Kothencz József az egyik barátunk ismerőse, így mindig olvashattam a facebookon a kettőjük kedélyes társalgását. Gondoltam, meg kell, hogy ismerjem én is ezt a humoros embert. Hiszen ma a nyavalygás a divat, s éppen azok sírnak, akiknek a legtöbbjük van. Néha olyan érzésem van, mintha azért fizetnének embereket, hogy mindenben a hibát keressék. Oly rövid az élet, legyünk elégedettek azzal, ami van, és kérjük a Teremtőt, hogy egészséget adjon hozzá!

Józsikám, átadom a szót most már neked. Kérlek, ott kezd a bemutatkozást, amikor Isten jókedvében megteremtett téged!

1951. február 23-án vágták el a köldökzsinóromat Szeged közelében, Mórahalmon. Tanyasi parasztgyerekként láttam meg a napvilágot. Az élet vérben születik /nálam ráadásul két újjászületéssel is számolva kész vérfürdőben/. Lehet, pályát tévesztettem, és drámaíróvá kellett volna lennem? Végül is senki nem tökéletes – és fiatal is vagyok még …, alig 67 éves maholnap.

Milyen gyermek voltál?

Úgy szemre épp’ olyan, mint a hozzám hasonlók. Se szebb, se okosabb – és hibátlan. Mint mindenki más. Ha netán lenne is egy kis hibám, az biztosan a szerénység lenne. Talán annyiban különbözöm mégis sokaktól /bár ez már szőrszálhasogatás/, hogy az életben „rendesen kijutott” nekem. Jóból is, rosszból is. Erről papírjaim vannak… meg sebesülés… meg élő tanúk. Tanulásban kicsit jobb voltam az átlagnál – és az átlagosnál jóval magasabb színvonalú nevelésben, képzésben /később kiképzésben/volt részem – hála szüleimnek, oktatóimnak, kiképzőimnek és patinás oktatási intézményeimnek!

Munkaviszonyom első felét, 25 évet állami szolgálatban töltöttem, előbb mint katonatiszt, később egy vállalat kereskedelmi igazgatójaként. Mintegy 25 éve egyéni vállalkozó vagyok – már nyugdíjas. Munka mellett is dolgozom. Kell a pénz, és hiányozna a munka. Egyedül élek, kb. három éve új szívvel. A „vagyonom” a helyreállított egészségem és a családom. Nagy család, hála Istennek . Így gazdagnak mondhatom magamat.

Van olyan gyermekkori élményed, amit megosztanál velünk?

Gyerekkori élményeim… Ezek egy részét tavaly megjelent 4 könyvemben mintegy 35 novellában foglaltam össze. Ne várd, hogy ezt itt pár sorban tömörítsem!
Megpróbálom mégis. Klottgatyás kis surmók voltunk /ötvenes évek/, a házak többségében petróleumlámpa világított, a szüleinknek – amiben lehetett -, segítenünk kellett. Úgy a háziállatok ellátásában, a mezőgazdasági munkákban, ház körüli munkákban, libák és kisebb testvérek őrzésében. Telepes rádiónk volt, esténként azon hallottuk Moha bácsi, a törpe meséit. Azért felcseperedtünk. Szegénységben, boldogságban – és olyan érzelmi gazdagságban, amit a mai gyerekek elképzelni sem tudnak! Hat leányunokám van, mesélek eleget nekik – és ha jól csinálom, kíváncsiak is. „Benne voltunk” mi mindenben – és csodával határos, hogy nem gyújtottuk fel a falut, nem darabolt össze minket az aratógép, nem fulladtunk a Tiszába! Túléltük a gyerekkort.

Hol végezted iskoláidat, mi lett a végzettséged?

Iskoláskorunkra ez nem sokat változott – humorossá végleg nem vált – de a tisztességre nevelés már kezdett érződni. Verébfészek záporral fogadtuk ugyan az iskola új tanárait és későbbi igazgatóját – viszont becsületesen tanultunk, Szeged legjobb középiskoláiba kerültünk többen is. Engem, aki a „fogadóbizottságot” vezettem anno – tisztelgő megemlékezésre hívtak egykori iskolámba. Nem akartam az „iskola arca” lenni, de minden oktatási intézményben /a tüzérmérnöki akadémiáig/ jó emlékeket hagytam magam mögött. Nincs szégyellni valóm. Számos megemlékezést írtam gyerekkori és iskolás emlékeimről, a katonaélet megpróbáltatásairól. Sajátos, kissé szarkasztikus humorú, vidám, optimista történeteket – kis túlzással: korrajzokat.

