Karácsonyi verscsokor – A Montázsmagazin verses összeállításával kíván nagyon boldog, áldott, békés karácsonyi ünnepeket az olvasóinak, a verselőknek, a verseket kedvelőknek – szeretettel!

 

erdely-telen

 

Sinka István (Nagyszalonta)

PUSZTAI KARÁCSONY

A tél, mint egy öreg anyóka
jön, zsémbel. Megáll a folyóka.
Nagy batyuja van, mint anyámnak
Az is, szegény törten, fehéren
szívétől a szívemig fáradt.
Kis pásztorasszony… Békével jött
a nagy, magyar Ámenok között.

Csend volt. És egy mécs duruzsolt akkor.
Tanyák pihentek. És messze este hatkor
kürtöltek valahol. A pusztai kúton
hintált az ostorfa, és egy szán
danoló kocsissal suhant el az úton.
Kinn hullt a hó. Benn a vén cselédek
a puszta bánatáról meg miről beszéltek

Úgy hullt a hó s kavarták a szelek,
aztán szelídültek, mint az emlékezet.
Foglyok pityegtek. S búzaföldben lent
nőttek a magvak, nőttek a remények
s közöttük szép Magyarország pihent.
Rongy vándor köhécselt, a tájakat rótta,
s útba igazgatta havas mutatófa.

A tél, mint egy öreg anyóka,
jön, zsémbel. Megáll a folyóka.
Megállt a vándor is. Varnyú szállott messze.
Majd falu következett. Halkan békopogott
ajtaján egy háznak S benn már a szenteste
fényében fogadták. Kapott kalácsot, bort…
S kinn a csillagokra lompos kutya csaholt.

 

maganyos3

 

Kovács Daniela (Erdély)

NEM VOLT MÉG…

Nem volt még lélek olyan hitehagyott,
nem ringott még a sors szikár kebelén
annyi árva,
szegény, bús kitagadott, mint ma, e komor
szeretet-ünnepén.

Nem volt még annyi megszakadt szív,
unni való álság koldus vásárokon,
s nem fojtogatott még az esthajnali kín annyi
zokogást,  mint most, karácsonykor.
S nem gyötört még annyi fájó,
tompa gond emberálmot – vígságot hazudván,
régen ez az új álmok hava volt,
ma vajúdó vágy sóhajt úri javak után.

Mégis mennyi talmi kincs,
mennyi silányság födi be a varázst,
valódit itt bent, ily szeretetre éhes
nem volt még  a világ
azóta, hogy zsibvásáron árusítják Istent.

 

angyal2

 

Fellinger Károly (Szlovákia)

PÁSZTOROK, PÁSZTOROK

Pásztorok, pásztorok szent karácsonyeste
kisdedet találnak a jászolban fekve.
Angyalként vigyáznak ott a Messiásra,
hogy is gondolnának most valaki másra.
A sok áhítattól el lehet már telni,
elfeledik, a tehénkét meg kellene fejni.
Kilesi egy angyal, megjön az étvágya,
feji a tehénkét, de senki se látja.
Gondol egy merészet, elszáll azon nyomban,
észrevenni mégis, mikor, merre, hol van.
Örömében kortyol, derűre meg búra,
kilötyögteti a tejet a fényes tejútra.

 

maganyos2

 

Tóth Ágnes (Nagyvárad)

A VÁROS ÉS AZ ÜNNEP

A toronyházakon ünnepi reklám ragyog,
hideg van, fázom és fáradt vagyok.
A város elektronikai és mechanikai gépezet,
olyan, mint Isten kezében egy hatalmas acélékezet,
amivel, ha eljön az időnk és ütni fog az óra,
úgy sújt le ránk, mint egy magánhangzóra.
Autók, villamosok, rohanó emberek.
Bedarál lassan ez a betonrengeteg.
Egy kapu alól fenyő és kalács illata száll,
s összefut máris a számban a nyál,
Ó, az hófehér, harangzúgásos este.
Fa alatt a jászolban Jézus kicsi teste.
Békesség, szeretet, gyertyafények tánca,
 nagyszüleim arcának sok mosolygó ránca.
Ágon aranydió, fényes aranyalma.
terített asztalon sütemények halma,
Fenyőillattal hintett szép csendes áhítat,
amint az ünnep szentsége mindent átitat. . .
Most mentő szirénáz, esik, koldus rángatja kezem,
rohanok, számolok, és azon jár az eszem,
milyen kifürkészhetetlen a pénznek (is) útja,
nyakunkon az ünnep, s még nem tudom
milyen karácsonyra futja. . . . .

