Vajon jó pásztorok vagyunk-e? A huszadik századbeli ember nemigen találkozik már pásztorokkal, főként olyanokkal nem, amilyenek Jézus környezetében éltek. Manapság villanypásztorral irányítják a legelésző állatokat, s az ember és állat kapcsolata többnyire hidegebbé vált.

Azért sokan sérelmesnek is találják azt a pásztor-metaforát, amely sokféle változatban újra meg újra fölmerül a Bibliában, Jézus szavában is. „Engem ne nézzen senki birkának” – szokták mondani. „Nem pásztorra, hanem barátra van szükségünk, aki magához hasonló, gondolkodó, szabad embernek tekint” – fogalmaznak máskor.

Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. (Szent János evangéliumából)

Aki a havasi pásztorok között szétnéz, jobban megérti, mi van a bibliai pásztor-metafora mögött. De az is, aki saját létének buktatóit, botorkáló, elnehezedő szakaszait komolyan veszi. A pásztor-metaforában nem fölény van, hanem nagy gondosság és gyöngédség: olyan, amilyennel valóban nem egy gondolkodó, szabad emberhez, hanem egy gondviselésre szoruló nyájhoz vagy egy elesett bárányhoz fordul az ember. Ehhez hasonló – a régimódi pásztorokon kívül – a betegápolókban, a nyűgös gyermekükkel bajlódó édesanyákban él. Nincsenek-e az életünkben olyan pillanatok, amikor rászorulunk arra, hogy valaki ilyen gondossággal és gyöngédséggel tekintsen ránk, s szinte helyettünk gondolkodjék?

Jézus szerint „a jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10, 11). Akkor is, ha meg kell küzdenie értük, akkor is, ha a mindennapos bajlódásban kell helyt állnia. Amit mi nemigen értünk, azt a palesztinai ember még természetesnek tartotta. Az elveszett juhról szóló példabeszédet Jézus bátran kezdhette így: „Ha közületek valakinek…”

Ami gyöngédség, gondviselő figyelem a jószággal bánó emberben él, az él Istenben is, azért nem hagyja elveszni a bűnöst, azért keresi meg. A pedagógiai példázatokban a rossz gyerekeket rothadt almához szoktuk hasonlítani. A rothadt almát ki kell dobni, meg ne romoljon miatta a többi is. Istennek más a logikája. Nem hogy ki nem dobja, inkább megkeresi és visszahozza a bűnöst.

De nemcsak azért cselekszik így, mert gyöngédebb, mint az emberek. A hatalma is nagyobb, mint az embereké. Úgy tudja hazahozni az elbitangolt vagy elveszett juhot, hogy közben meg is gyógyítja, majdhogynem újjá teremti. Vagy úgy tudja alakítani a „nyáj” életét, hogy a fertőződés különös kockázata nélkül maguk közé tudják fogadni azt, akit a gazdájuk hazahozott.

Az egyházi elöljáró, a pap, a keresztény családfő viselkedésében is Isten jópásztori szeretetének kell tehát továbbélnie. Hol a helyünk a példabeszédben? Elveszett bárány vagyunk? Jó tudnunk, hogy Jézus számon tart, keres, talán akkor van hozzánk legközelebb, amikor legreménytelenebbnek érezzük helyzetünket.

Vajon a fölháborodottak közé tartozunk-e, akik méltatlankodva figyelik Jézusnak és az Egyháznak a magatartását? Vagy inkább pásztorok vagyunk, akikre Isten az emberek sorsát bízta? Olyanok, akikben ott van a gondviselő okosság, a túláradó gyöngédség az ész által szabott határokon túl is? 

 

Görbe László piarista

 

 

Elhangzott a Kecskeméti Televízió Örömhír című adásában 2018. november 13-án.

 

 

Hozzászólások