A lassú vonalvezetésű, nem túl bonyolult cselekményt felvonultató film egy angliai tengerparti kisváros zárt világába kalauzolja a nézőket. A képi világ magával ragadó, jóllehet az időjárás mindvégig borús, szél korbácsolja fel a tenger hullámait, a napot egyszer sem látni az égen. Melankolikus hangulat lengi be Hardborough-t, az álmos kisvárost, ahol meglehetősen egyhangúan telnek a napok. A film hősnője szembeszáll ezzel a világgal, annak ellenére, hogy kezdettől fogva érezhető, hogy nem sok esélye van a változtatásra. 

A tipikus kisvárosi lét tárul elénk, annak minden ellentmondásosságával: olyan hely, ahová nyugalmassága miatt sokan  – belefáradva a nagyvárosi élet nyűgébe és mozgalmasságába – szívesen elvonulnánk egy hosszabb-rövidebb vakációra. Másrészt itt az emberek élete nyitott könyv a többiek számára: mindenki ismer mindenkit, ezért az új jövevények kezdetben érdeklődést keltenek, egészen addig, amíg ki nem derül, mit várhatnak tőle. A kis közösségnek ugyanakkor előnyei is vannak: ha az ember kiismerte magát, tudja, kihez fordulhat segítségért, vagy éppen kitől kell óvakodnia.

Ebbe a közegbe érkezik az özvegy Florence Green (Emily Mortimer), aki férjét a háborúban vesztette el 16 évvel korábban. Boldog házasság volt az övék, emiatt az asszony nem is szándékozik újra férjhez menni. Florence korábbi bizonytalanságát legyőzve elindul, hogy régóta dédelgetett álmát megvalósítsa: könyvesboltot nyisson az Öreg Háznak nevezett műemléki épületben. Terve kezdettől fogva csodálkozást, értetlenséget vált ki az emberekből: az egyébként jóindulatú és segítőkész révész nem jósol neki nagy jövőt, mivel a városkában szerinte senki sem olvas, ő maga is inkább a valósággal foglalkozik, mintsem a kitalált történetekkel. Mások a ház erősen leromlott állapota miatt kétkednek. A banktisztviselő az asszony szakmai hozzáértését kérdőjelezi meg. Mindez fakadhatna csupán az embereknek általában az újhoz való szkeptikus hozzáállásából: gyakran gyanúsnak érzik, ha valaki valami szokatlant, addig nem tapasztaltat szeretne megvalósítani: minek egy kisváros egyszerű emberei számára könyvesbolt?

Komolyabb fenyegetésnek tűnik azonban a városka befolyásos arisztokrata tábornoknéjának közbeavatkozása: az elegáns, kifinomult asszony művészeti központot tervezne a hosszú ideje használaton kívüli épületben. Felvetődhet a kérdés, hogy a sok éve üresen álló házat miért nem hasznosították eddig, miért most vált sürgetővé a kisvárosba éppen nem illő, nagyszabású központ kialakítása. Gamart tábornokné (Patricia Clarkson) kezdetben együttműködést ajánl, Florence-ban egy lelkes, vállalkozó szellemű, de befolyásolható embert lát, aki megvalósítja majd az ő grandiózus terveit. Florence azonban nem hátrál meg, és úgy látszik, siker koronázza a merész próbálkozást.

Az idő előrehaladtával azonban egyre körmönfontabb támadások érik az asszonyt és a könyvesboltot. Szövetségesei mindössze egy magába zárkózó, embergyűlölő hírében álló, de a könyvekért rajongó idős arisztokrata férfi (Bill Nighy), és egy cserfes kislány a városkából, aki némi kereset reményében szegődik el hozzá. A szegény családból származó kislány sajátos bájt visz a felnőttek világának álnokságai és küszködései közé: üde jelenség, aki a korához képest érettebb világlátással, emberismerettel és lényeglátó képességgel rendelkezik.

A történet ismerős elemekkel dolgozik, részben kiszámítható, a váratlan fordulatok a végkifejlettől eltekintve nem jellemzők rá. Számomra a film fő erénye az a békebeli atmoszféra, ami a környezetből, a lassan kibomló jelenetekből árad. A könyvesboltban mintha megállt volna az idő: színes köteteivel szinte olyan, mintha egy képeskönyv egyik oldala elevenedne meg, ahol az események ritmusát csupán az újonnan rendelt kötetek érkezése adja. A visszavonulás helye és a nyugalom szigete, ahol a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy milyen könyvet válasszunk, vagy hogy megérett-e már a város közönsége Nabokov Lolitájának a befogadására.

A történet és az elbeszélésmód azonban mégsem válik giccsessé: a magány, a küzdelem, a nehézségek beárnyékolják a bolt idillinek tűnő világát, csakúgy, mint a gyönyörűen fényképezett, ámde barátságtalanul szürke égbolt és a sziklás, vadregényes táj.

A mindennapok hajszoltsága mellett felüdülést jelentenek az ilyen filmek, amik egyszerűségükben is elgondolkodtatnak, és felvillantják egy másféle élet lehetőségét. Még akkor is, ha a próbálkozásokat és küzdelmeket nem mindig koronázza siker.

Képek forrása: Port.hu

 

Hozzászólások