Alma Materem, első iskolám a Röszkei Általános /ma Orbán Dénes/ Általános Iskola volt. Innen kerültem a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumba /ma is Szeged „lege”/. Katonai tanulmányaimat részben itthon, majd a Szovjetunióban végeztem. Legmagasabb végzettségem tüzérmérnök /légvédelmi rakéta szakon/. Később a polgári „kompatibilitást” egy kereskedelmi főiskolával kellett megszereznem.

Mikor kezdtél el írni?

„Papírra kívánkozó” tapasztalataimat egész életemben gyűjtöttem – és gyűjtöm ma is. Ebbe a botlások, melléfogások is beletartoznak – de a szép mellett sem mentem el észrevétlen. A szakmában, munkában „kötelező” kulturálódást, élménygyűjtést főleg az olvasás jelentette és jelenti. Író vagy költő a szó nemes értelmében én még a mai napig nem lettem. Majd… Első „irományaimat” a kilencvenes évektől vetettem papírra. Azokat megőriztem – az íróasztalban.

Érdemben a szívműtétemet követően, 2015 nyarán ragadtam tollat, elsősorban terápiás jelleggel. Akkor dőlt, borult körülöttem minden, fenekestől felfordult az életem. A lélekbúvárkodást már katonai szolgálatom idején kezdtem – amire érthető okok miatt nem emlékszem /később abba is maradt…/. Természetesen nem készíthettem magamról hiteles „öndiagnózist” – de ki kellett írnom magamból sok feltorlódott kudarcot, traumát, és alig valami szépet. 2016-ban egy hozzám nagyon közel álló kedves barátom inspirálására „vágtam bele”, kezdtem igazán írásbeli önkifejezési módot keresni. Rövid időre bekerültem egy dél-alföldi irodalmi körbe – de ostoba okok miatt ennek vége szakadt, magányos farkassá váltam. Nem tartozom egy irodalmi szekértáborhoz sem.

Mikor jelent meg az első könyved? Hány követte ezt?

2016 őszére „sajtó alá rendeztem” első verses – novellás kötetemet /ESTHAJNAL: 37 vers, 21 novella/. 2017 tavaszán ünnepélyes keretek között mutattuk be a „nagyközönségnek” nevelőfalumban, Röszkén a helyi sajtó segítő reklámjával, a falu vezetőségének támogató ajánlásával. A bemutató sikere megnyugtatott, és további írásra motivált. Abban a kötetben /főleg a versekben/ még érződik a posztoperációs időszak, a magamra maradás melankóliája. Ezek oldódtak, de nem múltak el nyomtalanul. Felülkerekedett viszont az optimizmus – humorral karöltve.

2017 szeptemberére újabb két verses és novellás kötettel jelentem meg. Ezekben is gyerekkori, katonakori és már naprakész emlékekkel /novellákkal/, tanulságosabb, már nem ’terápiás’ versekkel. BIRKA BÁRKA NÉLKÜL kötetem 21 verset és 22 novellát foglal magába, a KÓBOR LIDÉRCEK című kötetem 19 verset és 20 novellát számlál. Ezeket „szülőfalumban” – már város – Mórahalmon mutattuk be művészbarátaim tárlatával körítve. Több helyi ismert személyiség részt vállalt szavalásban, felolvasásban. A „hírverés” is ütős volt /helyi sajtó, TV-interjú/. A bátorítást, szervezést ugyancsak kedves ismerősömnek köszönhetem!

2017-ben negyedik kötetem /HÓFEHÉR VÁR: 14 vers, 14 novella/ a karácsonyi ünnepkörre készült. December 18-án mutattuk be, vezérfonala elsősorban a szeretet. /Az eddigi „legszínvonalasabb” bemutatónk ezen a szegedi kávéházi helyszínen volt. Vissza is tapsoltak: március 5-én egy legalább ilyen színvonalú előadást várnak tőlünk. Nem ugyanazt – úgyhogy fel kell kötnöm a gatyát!

Hogyan ismerkedtél meg Hajdrik Józseffel?

Hajdrik Józsival az ismeretségünk mintegy másfél évre tekint vissza. Lábadozó állapotából ez akkor fordult komolyra, amikor segített megteremteni első kötetem kiadásához a technikai hátteret /így újabb közös barátunk, Szívós Sanyi is bekerült a képbe/. Előbb csak kóstolgattuk egymást a face-en – aztán belevágtunk az elevenjébe. Kapcsolatunk gyümölcse a kiadás előtt álló LELKI BÁRDOK című kötetünk. Van, aki poénbombának aposztrofálja, én inkább srapnelnek nevezném katonai terminológiával. Ha az robban, millió repeszre hull, és ott kő kövön nem marad.

Többen is kérdezik, hogyan találtunk egymásra. Nehezen. Mi munka volt ebben! Hasonlóan ütődött barátot nagyon nehéz ám találni! Józsi vicces ember /és bocs, ha magamat is egy soron említem vele/, de szerintem elsősorban intelligens. A viselkedni tudás a tudások egyik legnehezebbike. Mucsán mucsaiul beszélünk – Párizsban párizsiasul, és ez nem bugyuta viccelődés. Nem vagyok /nem vagyunk/ panaszkodó típusok – min változtatna? Inkább optimisták. Az optimizmus pedig párban jár a humorral! Ez – ha nincs – tanulható! Személyiség-elemző, nagyképűen tanácsadóinak is nevezhető munkám során gyakorlom is ezt. Ott a humorban nem ismerek tréfát – így a „nagy nyilvánosság előtt” lazábban hülyéskedek.

Hajdrik Józseffel a könyvbemutatómon

Hogyan szól az üzeneted a pesszimista embereknek?

Mit üzenek a kishitű, pesszimista, morgolódó, besavanyodott embereknek? Forduljanak a fény felé, ne csak az árnyékukat lássák és tapossák! „Háttal a Napnak árnyékát át nem lépheti senki” – így valahogy fogalmazok az egyik versemben.

Milyen vágyaid vannak, amelyeket szeretnél, ha megvalósulnának?

Vágyaim? A „normális”, fontos dolgokon túl ez az „Ars poetica”-m is: „Gyermekkori álmok, nincs veszett remény! Csak azért is megmutatom, hogy ki vagyok én.” Idézet ’Az oroszlán ugrani készül’ című magyar filmből, ott ezt Pécsi Sándor énekelte. És hogy sikerül-e megmutatni? Meglátjuk. Nem vagyok feladós típus.

Ennyit rólam, dióhéjban. Na, jó: kókuszdió héjban. Igazán a könyveimmel szeretnék bemutatkozni. Most készült el az ötödik, három készülőben, és 2018-ra tervezek még egy öt-hat könyvből álló, dokumentált „szakmai” /lélekbúvár/ sorozatot. Hatalmas adattárral rendelkezem. Természetesen mindezt a személyiségi jogok tiszteletben tartásával!

Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, örülök, hogy bemutathattalak téged az olvasóknak. Kívánok számodra továbbra is sok ihletet pillanatot, vidámságot, jókedvet. Szülessen sok szép alkotásod, amelyből árad a derű, és amellyel mosolyt csalsz az arcunkra. Hiszen nagyon fontos, hogy parányi kis életünket miként éljük le. Remélem, hogy nemsokára folytatjuk ezt a beszélgetést Kecskeméten. Szeretettel várunk titeket a Baráti Körben!

 

LECSÚSZTAM

Lecsúsztam – bár nem egészen így akartam.
Többször is. A bérlet árát nem sokalltam:
Nem épp’ olcsó élvezet a sípályákon
Szűz havon, fekete – piros – kék lankákon
Száguldani zúgva – vagy suhanni halkan,
De csodát, illúziókat drágán adnak!

