Nem is tudom, hol kezdjem a beszélgetést, hiszen egy sokoldalú fiatalemberről van szó: többféle végzettsége van, jogi doktori diplomát szerzett, írt 12 könyvet különböző témákban és műfajokban. A novellától a kalandregényen át a konyhaművészeten keresztül még bűnüggyel, szatírával, sőt történelemmel is foglalkozik, és bizonyára mind élvezetes, figyelemfelkeltő írások.

Kedves Zsolt! Vagy 15 évvel ezelőtt édesapáddal egyszerre jelentek meg verseink az Irodalmi Rádiónál. Tudom, hogy az irodalomhoz fűződő szeretetedet tőle is örökölted. Kérlek, mutasd be a családodat és munkásságodat az olvasóknak! Milyen volt a gyermekkorod? Sokat meséltek a szüleid?

Szép gyermekkorom volt, sok kirándulással a természetbe. Édesanyám és Édesapám nagyon szeretett, utóbbi még verset is írt rólam Kisfiam szemében címmel. Anyám gyógyszertárat vezetett, apám egyetemi oktató volt, már nyugdíjasok. Írásaimban mindkét örökség megjelenik: a jó orvos gondossága, aki felismeri nemcsak az emberi betegségeket, hanem az adott történelmi kor, korszak hibáit, hiányosságait, vétkeit is, míg az édesanyámtól örökölt aprólékos, analitikus, elemző szellem szintén szerepet játszik műveimben, amikor a regényekben úgy állítom be a különböző szükséges elemek (izgalom, kaland, szex, humor, erőszak, okfejtés, tájleírás) arányát, mint egy gyógyszer receptjét, hiszen kényes egyensúlyról van szó, akárcsak egy gyógyszerkészítmény esetében. Az általános iskolában és a gimnáziumban csínyekre hajlamos nebuló voltam, nem éppen mintagyerek.

Melyik volt az első végzettséged, amit megszereztél?

Először főiskolai diplomát szereztem, 4 évig kórházban dolgoztam dietetikusként. Ezt követően elvégeztem a jogi egyetemet, majd közbeszerzési referensi képesítést is szereztem. Bár az oktatásról sok szó esik manapság, én úgy látom: nem kellenek az egyetemet végzett diplomások, lehet, hogy végül el kell hagynom Magyarországot, bár fájdalmas volna ez számomra.

Mikor jöttél rá, hogy neked is van mondanivalód, amit le kell, hogy írj, és könyvbe kell, hogy zárd?

Sok évvel ezelőtt: amikor általános iskolában beléptem a tanáriba valamilyen hivatalos okból, és egészen másként láttam a tanárokat, vita közben, magánéletüket ecsetelve, akkor megéreztem, hogy a rideg tanári foglalkozás űzése mellett érző szívű, egyéniséggel bíró, hús-vér emberekkel van dolgom, akik jobb sorsra érdemesek. Hol durva, hol humoros szavaik megmaradtak az emlékezetemben. Később is mindig leírtam a dialógusokat, megfigyeltem az emberi sorsokat, és felemeltem a szavam a visszásságok ellen, kiírtam magamból a bennem levő aggályokat, feszültséget. Ez indított el írói utamon: az igazságkeresés, és hogy lefordítsam az emberek számára azt, ami bennem megfogalmazódott, illetve amit ők is éreznek.

Az első könyvem, Ősi kincsünk: a magyar konyhaművészet címmel 2015-ben jelent meg. Az egyes korszakok táplálkozásáról szóló fejezeteket rövid történelmi rész vezeti be. Úton c. könyvem pedig elbeszéléseket tartalmaz iskolai élményeimből, majd a 2000-es évek “úton levő” szereplőiről, pedagógusokról, dietetikusokról, a társadalomban tengődő kisemberekről, hajléktalanokról, romákról. Apai Nagyapám és Édesapám véleménye segített, kritizált, bátorított.

Bizonyára rengeteget olvashattál, hogy ilyen változatos témaköröket dolgoztál fel. Kik a kedvenc íróid?

