,,Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül.” (Márai Sándor)

Talán még emlékeznek rá a kedves olvasók, hogy Mari már két évvel ezelőtt egy rövid kis írásban bemutatkozott nekünk. Úgy érzem, hogy most már itt az ideje, hogy vallatóra fogjuk őt, a tehetséges, szenvedélyes költőt, édesanyát, nagymamát.

kozakm7

Kérlek, mesélj nekünk az életedről, a fényekről és árnyékokról, szüleidről, gyermekkorodról és az ifjúságodról is!

Drága szüleim hivatalban dolgozó emberek voltak, bizony ez nagy dolog volt abban az időben. Apám tanácstitkár, anyám előadó. Azokban az években Püspökladányban laktunk, és elmondhatom, szép gyermekkorom volt, ha néha kicsit haragudtam is a sorsomra. Három húgom bizony feladta a leckét. Sokat kellett játszanom velük, és kevés időm maradt az olvasásra, ami szomorúsággal, olykor meg haraggal töltötte el a lelkemet, és néha jobb szerettem volna egyke lenni. Persze nagy volt köztünk az összetartás, és anyánk gyengéd szeretetének köszönhetően hamar megtanultuk, mit jelent a szó: testvér.

Aztán 1968-ban apámat áthelyezték Biharkeresztesre, és a család is követte. Egy kis faluban, Ártándon telepedtünk le, és az akkor még falunak számító Keresztesen folytattuk tanulmányainkat. Olyanok voltunk, mint az orgonasíp (egy-egy év volt a születések között a húgaimmal, csak a legkisebb volt 9 évvel fiatalabb nálam) még anyánk is összetévesztett bennünket. Kissé megváltozott az életünk, mert szüleim itt már jószágokkal is foglalkoztak, és bizony sokat kellett nekem is a libák mellett állnom. Állnom, mondom én, pedig hej, de sokat bújtam a bokrok közé olvasgatni. A gimnáziumot is itt végeztem el, remek tanáraim voltak, akik később kollégák lettek. Imádtam a magyart és a történelmet, de bevallom, bizony a matek nem ment olyan jól. Harmadikos lehettem, amikor egy nyáron az óvodában dolgoztam kisegítő óvónőként, és akkor döntöttem el, hogy tanító leszek. A Debreceni Tanítóképző Főiskolára jelentkeztem, és sikerült is azonnal bejutnom. Így aztán én már 19 évesen ott álltam a katedra másik oldalán. Akkor még taníthattunk képesítés nélkül, és közben végeztük a főiskolát.

kozakm3

Hogyan teltek a tanítással töltött éveid? Ahogyan a verseiden keresztül megismertem a lelkivilágodat, jó tanító lehettél, a szó legnemesebb értelmében.

Mindig nagyon vonzott az a világ, ahol a gyermekek megtanulnak írni és olvasni, megtanulják, hogyan kell szeretni és tisztelni nemcsak egymást és a tanítóikat, de embertársaikat is. Ezek a szavak már furcsán csengenek ebben a világban, de akkor igaz értelmük, értékük volt. Igaz volt annak minden szava, amit a tanító mondott és tett, a gyermekek örömmel és szeretettel követték. A szomszédos településre kerültem tanítani, Berekböszörménybe. Még 42 év után is könnybe lábad a szeme, ha visszagondolok rájuk. Igazi család voltunk, telve szeretettel, barátsággal, rengeteg széppel és jóval. Valamennyien fiatal, kezdő pedagógusok, akkora szívvel, amekkora el sem fért a kabátunk alatt. Azok a csodás délutáni összejövetelek a tanítás után, azok a szépséges kisdobos és úttörő évek, ma már csak mosolyognak ezen a fiatalok, meg nem is hallottak róla. A kis diákjaimnak mindig sikerült egy-egy mesét becsempészni a napjaikba, egy verset a gondolataik közé varázsolni.

13 év után hazajöttem a városomba, és itt tanítottam nyugdíjazásomig. Valóban nagyon szerettem és szeretem a gyermekeket, fontos volt nekem, hogy milyen kedvvel érkeztek meg reggel, nem beteg-e valamelyik, van-e kedve rám figyelni vagy éppen más érdekli, és ha egy mód volt rá, próbáltam a kedvükben járni. Ez soha nem esett nehezemre, hiszen egy ölelés vagy egy suttogóra fogott noszogatás több volt minden fegyelmezésnél. Talán én voltam az egyedüli tanító, akit a nebulói tegeztek egészen végig a négy év alatt, mert mindig elsőtől-negyedikig tanítottam őket. Sokan még ma is csak Marinak hívnak, de soha nem éreztem szavaik mögött a bántást. Rengeteget meséltünk, játszottunk, és persze olyan meséket is olvasgattunk, – volt, hogy a házunkban is -, amit én írtam és ők véleményeztek. Azt hiszem, én tanítónak születtem, nem is tudtam volna más munkát végezni. Nagy bánatomra ma már nincs olyan értéke a tanítónak, mint az én időmben, de remélem, ez egyszer majd megváltozik. Az biztos, ha újra kezdeném az életem, akkor is csak tanító lennék.

kozakm1

Mikor jött el az az idő, amikor másoknak is megmutattad a verseidet, nem csak a diákjaidnak?

No, ez egy rendkívül aranyos történet az életemben. Közel 40 évesen megszültem a második házasságomban a fiamat, aki a világ legjobb gyermeke, a lányaim mellé. Ágnes akkor volt 13 éves és Zsanett 11 éves. A kisebbik lánykám nehezen viselte az első pár hónapot, míg a nagyobb csak a könyveivel volt elfoglalva. (Ő újságíró lett.) A kezdeti „harcok” után igazi jó testvérek lettek. Tanítottam a két kisebbet, aminek ők nem nagyon örültek, és mindig mondogatták, hogy az ő tanítójuk igencsak szigorú hozzájuk. De sokat mosolyogtam rajtuk. Aztán mikor Öcsi az utolsó évét taposta a gimnáziumban, úgy gondoltam, az ő útját kell egyengetnem, és 35 év tanítás után előnyugdíjba mentem. Addig is írtam és a kis tanítványaimmal meséltünk a magyar órákon. Volt, hogy a saját meséimből készítettünk olvasónaplót. 2007-ben aztán úgy gondoltam, most már van elég időm a fiam mellett, és elkezdtem komolyabban foglalkozni az írással. 2011-ben jelent meg az első meséskönyvem, és azt követte még három.  A versekkel is próbálkoztam fiatalabb koromban, de az is néhány éve tisztult le bennem. Rengeteg olvasás és kutatás után éreztem azt, hogy eljött az idő, megmutathatom magam másoknak is.

kozakm4

Mikor és melyik irodalmi portálon kezdtél el publikálni?

Néhány évvel ezelőtt egy kedves barátnémmal létrehoztunk egy csoportot a Facebookon Ész-Lel- Ő emberek néven, és ide tettünk fel verseket. Aztán jöttek többen is, akik versszerető és író emberek voltak. Örömmel olvasgattuk egymás munkáit. Majd egyszer Medve hívott meg a csoportjába, később az Élő Költőknél is tehettem fel verseket. Ma már a Poeton is publikálhatok, persze a Batsányi-Cserhát csoportban is szívesen vagyok.

Mit jelent számodra az írás? Kik a kedvenc kortárs költőid?

A gyermekeim, az unokáim, a családom mellett az írás a legfontosabb. Valahogy ez is a gyermekemmé vált, s ha nem tudok írni, érzem, hogy nagyon hiányzik nekem. El kell mondanom az érzéseimet, gondolataimat, vágyaimat. Úgy hiszem, hogy segíteni tudok soraimmal a fájdalmak legyőzésében, a gondok elfelejtésében, a napok elviselhetőbbé tételében. Vagy, ha mégsem jól hiszem, akkor csak egyszerűen örömet szerzek, vagy én magam szomorítok el másokat, de remélem, az utóbbit mégsem teszem.

Kedvenceim? Bizony vannak. A leginkább kedves szívemnek volt mentorom, Medve. Sokat tanultam tőle. Aztán a másik két ember, akit őszinte szívvel szeretek és tisztelek, Mészáros Laci és Pilla, ők megtiszteltek azzal, hogy előszót írtak a könyveimhez. Persze vannak még jó néhányan: a Költészeti Játszóházban írók, a Garabonciásoktól, a Literatúrásoktól. Sorolhatnám a neveket is, de nem akarom, hogy valakit kihagyjak és megbántsam ezzel. Természetes, hogy a te verseidet is nagy örömmel olvasom, és hidd el, sokat tanultam tőled is Évám.

kozakm2

Mondj valamit a megjelent könyveidről!

Mesekönyveim: Törp meséi, Verbi élete, Verbi visszatér, Álom és Mosoly. Két verseskötetem: Megkésett tegnapok, Hang voltam. Van két E-könyvem is: egy verses – Csók ízű emlékek, és egy meséskönyv – Kerek a világ. Az Érintések és a Lelkünk Ünnepnapjai Antológiákban is jelentek meg verseim.

Biharkeresztesen milyen irodalmi élet folyik? Tudják-e, hogy van egy tehetséges tollforgatójuk?

Ó, mi nagyon egyszerű népek vagyunk, így aztán ha ritkán is, de vannak irodalmi estek, illetve délutánok, néha egy-egy komolyabb eseményt is rendeznek a városban, de sajnos nem úgy, mint szép városunkban, Debrecenben. Hogy tudják-e? Van, aki tudja, és szívesen olvas tőlem, illetve megtisztel azzal, hogy magához kéri valamelyik könyvemet. De milyen a világ? Vannak, akiknek más a gondjuk és más az életük, így aztán nem törődnek az írással foglalkozóval. Tudom, ez kicsit fájón hangzik. Talán fáj is.
Vigasztal, hogy valahányszor találkozunk a volt tanítványaimmal, szeretett kollégáimmal, barátaimmal, mindig tudunk egymásnak szépet és jót mondani.

kozakm5

Pályázatokon szoktál-e részt venni? Ha rá szeretne valaki keresni a verseidre, hol talál meg téged a legkönnyebben?

Nem igazán veszek részt pályázatokon, talán kicsit ijedősebb vagyok, mint azt bárki is hinné. Igaz, egyszer pályáztam és nyertem is, a Batsányiban, Arany Art díjat. Örömmel őrzöm. Van egy oldalam, ahol szívesen látok mindenkit, és nagy tisztességnek érzem, ha olvasgatnak.

Milyen álmaid, vágyaid vannak még az életben?

Álmok, vágyak? Istenem, ha azt tudnám. Azt hiszem, mindent megkaptam az élettől, amit csak lehetett. Gyönyörű és okos gyermekeket, hat tündéri unokát, az írás lehetőségét, erőt ahhoz, hogy ellássam a családom és éljek annak, amit a legjobban akartam. Évám, kell ennél több?

Nagyon szépen köszönöm, hogy egy kicsit jobban megismerhettünk téged. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet!

kozakm6

Én köszönöm, hogy idődet és erődet rám pazaroltad. Örülök, hogy megkerestél, és tisztelettel megköszönöm a lehetőséget. Én is kívánok neked nagyon sok erőt és szépséges napokat az életedben.

Álmom az…

Csak gyűlnek elém
a napok,
időtlen némaság feszíti
szárnyát falakra,
mint fekete varjak serege
gyűl a bánat maszatja
szikkadt – eres kezeken,
szorítom, dehogy eresztem.
Csak tipeg előttem
a bánat,
sűrűsödik bennem
az a fene nagy akarás,
hogy csupasz vállakról
a tegnapi erő, el ne vesszen
s üres tenyérben
grammnyi szeretet ébredjen.
Csak szorítja egyre
a torkom,
a holnapért könyörgő szó,
én felvállalom tettem
valamit tenni lenne jó,
egy lépést küldeni előre
hagyni hátra a magányt,
átkot szórni, ölelni fa derekát.
Csak hallgatok,
fáj a szó,
kimondatlanul marad
a felgyülemlett keserű átok,
én leszek, aki vigyázok rátok,
ha éjjel sötét villámok
szakítják ketté az eget,
erősen szorítok, minden kezet.

Töredékek
416.

Látod mily magas az ég,
rajta fekete varjak
szárnyukon hófehér álmot ringatva
emelik fejük mind magasabbra,
és hallod milyen mély a csend…
éles kövek közt fűszál ébred,
harmat csókolta fején
ott reszket a fekete éjek álma,
a tegnapi csodák elvesztek mára,
és érzed ahogy a magány szorítja
ölelést rég feledett ujjaid
s közülük kifolyik az idő,
válladon kesereg hét bús esztendő,
és tudod a tegnapok
keserv-édes áldást osztanak
földig hajtott fejedre,
hogy farkasok közt élve,
ember maradj örökre.

Ősz közeleg

Hallgatom hangod szívembe nézek
dalol bennem a gyermeki vágy
szeptember árnya ül a karomra
s libben rajtam a nagykabát.

Fáradt levelek hullnak a földre
odafent sírnak a fellegek
madarak szárnyán ring az élet
fák emelik égre szép fejüket.

Útszéli tócsákba’ hallgat a nyár
szél cibál száraz levelet
kabátzsebekben reszket az álom
hegyek felől az ősz közeleg.

Köd ül a tájon szökik a reggel
sietős lépte az égig felér
karjai közt a tegnapi napnak
dalol csak dalol a szürkeség.

Ma írtam neked

Milyen rég volt,
hogy írtam kedvesem,
neked ki ott vagy túl
azokon a távoli hegyeken,
nem feledtelek
nem mentem én messzire,
csak az út szaladt melléd
és nem elébed,
kérdezném: milyen arra a világ,
mesélnek a fák csodát
a szél csókolja arcodat
hajadba vegyültek ősz szálak,
este ágyad ki veti meg
és ha fázol
takarót a magány terít-e,
és vállad érint-e másikat,
ablakodból látod az utcákat
ahol hajnalig kopogtak lépteink,
szép szókat hallasz megint,
mily rég volt,
az idő siet, előlünk szalad,
hozzád hajolnék,
de nem szabad,
ott vagy túl a távoli hegyeken
tudom hallod üzenetem…
(ha szél zúg, én sírok halkan,
ha hajnal kél, ébren vagyok,
ha fű hajtja fejét, rád gondolok,
ha harang szól, én dalolok,)
szép szemű
ott túl a távoli hegyeken
nem feledtelek,
csak az út szaladt el
melletted.

Csak cipeljük…

A tegnapok átka ragadt
erre a szegény világra,
s hurcolja szégyenét az ember,
mert szólni fél
és tenni nem mer,
hát cipeli egyre szégyenét.

Mondaná keservét…
ám süket fülek vannak
tenyérrel tapasztva
s vaksi szemek
bámulnak bambán magasba,
titkolná bélyegét,
rongyait magára aggatja
és nehéz keservét
csak a szélbe kiáltja.

Viszkető szegénység
pírt lobbant az arcokra,
mint koszos inget
hajítaná a nyomort árokpartra,
s örül, ha egyetlen ruhája
ágyékát még takarja.

Koszos képű gyermek
száját erősen törli
a megmaradt korty víz után,
és sóhajt oly nagyot,
mintha édes tej csordult volna
végig, kiszáradt torkán.

Anyó keze kukába kérezkedve
rongyok után kutat,
( míg cselédként élt
nem ismert szégyent)
ma szemét lesütve keres másik utat.

A tegnapok átka
rántott levesből köszön felénk,
cukor helyett
ma egy mosoly is elég,
és cipeljük tovább
a tegnapok szégyenét,
míg szívünkből örökre
eltűnik a megértés.

Lili mesél 50.
Nanika,
alig vártam, hogy este legyen,
a vonatod végre megérkezzen,
apával kocsiba ültem
hozzád A Nyugatiba repültem,
a megállóban rád találtam
öreg kezed simogattam,
otthon azonnal a szobámba vittelek
örültem, hogy veled lehetek,
lefekvéskor mesét te mondtál nekem,
persze, hogy ott aludtál mellettem,
aztán, mikor jött az éjszaka
Didinek rossz lett az álma,
a babák nagyon féltek
a kicsi kis szented felébredt,
nagyon fájt a fejem
és úgy reszketett a kezem,
a lázam az égig szaladt
láttam elsírtad magad,
reggel orvoshoz siettünk
aztán csak csendben pihentem,
egész nap nem volt kedvem
az ebédből sem ettem,
anya vitamint adott,
a gyógyszer sem hatott,
az ülőfürdőben ordítottam,
hétkor újra belázasodtam,
jó, hogy itt vagy velem
a kezed el sem engedem
a kicsi testem borogatod
végre a lázam is alábbhagyott,
sietek nagyon meggyógyulni
a vonatra fel kell jutni,
papóka már vár nagyon
holnap lesz a szülinapom,
torta, játékok és a csúszda
készülődnek a bulira
mindenki hozzám siet
hát beteg már nem lehetek,
gyorsan beveszem a vitaminom
( anya csak hiszi, hogy nem tudom,
a kanálban van a gyógyszerem)
és erősen akarom:
menjen a lázam messzire,
a borogatást tegyük ki az erkélyre,
mi meg Nanival
pakoljunk a bőröndökbe,
a hátizsákom is férjen a kezedbe,
tudod még kicsit gyenge vagyok,
de a vonatról biztosan le nem maradok.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások