Kégl Ildikó újságíróval, a Magyar Hírlap tudósítójával először 2015-ben kerültem kapcsolatba, amikor Miskolcon a Belvárosi Galéria Kondor termében második verseskötetem debütált, és Ildikó volt az est moderátora. Már akkor magával ragadott határozott személyisége, művészetek iránti fogékonysága, emocionális lénye. Érzékeny nő, az élethelyzeteket jól ismerő író, „pszichológus” alkat, karakán újságíró. S lám, az eddig publicistaként ismert Kégl Ildikó 2018-ban egy lélektani novelláskötettel lepte meg az olvasóközönséget. Vele beszélgetünk most újságírásról és szépírásról többek között…

Fotó: Karizs Mónika

Újságírás, szépírás vagy mindkettő? A két műfaj olvasóhoz való viszonya eltérő. Hogyan tudod összeegyeztetni mindennapjaidban e két hivatást?

Egyre nehezebben, de egyelőre – az alvás rovására – mégiscsak sikerül. Hogy újságírás vagy szépírás, az nálam voltaképpen napszaktól függ. Gyakorló újságíró vagyok, nappal publicisztikát, éjszaka novellát írok. Valóban így van, hogy bármennyire is egy tőről fakad e két hivatás, azért alapvető különbségeket regisztrálhatunk közöttük. A szakmában egyébiránt úgy tartják, hogy minden igazi újságíró előbb vagy utóbb prózistává válik.

Mindezt nekem is gyakorta mondogatta kezdő újságíró koromban Apáti Miklós, a Magyar Hírlap kultúra rovatának egykori vezetője, és olybá tűnik, igaza lett! Kétségtelen, hogy úgy a magyar irodalomban, mint szűkebb körben, akár a Magyar Hírlap szerkesztőségében széttekintve, számos példával tudnám magam is alátámasztani ezt a megállapítást.

A két szakma közötti rokonság nyilván annak tudható be, hogy úgy az íróról, mint az újságíróról az a kép él a fejünkben, hogy egy szemlélődő, művelt, a világ dolgain moralizáló, azt érzékenyen megélő, s elgondolkodtató módon megfogalmazni képes valaki.

Ez alapvetően így is van – vagyis így kellene lennie–, ugyanakkor a két hivatás dinamikája egyre radikálisabb különbségeket mutat. Míg szépirodalmat művelve manapság is megállhat az ember, és kibonthatja magát a rohanó idő öleléséből, hogy szemlélődjön – hiszen a szépírás lényege éppen ez – , addig az újságírói attitűd napjainkban egészen más temperamentumot, életritmust kíván meg. Szemlélődő alkatra, jó írói vénára persze mindkét esetben szükség van, de az újságírói munka manapság a megváltozott olvasási szokások, a futószalagon történő hírgyártás miatt egyre felületesebbé vált, a minőségi igények helyett mennyiségi elvek érvényesülnek, és ez éppenséggel nincs kedvező hatással az elmélyülésre, a gondolkodói attitűd megnyilvánulására…

Mikor érezted először, hogy nemcsak újságíróként, hanem novellistaként is mondanivalód van az olvasóközönség számára?

Nehéz erre egyértelmű választ adni, mert újságíróként hivatásszerűen írok tizenöt esztendeje, ez lett a szakmám, a kenyérkeresetem. Ám voltaképpen az újságírást – kronológiailag legalábbis – megelőzte a történetírás. Anyukám elmondása szerint ugyanis gyermekkoromtól történeteket jegyzek le. Persze vannak egészen konkrét saját élményeim is, amelyeket nem pusztán családi visszaemlékezésekből ismerek.

Emlékszem, tizenhárom éves sem voltam egészen, amikor egy nap kölcsönvettem az öcsém vonalas füzetét, és egy hétvége alatt teleírtam a világoskék füzet harminckét oldalát. Határozottan emlékszem az esetre, még inkább az érzésre, ami akkor hatalmába kerített. Úgy írtam, mint akinek az élete függ az írástól. A fiúról, akinek nagyon tetszettem, és ő is nekem, ám egyszer megharagudott rám, majd teleordította az iskola udvarát, hogy mégsem én vagyok a legszebb lány a hetedikesek közül. Az írás valahogy tompított ezen a csalódáson, a negatív élményen.