Tény: rengeteget olvastam és olvasok. Sokféle témakörből. A lakásban minden tele van könyvekkel. A szépirodalmilag értéktelen “bestsellereket” is elolvasom, jobban meg akarom érteni a kor tömegízlésének összetevőit. A könyveknél alapvetően az vezet: a legellentétesebb véleményeket is megismerjem, tárgyilagosan mérlegeljem. Nem kedvelem a túlzott leegyszerűsítéseket, más kérdés a lényeg kiemelése. Bennünk és körülöttünk egy bonyolult világ van, – de aki valóban akarja, ezt a világot megértheti. Minden magyar szépirodalmi klasszikust szeretek, elsősorban Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Móricz Zsigmond. A külföldiek közül elsősorban Moliére, Csehov, Ibsen, Hugo Bettauer, Jurij Trifonov, és Tadeusz Slobodzianek.

Megkérlek, hogy keletkezési sorrendben sorold fel a könyveid címét, és röviden ajánld is őket az olvasóknak, hogy melyik könyvedet miért érdemes elolvasni.

Nagyon dióhéjban:

1. Ősi kincsünk: a magyar konyhaművészet (2015). Azoknak ajánlom, akiket a táplálkozás története érdekel. Röviden kitér a szomszéd népek konyháira is.

2. Úton (2015). Az elbeszélésekben a 2000-es évek jellegzetes “kisember” szereplői jelennek meg egy jobb, becsületesebb, sikeresebb ország iránti vágyakozással, – köztük vagyok én is.

3. Sárkányölők vére (2015). Színdarab az 1956-os magyarországi felkelésről, az események sorrendje korhű, de nem tartalmaz vádaskodást, nem megrendítő drámai mű, azoknak a fiataloknak állít emléket, akik egy jobb világot szerettek volna, és ezért fogtak fegyvert. A színdarabban levő 6 dalszöveg még megzenésítésre vár, önmagukban is előadhatóak volnának.

4. Kötéltánc (2016). Érdekes, izgalmas bűnügyi kalandregény, részben Oroszországban, részben a Szovjetunió néhány utódállamában játszódik, valamint Franciaországban. A “kötéltáncos”, Másenyka egy gyönyörű orosz leány, cirkuszi artista, a végén jelenik meg.

5. Tiltott gyümölcs (2016). A Kötéltánc folytatása, részben Franciaországban, részben Olaszországban játszódik. A szereplők utóbbi helyen kerülnek összeütközésbe az olasz maffiával.

6. Amazóniai rejtély (2016). Kalandregény, a szereplők részben azonosak a Kötéltánc és a Tiltott gyümölcs szereplőivel, a gyorsan pergő események célpontja nem annyira az inka aranykincs, mint inkább egy ország, Argentina
sorsa.

7. A párizsi bohóc (2016). A főszereplő Amerikából jön vissza, előzetes ottani kalandok után, hogy Párizsban felkutassa édesapja egykori gyilkosát. Kibontakozik egy szerelmi történet is, amelynek lelki alapja korántsem a bohóckodás.

8. A halott ember éneke (2016). Az előző kalandregények több szereplője megjelenik, színhely Franciaország, valamint Nigéria. Egy terrorista hálózat tevékenységéről lassan hull le a lepel, egy eltemetett halott véletlen “felszínre jutása” és “éneke” révén.

9. A Macskaklub, avagy Lisette Néni kettős játéka (2016). Lisette Néni cicaklubot alapít, de – rejtetten – kémkedéssel is foglalkozik, hogy ne unatkozzon. Ez utóbbi tevékenységből más hírszerző szervezetek sem akarnak kimaradni. A könyv bővelkedik érdekes, kalandszerető és a kémkedésből jól élő szereplőkben.

Miért ajánlom az Olvasóknak a fentebbi kalandregényeket? – Ha szerénytelenségnek tűnik is, úgy érzem: a történetek fordulatosak, érdekesek, a szereplők olyan jellemek, amelyek, még ha kissé különösnek tűnik is egyik-másik, olyanok, akik itt élnek körülöttünk, mindennapjainkban. Röviden: szórakoztatóak, amihez a humoros epizódok, vonások is gyakran hozzátartoznak.

