Gilda és Rigoletto, a mantovai herceg és Maddalena – a zeneirodalom egyik legismertebb kvartettjének szereplői Verdi Rigoletto című operájából. Négy jellem, négy hangfekvés. Négy eltérő habitusú énekes.

A nagy négyes –így emlegetik a négy kiöregedett operaénekest, akik egy nemes cél érdekében újra összeállnak, hogy elénekeljék a Rigoletto emblematikus kvartettjét. A közös fellépéshez vezető út meglehetősen göröngyös, ám Ronald Harwood 1999-ben debütált darabjában (a szerző írta a film forgatókönyvét is) lassanként elsimulnak az ellentétek, az egymás iránt haragot tápláló, egykor az életben is párt alkotó férfi és nő kiengesztelődik egymással.

                                                   

Harwood az ötletet a valóságból merítette. Egy 1984-ben készített dokumentumfilmben (Tosca’s Kiss – Tosca csókja) bemutatták a Verdi által alapított milánói Casa di Riposo per Musicisti visszavonult, idős operaénekes lakóit. A dokumentumfilm és a színdarab együttesen adták az ötletet a történet megfilmesítéséhez, melyet rendezőként Dustin Hoffmann jegyez.

A film esetlenül bájos jelenettel kezdődik: a Beecham House idős lakóiból álló kórus a Traviata egyik részletét próbálja a közelgő gálaestre. Az excentrikus „rendező”,  (Michael Gambon, a Harry Potter-filmek Dumbledore professzora) akinek az emlékezete nem áll a helyzet magaslatán, lelkesen, de szigorú határozottsággal felügyeli a készülődést.

Az egész filmet átszövi egyébként az időskor lassúsága és a valamikori ifjúság temperamentuma között feszülő ellentét, illetve az ebből fakadó helyzetkomikum: az idős énekesek már nem tudják tartani a lépést a zongora által diktált tempóval, grandiózus terveiket a következő pillanatban elfelejtik, többször is el kell ismételni egy mondatot, mire megértik. De tudnak önmagukon is nevetni, és méltósággal élni a napjaikat.

A hírnév, valamikori önmaguk emléke ad nekik tartást és öntudatot. Sem a pénzzel, sem az érzelmekkel nem jól sáfárkodtak, de él bennük a vágy az elfogadásra, miközben talán már magukat sem fogadják el.

                                             

A cselekményt nem lehet bonyolultnak nevezni: részben bepillantás ez egy magyar viszonylatban luxuskörülményeket biztosító, különleges idősek otthonába, a valamikori híres vagy kevésbé ismert muzsikusok öreg napjaiba. A, féltékenységből és irigységből fakadó megszólás ugyanúgy motiválja az otthon lakóit,mint bármely országban élő sorstársaikat, gyengeségeik, ügyetlenségük  és nehézkes tenni akarásuk azonban szerethető figurákká teszi őket.  

A központi szál a négy főszereplő egyéni sorsa, végeredményben két ember (Jean és Reginald) mély gyökerű konfliktusa és ennek feloldása. A gálaesten való részvétel, az otthon megmentése csak háttér az emberi drámák mozzanatainak kifejtéséhez.

Cissy (Pauline Collins) a jólelkű, idős korában is a férfiaknak tetszeni vágyó, magára adó asszony, aki őszinte empátiát érez mások bajai iránt, és segíteni szeretne. A bőbeszédű, mindig adni akaró idős nő múltjához való viszonyát nehézkessé teszi, hogy időnként kiesnek jelenetek és nevek a fejéből, a régebbi eseményeket pedig keveri a jelennel. Saját fiatal korával úgy tart kapcsolatot, hogy régi CD-felvételeket hallgat, alakjának ezért szinte állandó velejárója a füléhez tapadó hallgató és az ölében fekvő CD-lejátszó.

Wilf (Billy Connolly) az örök Don Juan, a 70 fölött is hódítani akaró sármőr, aki tudomásul veszi az idő múlását, de úrrá akar lenni saját korlátain. A fiatalabb nőknek is teszi a szépet, de az idősebbekkel való, évtizedekkel korábbi kalandjait is felemlegeti. Titokban nem veti meg a tömény italt, és igyekszik áthágni a szabályokat. Életvidám ember, akit a valóságba csak az elszenvedett agyvérzés következményei, rosszullétei térítik vissza.

Reggie (Tom Courtenay) külsejét és modorát tekintve maga a megtestesült úriember. Érdekes jelenet, amikor rap és hip-hop zenén felnőtt tinédzsereknek magyarázza az opera mibenlétét. Nyitottsága az új iránt, türelmes magyarázata, öniróniája még a stílusától annyira messze álló fiatalokat is képes megnyerni. Volt szerelmének érkezése borítja csak fel lelki egyensúlyát.

Jean (Maggie Smith) az örök díva, aki kezdetben még az otthonban is érezteti különállóságát. Nem akarja a róla kialakult képet széttörni, ezért hírnevének morzsáiba temetkezik, és senkivel sem tartja a kapcsolatot. Sztárallűrjeit nemcsak a doktornőnek kell elviselnie, hanem Cissynek is, akivel szemben még tettlegességhez is folyamodik.

                                                      

Jean és Reggie, az egykori álompár házassága fájdalmasan rövid ideig tartott. A válás okairól elejtett megjegyzésekből értesülhetünk. A történet előrehaladásával válik világossá az évtizedeken át hordozott sérelmek oka. Nincs új a nap alatt: a híres énekesek ugyanazzal a boldogtalansággal küzdenek, és a félreértések folytán ugyanúgy teszik tönkre saját életüket, mint bármelyik „hétköznapi” ember. A gálaest sikere részben a kettejük közötti kiengesztelődésen múlik. Elhangzik a hattyúdal, de a művészi karrier vége nem jelenti az élet befejezését is.   

Az egész filmből, de különösen az utolsó jelenetekből áradó életigenlés, az újrakezdés vágya és lehetősége az, ami ezt a filmet szerethető, kedves alkotássá teszi. A szerelem nem múlik el, megbocsátásra mindig van mód, a sérelmek tisztázhatók, ha mindkét fél igazán akarja. Az öregség nem az élet végét jelenti: összegzés, kitejesedés, és akár szép új élmények, tapasztalatok időszaka is.

Weninger Nóra

2013. február 5.

Hozzászólások