Ekkor megéreztem – bár definiálni még nem tudtam –, hogy az írás varázslat. Tetszett ez a különleges, misztikus „szer”, amely képes volt csillapítani a fájdalmat, felfokozni az örömöt. Eleinte csak ösztönösen, később tudatosan is használni kezdtem a varázsszert, ami hatékonyabb volt a legerősebb fájdalomcsillapítónál is. Írtam fájdalmamban és írtam örömömben. Legmeghatározóbb élményeim egyike, amikor tollat és papírt kértem a szülőszobában 2010-ben, s a tizenhat órás vajúdásom során előbb történeteket, majd a kislányomat is megszültem, Zsófiát. Tulajdonképpen észrevétlenül lett az írás a hivatásom, a mentsváram, az életformám.

Fotó: Karizs Mónika

Kitől örökölted a tollforgatás tehetségét?

Ezt még nem sikerült kinyomoznom! Ugyanis úgy apai, mint anyai ágon javarészt műszaki végzettségű emberek vannak a családomban. Ugyanakkor anyósomnak – Dr. Károlyi Lászlóné nyugalmazott tanító, drámapedagógus – számos verseskötete jelent meg az évek során. És a most 8 esztendős Zsófia lányunk is kedveli a rímgyártást. Öt éves korától – amióta nyomtatott betűkkel megtanult írni – egy verses kötetre való költeményt ő is összehozott már. Újabban napi szinten ír, pár hete vált szokásává, hogy nem esti mesét olvasgat lefekvéskor, hanem leveszi a polcról a költeményes füzetét és ír, mint valami megszállott.

Ilyenkor, ha benyitok hozzá és rászólok, hogy eljött az alvás ideje, nagyon mérges tud lenni. A minap egy ilyen alkalommal vissza is szólt felháborodva, hogy „Anya! Neked aztán igazán meg kellene értened, milyen az, amikor ihletettség van. ”Nevettünk is az édesapjával, s ez a mondat azóta szállóigévé vált nálunk, ám azon az állásponton vagyunk, hogy bár versikéivel több irodalmi pályázaton is díjat nyert, mindezt a lehető legtermészetesebben kezeljük. Úgy tudnám ezt megfogalmazni leginkább, hogy a mi családunkban – női oldalon legalábbis – olyan automatikussá vált az írás, mint a lefekvés előtti fogmosás.

Mikor és hogyan indult újságírói pályád?

Azt hiszem, a karrierem igazi elindulása 2007-re datálható. Bár a tényleges kezdés úgy 4-5 esztendővel korábban volt – hiszen már jóval 2007 előtt írogattam kulturális folyóiratoknak, művészeti magazinoknak, publikáltam rendszeresen egy pesti divatlapban, és szerkesztettem egy lakberendezési újságot – az igazi áttörés ekkor, 2007 tavaszán történt. Pontosan emlékszem, késő este volt, álltam az egyik élelmiszerbolt pénztáránál, kígyózó sor kanyargott a kassza előtt, és hogy kihasználjam az időt, kivettem a kosaramból a napilapot, s olvasgatni kezdtem.

Megakadt a szemem egy közleményen, amelyben az állt, hogy a lap újságíró gyakornokot keres. Ez az országos napilap a – csaknem fél évszázados múlttal rendelkező, akkoriban újjászerveződő – Magyar Hírlap volt, aminek főszerkesztői pozícióját Kocsis L. Mihály töltötte be. Neki kellett címezni a levelet, amelyben az önéletrajz mellett három interjút is bekértek, afféle pályamunkaként. Ettől kezdve tündérmesébe illő volt a folytatás: egyszer csak csörgött a telefonom, Szentesi Zöldi László egykori főszerkesztő-helyettes keresett és közölte, hogy gratulálnak a pályamunkáimhoz, ami alapján elbeszélgetésre hívnak a lap zuglói szerkesztőségébe. Bár az írás a hivatásom, nehéz lenne szavakba önteni, hogy mit éreztem akkor.

Csaknem tíz esztendeig dolgozhattam a hazai újságírói szakma legnagyobbjaival, legtehetségesebb publicistáival, korunk meghatározó gondolkodóival. Erősen hatott rám Szentmihályi Szabó Péter, Apáti Miklós, Bogár László, de a szerkesztőségben kötöttem barátságot a fiatalabb generáció tagjaival, az imént említett Szentesi Zöldi Lászlóval, Zsebők Csabával. Egy ideje nem vagyok már szerves tagja a szerkesztőségnek – éppen a szépirodalmi kötöttségeim miatt – , ám rendszeresen jelennek meg írásaim a lapban, különösen annak online felületén.