10. Kolev Andrással közös könyvem Az Osztrák-Magyar Monarchia ízeiből c. munka. A Monarchia egye-egy népének jellegzetes ételeiről szóló rövid ismertetés után néhány receptet is tartalmaz.

11. A magyar nép története (2016) c. kétkötetes munkám azért írtam meg, mert láttam (és naponta látom), hogy milyen sok értéket (szellemi, erkölcsi és anyagi értéket) veszít el a magyarság történelmi múltjának és jelenének meg nem értése miatt. A közösség is, az egyén is. Megdöbbentően sokat! A társadalom nagy többsége, azok is, akiknek ez a veszteség ma még nem tűnik fel.
A könyvben levő történelmi események bemutatása, érzékeltetése nem az akkori körülményekből, helyzetekből, légkörből való kiszakításukkal történik, hanem úgy, hogy egy átélhetőbb múlt jelenjen meg, olyan, amelyik elősegíti az igazságos mérlegelést, véleményformálást, ítéleteket. Csak utóbbin alapulhat a magyarság számára hasznos, igazi hazaszeretet.

A könyveket az Underground Kiadó adta ki, megvásárolhatók az undergroundbolt.hu címen.

Ez a 2017. évi karácsonyi könyvpiacra jelent meg, tehát nem régen, Albert és a jogtágítók címmel. Még most nem lehet világosan látni, hogy mennyire sikerül felhívni rá a figyelmet. Sajnos, e könyvem is csak magyar nyelven olvasható, és bár angolul és német nyelven beszélek, egyik sem anyanyelvem, és nem tudok műfordítást készíteni más nyelven. Ha esetleg valamelyik kiadó vállalná, bármelyik könyvem más nyelvre való lefordítását és azon való kiadását, örömmel venném. Utóbbi okból közlöm e-mail címem: lelkes.miklos@upcmail.hu

E könyv megírásánál a jogi egyetemen kapott élmények is igen segítettek. A könyv fülszövege: “Lelkes Miklós Zsolt Albert és a jogtágítók c. kedvesen szatirikus, időnként pedig a jókedv hangos kinyilvánítását is elérő könyvének főhőse Oldfoxrascal Albert, aki egyszerre büszkén nacionalista amerikai és ugyanakkor átlagos kozmopolita világpolgár. Kalandvágya sokféle foglalkozásba belekóstoltatja, ami néha fogvicsorgatásra készteti, de nem törik bele a foga, karrierje sem. Fő foglalkozása végül a jogtágítás lesz. Miként lehet a jogot tágítani? Aki e könyvet elolvassa, az megtudja. Közben nevethet is: részben a világon, de nem ritkán saját magán is. Ezen felül mást is tehet, persze, de azt is inkább ebből a könyvből tudja meg…”

A főhős (aki hol tényleg merész, hol pedig – józan ésszel – igyekszik elkerülni bármiféle hősködést) világ körüli utat tesz, melynek során sok európai és néhány Európán kívüli országba is eljut, egyesekből, különböző okokból, sietősebben távozik, másokban kéjesen elidőzik. A könyv megrendelhetősége: Lelkes Miklós Zsolt: Albert és a jogtágítók. www.lulu.com, 2017.

A könyv IDE kattintva megtekinthető, akár a Szerző nevét a Lulu keresőjébe beírva, vagy interneten

Magyar nyelvű, Kanadában kiadott könyv, a világban bárhonnan megrendelhető, de az angolul nem tudó olvasóknak a Kaláka Könyvesbolt (www.kalakakonyvesbolt.com) a megrendelést magyar nyelven segíti. Megrendelhető e-book formában is, de nyomtatott könyvként is. Megrendelése technikailag egyszerű, nem bonyolultabb, mint bármilyen internetes rendelés. Kanadai dollárban kifejezett árát megrendeléskor a könyvesbolt átszámítja a megrendelő országának pénznemére.