Meg kell fizetni a felemelkedésért!
A felvonó felhúz, – de nem kevés pénzért!
Rászántam, fizettem: a mámor megérte.
Egyszer félrecsúsztam, pályáról letértem!
Későn eszméltem fel – mire észrevettem,
Magamra maradtam: nem volt, ki segítsen!

Mély, árnyékos völgyben kellett rádöbbennem,
Mit nem értékeltem lesiklások közben!
A tündöklő Napot – és a kéklő eget!
Ezek hiányoznak – értük visszamegyek!
Felvonó nélkül – a bérlet úgyis lejárt,
De új szívem bírja a felkapaszkodást!

Nem kell térkép, jelzés! Jó irány csak egy van:
Felfelé kell menni – az út arra halad!
Lefelé a lejtőn jól csúsztak a lécek
Felfelé nehezebb – de a remény éltet!
Felhők fölé érve újra megláthatom
Az ég fent mindig kék – a Nap mindig ragyog!

Szeged, 2017. 06.07.
Kothencz József

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve…

Aszú Jani nem volt a nők kedvence. A fene sem érti, miért. Lehetett volna – megvolt mindene, ami kell – 21 évesen harmincnak sem látszott, és bár terhes lehetett a hintalova, földig ért mindkét lába – és kackiás bajsza is volt. Na, nem az a tömött combkefe, inkább egy tépett partvis – úgy 5-6 szőrszál ágaskodott az orra alatt. Ha ez a feje tetején nőtt volna a 8-10 szál haja közé, már frizurának lett volna mondható a hajkoronája. Így nem sokat költött samponra – még kevesebbet fogkrémre. Malmár Józsi szerint olyan fogsora volt, mint az éjszakai rádióműsor: tele hosszú szünetekkel 🙂

Eszem nincs hozzá, mégis hogyan és mivel tudta rágni a mindig a szájában lévő fogpiszkálót? A figyelmes Malmár Józsi szerint kár azt a pár fogat piszkálni, kihullanak azok maguktól is. Aszú Jani értette a célzást – és mert nem volt költekező típus, attól kezdve nem vett cipőkefét – a fogkeféjét használta helyette.
Aszú Jani tipikusan az a tagja volt a társaságnak, akin eleinte a nyelvüket köszörülik – de hosszú távon már mindenkinek olyan lelkiismeret furdalást okoz, hogy kényszeredetten bár, de nagyon is segíteni szeretne rajta! Ami nem is volt ám könnyű – mert Aszú Janinak elvei voltak! És komoly igazságérzete!

Jani hegyi ember volt – bányászcsaládból. És az igazság embere volt! A szülei borbélynak szánták. Már kölyök korában látszott, nem fogja elbírni a fejtőkalapácsot, de a borbélykodás biztos megélhetést nyújtó állásnak tűnt – mert ugye a haj mindig kinő. Neki éppen nem – de hát nem is magát kellett volna beretválnia… Sokat tapasztalt, öreg bányászok ugyan ajánlották, tartsák a szakmánál a fiút: elég lesz leküldeni a bányába, a szén magától feljön ijedtében! Aszú Jani ezt teljesen igazságtalannak tartotta volna. Úgy gondolta, mindenért meg kell dolgozni becsületesen. Már az anyatejjel hígított pálinkával magába szívta a szociális igazságot és a szocialista öntudatot: “Miénk az ország, magunknak építjük!” Most is így van ez – apró, alig egy betűnyi eltéréssel: Miénk az ország – Maguknak építjük…

Aszú Jani rendületlenül hitt az igazságban – és váltig kereste is azt. Leginkább a borban kereste – “borban az igazság” – és ha igazságot nem is, egy kis vigaszt azért talált benne. Részegre soha nem itta le magát – mindig csak rátöltött kicsit. Alighanem megtalálhatta azt a vigaszt. A borban. Viszont élhetetlennek bizonyult.
Gondoltuk: nő kell! Egy nő talán mindent legyőző vasakaratot tudna belé önteni – fröccsök helyett! Nőtársaságot kellene találnunk neki, rosszabb már az sem lehet. Sok nő lesz álmodozó, hiszékeny, süket is, vak is, ha szerelmes lesz, de annyira egy sem lett az! Végül ő mégiscsak megtalálta!