Fotó: Karizs Mónika

Az idei könyvhétre jelent meg a Püski Kiadó gondozásában az Életszag című novellásköteted, ami pontosabban lélektani prózák gyűjteménye. Beszélj kicsit a könyv születéséről, műfaji jegyeiről, s próbáld összefoglalni az esszék üzenetét!

Bár valóban frissen megjelent kötetről van szó, ám lélektani írásokkal régóta foglalkozom. Úgy fogalmaznék, hogy ezek a novellák hosszú ideig értek, és nem függetlenek a főiskolai, illetve az egyetemi tanulmányaimtól, amelyek kétségkívül árnyalták stílusomat. Budapesti főiskolai éveim során a kortárs irodalom legnagyobb alakjaitól hallgattam előadásokat, meghatározóak voltak például Szerdahelyi István irodalomtörténész, esztéta, műfordító emlékezetes kurzusai. Amikor pedig a Miskolci Egyetem Kulturális Antropológia szakán mesterképzésben vettem részt, a nőiségre, a női szerepekre, a nőtörténetre specializálódtam, s kiemelten foglalkoztam a férfi-nő kapcsolatok jellemzőivel.

Ezen kapcsolatok mélyebben meghúzódó jelenségei, a szövevényes lelki tartalmak kezdtek foglalkoztatni. Eleinte tehát tudományos munkáim voltak a meghatározóbbak, később szépirodalmi köntösbe bújtattam a témában szerzett ismereteimet. Kétségkívül nagy hatást gyakorolt rám két elismert magyar pszichológus, a néhai C. Molnár Emma, valamint dr. Bagdy Emőke professzor asszony. Előbbivel újságírói-kommunikációs tanulmányaim során hozott össze a sors, míg utóbbival hivatásommal összefüggésben ismerkedtem meg, s ápolok máig baráti kapcsolatot. Életszag című novelláskötetem írásműveit is dr. Bagdy Emőke ajánlja az olvasóközönség figyelmébe, ami nem véletlen, hiszen a személyiségfejlődés, a feldolgozatlan pszichés traumák következményei történeteim kulcsmotívumaivá váltak, műveimet ezért a lélektani novella műfajába szokták besorolni.

Első könyvesként emlegetnek a szépirodalomban, de úgy tudom, nem ez a novelláskötet az első könyved. Hogyan is állunk ez ügyben?

Azt szoktam mondani, hogy ez a negyedik első könyvem. Mert szépirodalmi műfajban tényleg az első, de a sorban a negyedik önálló könyvem. Az első nevemmel fémjelzett könyv – „Olaszliszka, egy lincselés naplója” címmel – 2010-ben jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában, ami egyértelműen az újságírói munkámhoz köthető. Ezt követte „Tárgyiasult gondolatok” című kötetem 2014-ben, majd annak második része 2016-ban. Ezek ugyan riportkötetek, ám teli vannak tájleírással, allegóriával, azaz „nyomokban szépirodalmat tartalmaznak.” Kékedi László fafaragó népi iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja így fogalmazott, miután elolvasta az írásaimat:

„Ildikó, amit az írásoddal művelsz, az egy csoda. Te ugyanazt csinálod a szavakkal, mint én egy darab fával; fogod azokat és létrehozol valamit, aminek lelke lesz, értelme.”

Nagyon sok szép dicséretet kaptam életemben, de ez belém égett. Biztos vagyok abban, hogy az ilyen mondatok adtak bátorságot ahhoz, hogy a novelláimmal – amiket akkor már vagy tíz éve írogattam – megjelenjek előbb a hazai irodalmi társaságoknál, majd az olvasóknál. Ilyen előzmények után, 2017-ben látott napvilágot a hangoskönyvem, mely a díjnyertes novelláim válogatásait tartalmazza Nemcsák Károly és Seres Ildikó, Jászai Mari-díjas színművészek előadásában. A 89. Ünnepi Könyvhétre – idén júniusban – pedig megjelent maga a könyv is a Püski Kiadó gondozásában. Novelláim, karcolataim ez idáig folyóiratokban, antológiákban, irodalmi blogokban kerültek közlésre.

Ünnepi Könyvhét, Miskolc: Sike Gábor, az Európa Rádió főszerkesztője, Gecse Attila református lelkész, Kégl Ildikó, Buday Barnabás evangélikus esperes, Zólyomi Péter politológus, antikvárius

Milyen elismerésekben, díjakban részesültél eddig? Tagja vagy művészköröknek?

Újságíróként legnagyobb elismerésemet a Vidékfejlesztési Minisztériumtól kaptam 2016-ban, mégpedig Borsod–Abaúj–Zemplén megye értékeinek népszerűsítéséért. Szépirodalmi elismeréseket tekintve valamelyest hosszabb a lista. Ha csak az elmúlt néhány hét díjait vesszük sorra, az Irodalmi Rádió Szerkesztősége 3. helyezéssel jutalmazta a Szőkelelkű nő című novellámat, amelyben jól nyomon követhető a klasszikus novellák főhőseire jellemző fejlődéstörténet, ám meglehetősen katartikusan és meghökkentő lelki mélységeket bemutatva ábrázolom a főszereplő újjászületésének folyamatát.

Emellett kedves számomra az a díj, amit egy országos szépirodalmi pályázaton értem el a napokban, ahol 2. helyezett lett a Leltár egy életről című munkám. Ennek a narratívának a főhőse egy idős, megkeseredett történelem professzor, s a férfi melankolikus visszaemlékezésének története, melynek középpontjában egy beteljesületlen ifjúkori szerelem áll. Eddigi szépirodalmi munkásságom legnagyobb elismeréseként tartom számon, hogy az Aposztróf Kiadó az év legjobb novellái közé választott két írásomat; A férfi, aki túl alacsony volt a boldogsághoz, valamint a Hangtalan üvöltés című prózáimat. Szó-kincs 2018 címmel az idei könyvhétre meg is jelent ezen legjobbaknak ítélt művekből egy kiadvány, amely a nagyobb könyvesboltokban kapható. Jelenleg a Cserhát Művész Kör, az Országos Mécs László Irodalmi Társaság, valamint az Irodalmi Rádió tagja és egyben állandó szerzője vagyok.

Ünnepi Könyvhét, Miskolc: Kégl Ildikó, Buday Barnabás evangélikus esperes, Zólyomi Péter politológus, antikvárius

Sokan írták, hogy a szépirodalomba szinte berobbantál. Mik a terveid a jövőre nézve?

Valóban gyakorta fogalmaznak így az irodalomkritikusok, vagy épp a költő, író barátaim. Hogy ez mit jelent pontosan, azt máig sem tudom, de nem olyasmire kell gondolni, hogy kígyózó sorok állnak a könyvesboltok előtt az Életszag című novelláskötetemet követelve, vagy hogy hipp-hopp balatoni üdülőt vettem a könyvemből befolyt tiszteletdíjból. Magyarországon a legismertebb, legnagyobb sztároknak kikiáltott írók is afféle csendes sikereket élnek meg, én pedig tisztában vagyok vele, hogy nem tartozom az élvonalba, az országosan ismert nevek közé.

A berobbanás talán valami olyasvalaminek lehet a definíciója, hogy érezhetően megnövekedett a kereslet Kégl Ildikó, az író iránt. Bár újságíróként is aktív közéleti szerepválallásaim voltak, soha ennyi interjúfelkérésnek nem tettem eleget, mint a novelláskötetem megjelenése óta; rendszeresen hívnak tévé-és rádiócsatornáktól, újságoktól. Gyakorta invitálnak felolvasásra irodalmi körök, és az is tény, hogy egyre több irodalmi lap keres meg, mondván: szeretnék közölni ezt vagy azt a novellámat.

Tudom, alkotói hitvallásod azonos Márai Sándor gondolatvilágával. Kérlek, búcsúzóul oszd meg velünk azt a Márai-idézetet, amely véleményem szerint leginkább jellemzi az alkotásnak, mint állapotnak a hőfokát, és a te személyiségedet is.

„Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka”

– így hangzik a citátum, amely valóban, mintha az én alkatomra íródott volna, talán ezért is áll olyannyira közel hozzám, hogy az íróasztalomon is helyet kapott egy szép fakeretben. Az alkotásnak – ez esetben az írásművészetnek – vannak afféle normális pillanatai, amikor egyszerűen csak érzed, hogy le szeretnéd írni, amit átéltél, ami hatott rád, mert talán van üzenete a világ számára. És van a másik pillanat; amely egészen misztikus és megmagyarázhatatlan, s a legváratlanabb időpontokban, a leginkább abszurd helyzetekben tör ránk. Isten tudja, mi történik ilyenkor, de szinte remegni kezdünk, szaporábban ver a szívünk, és azt érezzük, nemcsak szeretnénk írni, de írnunk kell. Nincs más út! Amikor az írás nemcsak egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen. Számomra ilyesmit jelent ez a Márai üzenet.

Köszönöm a beszélgetést! Kívánok számodra erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet, hogy még sok-sok ilyen „életszagú” írással ajándékozhasd meg az olvasókat!

 

Kégl Ildikó: 

A férfi, aki túl alacsony volt a boldogsághoz

A férfi, aki jóképű volt és intelligens, nem vette észre, hogy ő jóképű és intelligens. De észrevette, hogy alacsony. Különös volt, hogy ezt észrevette, hiszen a jóképűsége és intelligenciája szembetűnőbb volt, mint az alacsonysága. De hát a férfi már csak ilyen volt, magasra tette a mércét, különösképp az alacsonyságát illetően. A negyven körüli férfi lakásában nem is volt tükör, mert úgy vélte, épp eleget nézett tükörbe gimnazistaként meg egyetemistaként, akkoriban látott mindent, ami egy tükörben látható, és kiolvasott mindent, ami egy tükörből kiolvasható. Ő a tükörbenézéseket elvégezte becsületesen, ahogy tőle telhető, neki többet a tükörrel nincsen dolga. Az idő tájt, amikor először olvasta ki a tükör üzenetét, megijedt. Megijedt egy életre. A tükör lett a manifesztációja minden félelmének, vélt hiányosságának. Így aztán ezek a tükörbenézések traumatikus élményként épültek be a személyiségébe.

Ekkoriban, a koncentrált tükörbenézések időszakában történt, hogy a kifejezetten jóképű férfi nem látta meg a tükörben a jóképű férfit, de még csak a férfit sem. Nem látta a tükörben az embert sem, de látott valamit, ami alacsony. Ettől kezdve létének szubsztanciája valósnak vélt alacsonysága lett. Ez a hat betű határozta meg önmagát, kapcsolatait. Ez az egész valamikor a gimnáziumban kezdődött, ahol a suli legjobb női akartak randizni vele, de ő rendre visszautasította mindet. Azt gondolta, „engem aztán nem fogtok átverni, én nem leszek magasférfi-pótlék.” Pedig szerette a nőket. Volt, amelyiket pár percig szeretett, volt, akit hosszú órákig. Sőt, egyszer olyan is volt, hogy négy egész hónapig szeretett egy nőt. De ilyet nem akart még egyszer átélni. Elhatározta, hogy továbbra is szereti ugyan a nőket, de nem kapcsolatban szereti őket.

Így éldegéltek ő és a frusztrációja nagy harmóniában. Önbizalmat építeni nem tudott magának a férfi sem az elismerő női tekintetekből, sem a bókokból. Talán nem volt ehhez képessége, talán ekkorra már a komplexusa ráült a szemére, fülére is. Nem tudni, honnan eredt ez a komplexus, csak az volt biztos, hogy a férfi gimnazista korától kezdve nagyon jól tartotta, gondosan táplálta, ezért az szépen fejlődött, hízogatott. Ráült a szemére, ráült az agyára, ráült aztán a fülére is, ráült mindenére. Negyven körül lehetett a férfi, amikor már kívül-belül, tetőtől-talpig fel volt öltözve komplexusba.

Ekkor jött egy nő. A férfi szeme felcsillant. Még azon is elgondolkozott, hogy ezt a nőt nem percekre, meg órákra tudná szeretni, hogy vele talán megpróbálná. De aztán kijózanodva azt gondolta, „ez egy olyan nő, akitől minden férfi szeme felcsillanna, ugyan mit akarna tőlem.” Aztán mégis találkozni kezdtek. A nő imádta hallgatni a férfit, mindegy, hogy az épp a liliom bibéjéről beszélt, a Juventus győzelméről vagy a CERN aktuális részecskefizikai kutatásairól. Hallgatta élvezettel minden gondolatát és hallgatta élvezettel minden csendjét. Rendkívül inspirálta a férfi; egyszerre szeretett bele az agyába és a külsejébe. Beleszeretett a férfi is a nőbe, de csak a maga módján, ahogyan egy magát túl alacsonynak képzelő férfi tud szeretni.

Telt, múlt az idő, s a férfi egy nap úgy érezte: mintha minden sejtjével és gondolatával, teljes lényével szeretné a nőt. „Ez ellen gyorsan tenni kell valamit” – gondolta és ettől kezdve minden energiáját arra fordította, hogy ne szeresse. Ezt sulykolta magába: „ez túl szép nő, sok bonyodalmat okozhat. Túl szép, magas férfit is találhatna magának. Túl jó hozzám! Kevés vagyok neki! Úgyis meg fog csalni egy magas férfivel. Egyszer majd, amikor nem számítok rá, amikor már végérvényesen beleszerettem. Na, azt már nem” – határozta el. A nő látta, hogy valamitől szenved a férfi, és szerette őt annyira, hogy ettől a valamitől ő maga is szenvedni kezdett. Tett is néhány megmentési kísérletet, de azok mind kudarcba fulladtak, mert a nő nem tudta, hogy a férfi minden érzékszervén ott dagonyázik a komplexus. A férfi látta a nő erőfeszítéseit, és egyre kevésbé bírta energiával „nemszeretni” a nőt. Kidobta hát! A nő elment.

Egyszer aztán a nő, – aki okos volt – elhatározta, hogy tesz még egy kísérletet, a férfiért, önmagáért, a szerelmükért. Nekilátott, hogy segélycsomagot készítsen a férfinek. Hatalmas kartondobozt vett elő, azt szépen becsomagolta, selyemszalaggal átkötötte. De előtte még beletette mindenét: a szerelmet, amit a férfi iránt érzett, és szemének minden ragyogását, ami a férfitől ragyogott. A segélycsomagban minden összetevő benne volt, ezt a nő többször is leellenőrizte. Amikor újra találkoztak, a nő átnyújtotta a selyemszalaggal átkötött lehetőséget a férfinek. A férfi – aki ugyan nem vette észre magán, hogy ő intelligens, de azért mégiscsak az volt – nézte a dobozt és benne a dolgokat, amiket a nő belecsomagolt. Mindent látott, amit a nő ajándékozott neki, és meghatódva kezdte kicsomagolni azokat. Nézte a dobozt és nézte a nőt, közben pedig mintha valami boldogságféle csillant volna meg a szemében. Arra gondolt; „engem még sosem szeretett így senki.” Még egy röpke pillanat erejéig az is megfordult a fejében, hogy talán ennek a nőnek mégsem kellene magas férfi. „Talán én kellek neki?” A férfi ekkor, június 28-án 12 óra 56 perckor majdnem egy teljes percre boldog volt. Felkapta a nőt, megcsókolta! De 12 óra 57 perckor hirtelen elkomorult. A boldogságszerű ragyogás eltűnt a szeméből, hogy helyet adjon valami velőtrázó frusztrációnak, tűrhetetlen bizonytalanságnak, valami áthatolhatatlan kétségbeesésnek. Lényébe újra visszaköltözött a félelem. A nőt elengedte és kijózanodva, alig hallhatóan csak ennyit kérdezett tőle:
– Mondd, ha nem lennék ilyen alacsony, hozzám jönnél feleségül?
 ̶  Tessék? Ha nem lennél ilyen alacsony? – kérdezte a nő zavartan nevetve, értetlenül. De aztán a nevető arc elkomolyodott. És ebben a pillanatban a nő darabokra hullott szét minden hitével, reményével és erejével. Megértett valamit, és amint megértette ezt a valamit, megsemmisült. Fél év minden elfojtott fájdalmával és minden hiábavaló megmentési kísérletével zokogni kezdett. Aznap 12 óra 57 perckor feladta, nem bírta tovább. Nem volt több ereje, és nem volt több szerelme a férfi lelkének megmentéséhez. Elengedte a kezét a férfinek, aki túl alacsony volt a boldogsághoz.

 

Orosz Margit 

Szerkesztette: W. E.

 

 

 

Hozzászólások