Ha elkezdesz például egy bűnügyi regényt írni, már akkor tudod, hogy mi lesz a végkifejlet?

Általában csak a kezdetét és alapgondolatát tudom. Édesapám többször említette az Andersen mesét (A tűzszerszám), amelyben a katona a rezet ezüstre, az ezüstöt aranyra cseréli. Ez, persze, tévesen is értelmezhető volna, de az író számára is, véleményem szerint, az a mondanivalója: a jót, ha teheti, még jobbra cserélje, ha kedvezőbb megoldás jut eszébe. Elkezdem írni a könyvet, egyelőre fejben, és a szereplők máris cselekszenek, sokszor számomra is meglepően.

A szobrász kalapáccsal és vésővel dolgozik, az író viszont az adott nyelvvel, és gondolataival készíti műveit, fejében gyakran vihar, küzdelem dúl, olykor hosszú idő telik el, míg egy alak vagy történet ténylegesen testet ölt benne; végül a toll csak levezetője mindezen belső vívódásoknak, mint egy villámhárító. Az írással csodálatos eszköz (véső, kalapács, nevezzük, aminek akarjuk) van az író kezében: a magyar nyelv.

Továbbá igen fontos az olvasókkal történő rendszeres konzultáció, megbeszélés, igényeik figyelembe vétele, utóbbi leggyakrabban valamilyen kompromisszumos formában valósul meg végül a műben. A színész és az író szakmája is sokban nagyon hasonló: mindketten először átélik az élményt, azonosulnak a szereplőkkel, azok érzéseivel, helyzetével, megértik azt, majd az élményanyag összesűrűsödik bennük, végül – fogyasztható formában – le kell mindezt fordítani a közönség nyelvére, ízléséhez kell alakítani, hogy ők is értsék.

Most min dolgozol?

Több kéziraton egyszerre. Egyik A Kárpát-medence ízei, első diplomám nosztalgiáival függ össze, dolgozom azonban egy humoros könyvön, mely hasonlít az Albert és a jogtágítók stílusához, de mint az előző, ez sem ponyva. Valamint egy sci-fi regényen.

Milyen vágyaid, álmaid vannak, amelyeket szeretnél, ha valóra válnának?

Nem gondolom, hogy ezek csak az én álmaim: de szeretnék egy jobb világot és jobb, értelmesebb, egymást inkább segítő magyarságot. Ez az én egyéni érdekem is, – de a magyarság nagy többségéé is. Végül, mint a történelem bebizonyította, hosszabb távon szinte mindenkié. Tudom, hogy hosszú idő telt el, amíg az ős vegyi masszából, az óceánokban és mélyükön, előbb kémiai, majd biológiai evolúció révén megszületett az élet, majd egyre értelmesebb, fejlettebb létformák jöttek létre. Az emberi társadalom is nagyon lassú, de biztos fejlődést mutató folyamat, mely előbb közösségi csoportosulásokban, később államformában, intézményrendszerekben, az emberi közösségek sokirányú fejlődésében nyilvánult meg. E folyamat ma is tart. Ami azonban engem és másokat is aggaszt: ha a rohamos technikai fejlődéstől az emberiség erkölcsi jobbulása túlságosan elszakad, lemarad, akkor az emberiség számára – az egyre modernebb fegyverek miatt is – a múltbelieknél is súlyosabb tragédiák következhetnek be. Az oktatás mellett és révén ezért is kellene nagyobb súlyt helyezni az erkölcsi fejlődés gyorsítására.

Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik éppen azon gondolkodnak, hogy megírják életük nagy regényét? Mi is kell hozzá, hogy valaki író legyen?

Ahogy mondani szokták: tanács mellé kalács is kellene. Utóbbiból nem adhatok, mert nekem sincsen. A “nagy regény” megírásához sincs, valószínűleg, egyetlen üdvözítő tanács, még a tehetségeseknek sem. Mégis úgy gondolom: előbb legtöbben ne “életük nagy regényébe” fogjanak bele, hanem azt írják, amihez kellő kedvük, megfigyeléseik vannak. Én is ezt teszem. Az “író” fogalma a meghatározásától függ. Ha szigorúak vagyunk, akkor a mű (művek) művészi színvonala, igazságtartalma teszi íróvá azt, aki ír, de maga a művészi színvonal is nehezen határozható meg.