 

lovas_kirandulas

 

Pásztor Piroska (Budapest)

EGY RÉGI KARÁCSONY
(Keresztapám emlékére)

Karácsony délután keresztapám
– dolgos kezében az ünnepi hám –
kivezette a pej lovát,
Rárót, majd befogta a jókora szánkót,
és a gyereksereg örömére,
felültetett minket tetejére.
Puha plédek, báránybőr alattunk,
mert vigyázott ránk, hogy meg ne fagyjunk.
A levegőben cserdült ostora,
jó lovát meg nem ütötte soha!
Ugrott a Ráró, röppent a szánkó,
a patkók alatt ropogott a hó.
Kipirult arccal, vígan sikongva
hallgattuk a pici csengő dalát,
s a ló tudta, nekünk ez muzsika, csak rázta,
rázta büszkén a nyakát.
Míg az égről csentünk pár csillagot,
szemünkben ünnepi fény ragyogott.
Otthon már a fenyő pompában állt,
zöld ágán fellobbant a gyertyafény,
ámuló szemekkel néztük a fát,
illatozott a mézes sütemény,
lázasan kutattunk ajándékot,
ki babát, ki hős ólomkatonát.
Akkor még hittük, létezik csoda,
van Jézuska és csintalan ördög,
és hogy él az a kaucsuk baba,
– bár horpadt fejű – mit máig őrzök.
Ma már, őszülő fejjel, jól tudom,
mit a gyerekszív nem érthet soha,
hogy ebben a régi karácsonyban
az ember volt a legnagyobb csoda.

 

erdelyi

 

Mészáros László (Berkesz)

KARÁCSONYÉJ

Bezárt tornyokat emel a szürkület, s a felkéklő fenyvese a
borzas sörénye felett löttyinti ki a gőzölgő eget.
S mint az ember, ha magát rágja, egész át, a másvilágra,
a fagy és a homály csak olvad a gyémánt űrön át.
Mintha a zsibongás volna a rend,
önnön sikoltásában fuldoklik csend.
Akár megfáradt szemek összetapadt pilláin az álom,
néhány megdermedt ágon egy elcsattant
felleg könnyű pelyhe piheg,
s a gyantás tüskék összehűlt rejtekén veti meg
az éj bolyhas fekhelyét.
Szántatlan buckákat ölel fel a dér,
a sarkcsillag fátyla épp a földig ér…
A látszat lüktető csuklóján így vág eret
a kifent képzelet, s bontva a teret,
csillantja az ég ezüst köldökét: a csonka Holdat;
a csillagokat: a mezítelen éj millió sebét.
S ahogy a belénk nehezült szív fázik,
(nem mérhető, épp csak látszik),
kazalban kis macska kucorog, alig morog…
A mancsain cikázó fényekre vadászik,
nem mocorog, nem dorombol; hallani: a szív kolompol.
A járda jegén, mint halomnyi televény,
egy csillagképfoszlány bomlik el,
s míg behúzza tépett szárnyait az éj,
látni még: néhány angyal is mellénk térdepel.

 

fenyo_havas

 

Millei Lajos (Lengyel)

HA ELJŐ AZ ÜNNEP

Hófehér ruháját a hamvas arcú tél
ráborította már a szunnyadó tájra,
és most minden ember, aki földünkön él,
a békés ünnepet, a Karácsonyt várja.
Békésen alszanak a lombjuk vesztett fák,
a suttogó bokrok is csendre intenek,
Tejfehér óriás álom már a világ, s rá
angyali kezek hópelyhet hintenek.

Csak egynéhány zöld folt virít kint a szélben,
barna bőrű erdő szép, zöld fenyői ők,
s ha eljő az ünnep, a szikrázó fényben
feldíszítve állnak az emberek előtt.
Köréjük gyűlik majd a sok- sok kívánság,
a gyermekkacagás, a felhőtlen öröm.
Csak egyfajta fának jut ünnep, s ez kiváltság.
A fenyő ezt érzi, és azt mondja köszönöm.

Mint millió ékszer, a zöld fényű testén,
sok színes üveggömb ragyogva integet.
Így kíván ő nekünk gyertyafényes estén,
Kellemes Karácsonyt, szerető ünnepet.
Kívánjunk hát mi is neki és egymásnak,
 türelmet két napra, s temérdek megértést.
Békét, szeretetet az egész világnak!
Ebben a szellemben kezdjük az ünneplést.

 

szent_csalad

 

 

 

 

Összeállította: Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

 

Hozzászólások