“Oktatási Intézményünk” szigorú napirendjébe a mindennapi, kb. egy órás reggeli torna is beletartozott. Ez a Liget többszöri körbefutását jelentette. “Kripli” becenevű, 2 méteres és 140 kilós, egykor nehézatléta tesitanárunk jól ismerte a Ligetet átvágó, a körök lerövidítését biztosító egérutakat, és a sunnyogni próbálókra ezeken csapott le. Megértéssel kezelte a helyzetet, elvégre nem mindenki bírja a futást. A testedzés viszont vitathatatlanul nélkülözhetetlen, így hát penitenciaként ott helyben kiszabott ötven fekvőtámaszt a lógósokra. Számolta is rendületlenül, és 25-30 körül “eltévesztette”. Így többször újra kellett kezdeni az ötvenes penzumot. Csalhatatlan pedagógiai érzékkel szerettette meg egyesekkel a futást:) – Épeszű ember a kisebbik rosszat választja:)

Aszú Jani igazságérzetétől távol állt az ilyen “egérutak” keresése. Ő már az első körnél egy kis hosszabbítást – és nem rövidítést!! tett – a helyi mobil italmérőbe! Bedobott egy kis energiaitalt a gallér mögé, és becsülettel lerótta a köröket. Sőt, délutáni szabadidejében is többször kiment pár körre. Néhányat ő is fizetett. Ismerte a liget minden görbe fáját, mint a tenyerét. Ez a helyismerete hozta “helyzetbe”:)
Egyik estefelé izgatottan futott oda a tanulócsoportunkhoz. /…Uram Atyám, mire rá nem vetemedtünk olykor, olykor/ Kérte, dobjunk össze neki egy százast, életbevágó! Nem piára kell, most nagy durranás készül!
Egy percig sem hittük, hogy nem piára fogja költeni – bár a kölcsönkérésből olyasmit sejtettünk, hogy társasága biztosan lesz! Az érdeklődésünk akkor kezdett igazán fokozódni, amikor gyakorló ruhából átöltözött társasági öltönybe, és magához vette az ehhez az öltönyhöz rendszeresített, lapos kis könyv formájú tasakban összehajtogatott orkánkabátot:) Úgy tűnt, nem akart elázni:)

Gyorsan besöpörte az apróból összedobott százast, amit baráti ajándéknak szántunk, nem kölcsönnek, és elviharzott!
Bő egy óra múlva került elő viharverten, leharcolva:). Orkánkabátot viselt a száraz időben, amin gyanús fehér foltok voltak szétmaszatolódva.
Na, mi volt? – érdeklődtünk többen. Elmondása szerint a város legjobb nőjével randizott – komoly párkapcsolatra tett szert este 7-től 8-ig. És hol? Tudjátok, a futópálya mellett – a kricsnitől nem messze, bent a fák között van egy majdnem kidőlt nagy fa…, szinte vízszintes…
Ott? Egy fán ?
Nem ügy – ráterítettem az orkánkabátomat! Na baszki, te aztán jól kibélelted a puha fészket…De akkor terítetted volna legalább fordítva! Így a ‘színe’ szennyeződött be! Hülyék vagytok? Akkor a ruhám lett volna csupa trutymó, ha magamra veszem! Hát igen, ilyen komoly és ravasz felvetésre nem tudtunk mit mondani. Ő félreült és még az élmény hatása alatt morfondírozott: lehet, mégis fehér inget kellett volna vennem? /Azt bizony, öregem, azon nem látszanának a foltok, ezt a khaki színűt meg moshatod egész este…./

Kis idő múlva felderült a képe: az apró egy részét megtalálta a zsebében. Azt mondta, a nagy izgalomban nem is vette észre, hogy nem adta oda mindet. Szerintünk a csaj adott neki árengedményt…
Később kiderült, azzal a jó szándékú baráti százassal megállíthatatlanul elindítottuk őt a lejtőn…, nem sokkal később felségül vette a nőt. Amíg a “látókörünkben” volt, tudtuk róluk, hogy ‘mozgalmas’ életük volt.

Hiába, no. Néha a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve!
Szeged, 2016. február 06.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

Hozzászólások