Ha valaki el szeretne indulni ezen a pályán és megkeres, én szívesen adok tanácsot, viszont hozzá kell tennem, az íróvá válás alapfeltételei közé tartozik szerintem: a szüntelen kíváncsiság, a világ jobbítását célzó szándék, valamint az, hogy az író másoknak élményt akarjon szerezni. Kell az a megfogalmazási képesség, erő, amivel a szerző leírja mondanivalóját, véleményét, érzéseit, és kell az a lelki készség, amivel meg tudja sejtetni az olvasóval mindazt, amit szeretne mondani, sokszor árnyaltan, a szépirodalomban semmi esetre sem direkt módon. Az igazság a körülményeken, történéseken és jellemeken keresztül hatásosabban bemutatható, mint csak számadatokkal vagy puszta tényekkel.

Kedves Zsolt! Köszönöm szépen ezt az őszinte beszélgetést. Kívánok számodra még nagyon sok késztetést az íráshoz. Legyen erőd, egészséged és kitartásod, hogy újabb és újabb írásokkal örvendeztesd meg az olvasókat!

 

Lelkes Miklós Zsolt: Úton

Két cserzett bőrű férfi várta a Nyugatinál a beérkező vonatot. Apa és fia. Cigányok. Úgy tűnt, mintha az apa arcán ott trónolt volna egész élete: jobb idők emléke, olyanoké, amelyeket szívesen őriz emlékezetében, és rosszabbaké, amelyek sűrű barázdákat szántottak homlokára. Arckifejezésén kívül deresedő, erősen őszülő haja is azt sejttette, hogy az ötvenes évei körül járó férfi már sok mindent megtapasztalhatott. Okult ezekből, vagy nem teljesen? Ki tudja?

Mindenesetre ma reggeli hangulata inkább optimizmusáról árulkodott. Fia is jókedvűnek látszott ezen a kissé ködös tavaszi reggelen. Érezni lehetett, hogy ragyogó, napfényes időben érkezünk meg Nagymarosra.

Az apa és fia áruikat a peronon tartották, négy nagy táskában. A jegyeket már megvették, akárcsak én. Jó negyedóra múlva megérkezett a vonat, betolatott a mozdony, rákapcsolták a kocsikat. A várakozó emberek végre felszállhattak. A két férfi számára ez, a nehéz csomagok miatt, eltartott egy darabig, de négy kéznek négy csomag nem akadály.

Tőlem néhány üléssel arrább foglaltak helyet a másodosztályú, nemdohányzó vagonban. A kocsiban üldögélő utasok többé-kevésbé hű keresztmetszetét adták a mai magyar társadalomnak. Volt közöttük jól öltözött értelmiséginek látszó (talán tanár?), egy bajszos parasztember, aki megfontoltan hallgatott, de azért figyelte a kocsiban történő fejlemények legapróbb rezdüléseit is, mert sosem lehet tudni… Voltak lezser srácok és csajok, nevetgélők, a fiatalság még gondokra kevésbé érzékeny lelkületével, látszott rajtuk: igencsak tudnák élvezni az életet, ha volna hozzá pénzük! Nyugdíjasok fonott vesszőkosárban naposcsibét tartottak, egy másikban tojást, a harmadikban kisnyulakat, míg egy negyedikből szép, gyönyörű bundájú macska nézegetett ki, egyszerre nyugtalanul és kíváncsian.

Arra gondoltam: ha az utasok jövedelmét összeadnánk, és elosztanánk per fő, akkor meg is kaphatnánk a matematikai átlagjövedelmet, az ún. középosztályét. Most azonban nem volt kedvem számolgatni. Inkább induljon már az a vonat!

E kívánságom, mintegy varázsütésre, teljesült, a vonat kigördült az állomásról, Vác irányába. Gödig az utasok a tájat nézték, alig hangzott el egy-két szó. Amint azonban a fekete bajuszát dörzsölgető roma árulni kezdte portékáit, a kocsiban kiszabadult a palackból a szellem: előbb az üzleté, később a politikáé is.

A férfi fel-alá járkált a kocsiban, és ugyanazt mondogatta jó hangosan, többször is: “Kések, porcelánok, kannák, fazekak, edények, csak tessék! Vegyenek, vegyenek! Vegyenek, amíg van!”

Később az is kiderült, hogy a cigánynak Gazsi a neve. Fáradhatatlanul sétált fel-alá. Fiát azonban jóval kevésbé izgatta a kereskedés. Inkább egy csinos cigánylányt szúrt ki magának, de megszólítani nem merte. Végül mégis váltottak pár szót, de a hölgynek nem imponált a fiú. Jól látszott: magasabbak az igényei. Fogta bőrből készült, elegáns retiküljét, felállt, és előrement a büféskocsiba.

Az apa tréfás-komolyan korholta fiát:
– Ne hozz rám szégyent, Ferkó! Milyen férfi vagy?! Gyere, hátramegyünk a büfébe, és meghívjuk a csajt egy kávéra és sütire!

A fiú nem állt kötélnek, de meg miként is mehettek volna oda a négy csomaggal megrakottan?

Magamban arra gondoltam: a cigányok körében az elmúlt közel háromnegyed évszázad alatt olyan változások is történtek, amelyek ezt a csinos barna bőrű leányzót, aki valószínűleg irodában titkárnőként vagy valamilyen más, hasonló beosztásban dolgozik, igencsak eltávolította népétől, de legalábbis olyanoktól, mint ez a kissé kulturálatlannak kinéző fiatalember.

Apja, az öreg Gazsi, fáradhatatlanul kínálta tovább áruját, egyelőre nem sok sikerrel. Egy fiatalasszony kerek-perec rövidre zárta a vitát, megmondta az igazat: “Nincs pénzem!”

Másik utas udvariasan arra hivatkozott, hogy már van konyhai felszerelése, és amúgy is ritkán van ideje főzőcskézni.

Gazsi azonban nem adta fel. Egy középkorú nőt, csábító tekintettel, szépasszonynak nevezett, sőt, meglepő költői fordulattal, sugárzóan csillagszeműnek, de ezekre a szavakra sem nyílt meg a hölgy pénztárcája.

Az ablak mellett, a sarokban öregedő bácsika ült, átlagosnál jobb ruhában, jámbor kinézetű arccal. Kalapját, zöld kabátját és szarvasfejű, kampós botját feltette a csomaghálóra. Egy könyvet olvasott. Gazsi úgy gondolta magáról, hogy jó emberismerő, és ha ügyesen beszél, ennek eladhat valamit.

“Üdvözlöm, nagyságos úr!” – szólította meg potenciális vevőjét. Meg szeretném mutatni a késkészletemet!

Kissé erőszakosan már ki is nyitotta az egyik táskát, mutogatni kezdte a késeket: – Tisztelt Uram, biztosan örülni fog a felesége, ha beállít ezzel a késkészlettel! Tizenkét kés van benne, kitűnő acélból, kisebbek és nagyobbak, és összesen ötezer forint az egész!

A sarokba húzódott úr némi érdeklődést mutatott, de, amikor Gazsi rákezdte a történetet a falubeli disznóról, hogy ilyen késsel még azt is…, akkor az illető, némi titkolt viszolygással, így szólt: “Sajnálom, de van otthon elég késünk. Edényeket pedig nem vehetek a feleségem nélkül. Ő a szakértő! Különben sincs nálam ötezer forint…

Gazsi erre azt gondolhatta: az öreget érdekli a késkészlet, csak olcsóbban szeretné megvenni. Eszébe jutott a közmondás, amelyik valahogyan megmaradt a fejében még az általános iskolából: “Addig üsd a vasat, amíg meleg!” Ütötte is, az árat leszállította először négyezerre, utána háromra.

