felé. Kulcs fordult a zárban. Szótlanul mentek egymás mellett. Magában mondogatta, hogy ezt kívánja a tisztesség. Kibírom. Eddig is kibírtam.
     Némán hallgatta végig a pap beszédét. Fel sem fogta a szavait. Rosszul volt. Hányinger kerülgette. Apja intő szavait hallotta és anyjáét, aki türelemre intette. A türelemből kijutott nekem. Mélyeket lélegzett. A szomszédasszony mellé lépett és megkérdezte: – Rosszul van? Egy kézmozdulattal elhárította a segítséget. Némán állt ott. Nézte, mint eresztik le a koporsót a gödörbe.
     – Hát vége? – kérdezte. A fia halkan válaszolt neki.
     – Vége, édesanyám.

     Leszúrták a fejfát és szépen eligazgatták a koszorúkat. Fájó szívvel búcsúzik feleséged … villant a szeme elé. Ő ezt nem kérte, ezt nem írhatták a szalagra! Oda akart szaladni, de fia megfogta a kezét.
     – Anyám, ne most!
     Miért mondja a fia, hogy ne most? Le kell tépnie azokat a szalagokat. Most. Ez nem maradhat ott. Nem, nem és nem! … Kavarogtak a fejében a gondolatok, de fia erősen tartotta a karját. Nem engedte el. Számított rá, hogy anyja így fog reagálni a feliratra.
     A pap elköszönt. Annyit mondott neki, hogy legyen erős. Neki senki ne mondja, hogy legyen erős! Hallotta, amint a fia megköszöni a búcsúztatást. Nem szólalt meg. Elnézett a távoli semmibe. Maga előtt látta a feliratot. Ezt nem tehette vele a fia. Ő még koszorút sem akart, de a fia kérésének eleget tett. Egy koszorú és semmi búcsúzó szöveg, így egyeztek meg.
     Senki nem kívánt neki őszinte részvétet. Kicsi a város, mindenki ismer mindenkit és tudták, hogyan éltek. Érezte, hogy nem a halott miatt, hanem miatta jöttek ki a szomszédok és rokonok.
     Ketten maradtak a fiával a temetőben. Szótlanul álltak egymás mellett egy darabig. Tele voltak fájó emlékekkel. Nem néztek egymásra.
     – Menj haza, megyek én is nemsokára – mondta egy idő után gyermekének. Fia kérdőn nézett rá, de csendben maradt. Elindult. A kapuból visszanézett, de nem látott el a sírig. Hagyta az anyját. Azt akarta, hogy nyugodjon meg.
     Elkezdte a koszorúkat ledobálni a sírról. A családi koszorúról letépte az arannyal festett szalagot, darabokra szaggatta, majd összetörte a koszorút. Kihúzta a fejfát, és messzire dobta. Elkezdett ugrálni a síron. Taposta a sírt és férjére gondolt. A halálos ágyán feküdt, amikor magához kérette őt. Halkan de határozottan beszélt. Arra kérte, hogy hajoljon oda hozzá. Tudta, hogy nem sok van hátra. Leült az ágya szélére, segíteni akart neki. Férje beleragadt mellén a ruhájába és ököllel arcul ütötte. Még ott is, akkor is azon járt az agya, hogy őt bántsa. Szidta, mint kocsis a lovát. Ennyire még telt erejéből és meghalt.
     Elhordta a koszorúkat a szemétbe. Elindult haza. Tudta, hogy holnap is kijön … és holnapután is … és még azután is. Hazafelé bement a gazdaboltba és vett egy zacskó fűmagot. Otthon beült a hintaszékbe, amiben még soha nem ült, pedig jó tíz éve lett véve. Behunyta a szemét és énekelni kezdett. Elaludt. Álmodott. Mosollyal az arcán ébredt fel. Megmosakodott. Magához vette a zacskót és elindult a temetőbe. Elszórta a magot a síron és elkezdte taposni. Halkan mondogatta, hogy addig fogok kijárni ide, amíg a földdel teszem egyenlővé a sírod. Teltek a napok, a fű is kinőtt, és az öregasszony nem ment többé ki a temetőbe.

Battonya, 2009. szeptember 18.

Gyász – Miért?

Becsukta maga mögött az ajtót. Mélyeket lélegzett. Tudta, ahhoz a sírhoz, a temetőbe nem megy ki többet. Ma volt utoljára. Ígéretét teljesítette. A földdel tette egyenlővé a sírhalmot. Pár nap és a fű is kinő. Nem is sokára, talán még azok sem fognak emlékezni rá, akik ott voltak az elhantolásnál. Az ablakhoz lépett és becsukta a spalettákat. Csillagok nélküli sötétség borult az egyszerű szobára. Nyomasztó csend telepedett a házra, annak minden zugára. Nem félt. Ismerte a ház minden szegletét. Egész életében sötétségben élt.
     A fiára gondolt. Azon a napon itthon várt rá. Amikor belépett a kapun, elébe jött és megkérdezte:
     – Hol volt ilyen sokáig, édesanyám? Ő nem felelt, bement a házba és a lavórban kezet mosott. Sokáig törölgette fájó kezeit. Leült a konyhaasztalhoz. A fia tudta, nem akar válaszolni, de még egyszer megkérdezte: Hol volt? A válaszadást nem kerülhette el, csak annyit mondott: A temetőben.
     – Beszélnünk kellene.
     – Mit akarsz velem beszélni? – kérdezte alig hallhatóan a fiát. Nem akart felszínes témákról társalogni, csak azért, hogy ne üljenek hallgatagon.
     – Egész életemben fel akartam tenni egy kérdést. Miért?
     Miért? Pár betű, mégis egy elrontott élet belefér. Visszagondolt arra a nevetős kislányra, aki boldogan szaladgált a réten a mezei virágok között és vígan kötötte csokorba őket.
     – A vagyon miatt kezdődött minden. Apámnak volt két hold földje és egy lánya, aki nem jó semmire, aki nem tudja a nevét továbbvinni. Azt hiszem, szerette anyámat, de soha nem bocsátotta meg, hogy nem szült fiút neki. Abban az időben a név sokat számított. No meg a becsület. Úgy tizenhat éves lehettem, amikor közölte velem, hogy talált nekem társat. Így mondta, társat. Szigorú ember volt, nem mertem ellentmondani, tiltakozni. Akkoriban a gyerekek még azt tették, amit az apjuk kijelölt a számukra. Napokon keresztül sírtam, vigyázva, hogy meg ne lássa.
     Eljött a lánykérés ideje. Apád és szülei eljöttek hozzánk. Megalkudtak rám. Ott állt előttem egy fiatalember, aki gyűlölködő szemmel nézett rám. Nem mertem ránézni, durván elkapta az arcom, és maga felé fordította. Nézett engem, majd köpött egyet. Az esküvőig nem is láttam többet. Elmeséltem anyámnak a történteket, de ő türelemre intett. Szerinte minden úgy történik, ahogy általában történnie kell. Sírva varrtam a menyasszonyi ruhámat.
     Szegények voltak a szüleim, de meg akarták mutatni és nagy lakodalmat csináltak, hogy mindig emlékezzek arra a napra. Hát nem is tudták, mennyire maradandó emlék lett belőle.
Apád rám sem nézett. Mulatot
t. Táncoltatta a falu lányait és elég sokat ivott. Az újasszony tánc után a vendégek a zenekarral elkísértek bennünket a nászszoba ajtajáig. Annak bizonyítására, hogy ő az úr a háznál, berúgta az ajtót. Remegve álltam mellette. Kerestem anyám és apám arcát, látták vajon ezt a mozdulatot? – de nem volt ott egyikőjük sem. Durván megfogta a vállam és belökött a szobába. Térdre estem. A mirtuszkoszorú leesett a fejemről.
     Hosszú szőke hajam befonva és kontyba volt csavarva az akkori szokás szerint. Beleragadt a hajamba és nem engedte, hogy felálljak. Kicsatolta a nadrágszíjat és kihúzta a nadrág korcából. Elkezdte kigombolni a nadrágját. Hajfonatom a karjára tekerte és szorosan tartotta a fejem. Egész testemben remegtem. Annyira féltem, hogy még sírni is elfelejtettem. Olyan dolgokra kényszerített, amire még a legrosszabb örömlányok sem hajlandóak. Dolga végeztével belém rúgott és otthagyott a földön összegörnyedve. Fájt mindenem. Hangosan elkezdtem zokogni. Rám parancsolt, hogy fejezzem be a bőgést, mert nem tűri el, és nyomatékul szavainak a nadrágja szíjával felém csapott.
     Anyámat nem láttam heteken keresztül, mert nem engedte, hogy meglátogassam őket. Amikor végre találkoztunk és sírva meséltem a történteket, csak annyit mondott, legyek türelmes, majd megváltozik. Az asszonyok nem lázadhatnak az uruk ellen. Ha több alázatot mutatok, minden rendbe fog jönni. Szerinte nem jól nevelt engem, mert az apám is megmondta, hogy nagyon makacs vagyok. Gondold el, én makacs, aki soha semmire nem mertem nemet mondani. Csak néztem az anyámat, és nem tudtam, mire gondoljak vele kapcsolatban. Előbb még haza akartam szökni, de ezek után nem láttam értelmét.
     Minden nap vert. Hol pofozott, hol rugdosott. Nem számított neki. Volt olyan, hogy az istállóban voltam, fejtem a teheneket, – mindig volt öt-hat fejőstehén, disznók, és apró jószágok -, még ott is bántott, volt, hogy belökött az állatok közé. Talált magának okot, amiért meg lehetett engem ütni. Tudod, ez olyan, van rajta sapka, nincs rajta sapka. Az évek alatt hozzászoktam. Már nem sírtam. Nem nevettem. Aztán jöttél te. Mikor megmondtam, hogy gyermeket várok, egy élet növekszik a szívem alatt, meglepődött. Nem lett könnyebb az életem, dolgoztam reggeltől estig, de talán a verések száma ritkult. Minden este azért imádkoztam, hogy fiam szülessen. Isten bocsássa meg nekem, de arra gondoltam, ha lánynak adok életet, elpusztítom őt és magamat is. Nem akartam neki olyan életet, mint az enyém.
     Egyszer láttam apádat nevetni. Amikor megszülettél. A bába a kezébe adott téged, mindenféle kedves szavakat mormolva. A szigorúság eltűnt az arcáról és mosolygott. Akkor, ott, arra gondoltam, talán megváltozik és hálát adtam az Istennek, hogy fiam született. Tévedtem. Pár perc múlva visszaadott a bábának és becsapta maga mögött az ajtót. Késő este jött meg részegen. Félve, de mosolyogva vártam. Te már aludtál a bölcsőben. Ahogy rám nézett, azt a gyűlöletet véltem felfedezni a szemében, amit első találkozásunk alkalmával. Felrúgta a széket és nekem jött. Elkezdett verni, rugdosni. Már a földön feküdtem félig eszméletlenül, amikor felsírtál. A hangod visszatartotta attól, hogy ott agyonverjen. Otthagyott a földön. Csúszva-mászva a fájdalomtól, valahogy eljutottam a bölcsődig, magamhoz öleltelek, és elkezdtem egy altatódalt dúdolni neked. Akkor énekeltem utoljára.

     A fia némán hallgatta édesanyját. Tehetetlen fájdalom marcangolta a lelkét. Szíve hevesen dobogott. Visszagondolt gyermekkorára. Félelem kísérte ifjúkorát. Látta anyját, aki szinte alva járt a házban, aki még az utcára sem merészkedett ki. Ott volt az apja, aki lépten-nyomon szidalmazta, és néha előtte is megütötte. Apró gyermekként beült a kemencesutba, és fülére tapasztotta a kezeit, hogy ne hallja a szidalmakat. Anyja némán tűrte, soha nem szólt vissza. Éles emlékként őrizte elméjében, amikor meghalt anyai nagymamája. Feketébe öltözve mentek a temetésre. Anyja egy szál vörös rózsát adott a kezébe, hogy dobja bele a sírgödörbe. Apja veszettül kitépte a kezéből, a tüskék véresre sebezték tenyerét, eldobta, de előtte darabokra törte. Nem – mondta határozottan.
     Katonai iskolába járt. Apja nem akarta, hogy földet túró paraszt legyen. Rangot a nevünknek! – hangoztatta sokszor. Nem ellenkezett az apjával, mint anyja, ő is behódolt neki. Nem sűrűn járt haza a szülői házba. Katonáéknál nem volt nehéz beilleszkednie, mert az otthonról hozott szigornak itt nagy hasznát vette. Karácsonyi szünet volt, amikor arra ment haza, hogy apja észtveszejtve veri az anyját. Elkapta a csuklóját, belenézett apja vértől izzó szemébe és megkérdezte tőle: Miért? Egy pillanatra meglepődött, hogy fia megállásra késztette.
     – Engedd el a karom! – sziszegte.
     – Addig nem, amíg meg nem ígéri, hogy nem emel többet kezet édesanyámra. Egy darabig egymást méregették, a szobában vágni lehetett a feszültséget. Édesanyja mellé lépett és halkan csak annyit mondott: hagyd, édes fiam. Elengedte apja csuklóját. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, visszaszólt az anyjának.
     – Édesanyám, tudja, hol talál. Nem volt többé otthon a temetés napjáig.
     – Sajnálom. Édesanyám, ne haragudjon rám! Bocsássa meg nekem, hogy hagytam! Sokszor feltettem magamnak a kérdést: Maguk miért élnek így? Megkérdezni sosem mertem. Talán a tudatlanságommal nyugtattam magam, amiért nem tettem semmit ellene.
     – Nem tudtál volna semmit tenni. Hidd el. Legfeljebb megölt volna mind a kettőnket. Te tartottad vissza attól, hogy elpusztítson engem. Gyűlölt. Az első pillanattól. Nem értettem. Évek teltek el, amikor megkérdeztem: Miért? – Csak – felelte. Egy szörnyeteg mellett éltem le az életem.
     – Aggódtam magáért és visszamentem a temetőbe. Láttam a sírt, ami … megmaradt belőle. Édesanyám, hagyja, ne menjen ki többet oda!
     – Kimegyek. Addig fogok kijárni, amíg a földdel teszem egyenlővé. Akkor megyek ki utoljára, ha már egy apró domb sem fog látszani. Nem akarom, hogy nyoma maradjon annak, hogy élt, hogy hol lett elhantolva.

Battonya, 2009. szeptember 26. 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. december 30.

Hozzászólások