A jól öltözött, műveltnek tűnő öregúr egyre kedvetlenebbül utasította vissza. Végül Gazsi már 2800-ért is odaadta volna a késeket, de ennél az árnál már ő is elszontyolodott. Ha ennyiért adja el, csak 300 Ft-ot keres rajta, mert a késeket Bercitől kapta, aki megmondta a minimális árat a “ha minden kötél szakad”-esetre.

Gazsi nem tudta, hogy Berci hol, hogyan szerezte a késeket, de azt igen: Berci nem lovag, hanem lókötő. A kocsiban utazók nagy része kezdett nem örülni annak, hogy a piacgazdaság ide is kiterjesztette csápjait, és zavarja nyugalmukat. Egy kövér asszony dühösen mondta: “Kereshetnétek magatoknak rendes foglalkozást a seftelés helyett!”

Gazsi kissé szomorúan válaszolt:
– Olyanom is volt, sokáig, az építőiparban dolgoztam, becsülettel! Még elismerő oklevelet is kaptam, de manapság az építőipar úgy hever, mint a döglött kutya, ezért elbocsátottak, pedig öt gyermekem van! Az asszony pedig beteg, nem tud dolgozni az öt gyerek mellett.

A kocsiban hamarosan parázs vita alakult ki. Ketten-hárman úgy szidták a cigányokat, mint a bokrot. A kövér asszony dühösen kiáltotta:
– A cigányok minden évben lelopják a fáimról a gyümölcsöt, és a veteményeskertemet is megdézsmálják! Néhányan ráadásul kötekedő természetűek, igaz, többnyire egymást verik, de már az unokabátyámra is kezet emeltek!

Egy addig csendes, fonnyadt öregember asztmásan lihegte:
– Lármás népek. Legszívesebben máshová költöznék a faluból, de ki veszi meg azt a házat, amelynek szomszédságában cigányok élnek? A rendőrség is tehetetlen, párszor kijöttek, szóltak nekik, hogy halkítsák le a zenét, hagyják abba az ordibálást, de amikor a rendőrök elmentek, ők újra kezdték a vad bulizást.

Hamarosan észrevettem, hogy a kocsi utazóközönsége három pártra szakadt. Az egyikből felszínre tört a cigányellenesség, a másik viszont, bár ők kevesen voltak, azt kezdték emlegetni, hogy ők már nagyon rendes cigányokkal is találkoztak. A két tábor között állók viszont csak hallgattak. Nem tudni, hogy félelemből, vagy valami más okból. Arra gondoltam: néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ám magamban hozzátettem: ha titkos szavazás volna most a kocsiban, a cigányokat elítélő tábor győzne.

Érdekes módon éppen az az ember, akinek Gazsi annyira el akarta adni az áruját, egyáltalán nem nézett ellenségesen barna bőrű honfitársára. Inkább együttérzően. Talán a saját életén, a múlton töprengett?

Gazsi szemében megjelent egy könnycsepp. Intett a fiúnak, összeszedték a csomagokat, és a következő megállónál leszálltak. Nem tudni, hogy azért, mert megsértődtek, vagy pedig azért, mert megpillantották: az előző kocsiba felszállt két rendőr.

Ekkor váratlan dolog történt. Az ember, akit Gazsi annyira kapacitált, szintén gyorsan leszállt, átnyújtott Gazsinak háromezer forintot, és átvette a késkészletet, majd pedig újra felszállt a vonatra.

Szerencséjére ezt a gyors vásárt, bármennyire hihetetlen is, a vonatban ülők nem látták, annyira saját magukkal voltak elfoglalva. Csak én vettem észre mindezt, és így fogalmaztam meg egyelőre saját magamnak, mint írói parancsot: a lényeget úgy kell kiemelni, hogy nem szabad megfeledkezni a bonyolultról, nem szabad utóbbit túlságosan leegyszerűsíteni. Ahogy József Attila írta egyik versében: az igazat kell mondani, nem csak a valódit.

Szabó Dezső, e különös életű, sorsú író mondása is eszembe jutott: “Minden magyar felelős minden magyarért!”

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások