„Mákdobálni annyit tesz, mint nem félni. Semmitől.” Az ünnepi könyvhétre jelent meg Hajnal József Mákdobáló című regénye. Azóta szerettem volna találkozni a szerzővel, közelebbről megismerni őt, s e furcsa címet viselő könyvéről faggatni. A sors úgy hozta, hogy október 8-án a Kazincbarcikán megrendezett Ki mit tud?-on a zsűri nem könnyű munkáját láttuk el több társunkkal együtt.

Hajnal József

Beszélgetésünk apropója az első szépirodalmi műved, a Mákdobáló, de kezdjük az elején! Úgy tudom, Tiszafüreden töltötted gyermekéveidet. Milyen emlékek fűznek a kisvároshoz?

Kisiskolásként kerültem Füredre, korábban egy tanyán, pontosabban egy tanyasi iskolában laktunk, édesanyám tanítónő volt. A község olyannak tűnt nekem, mintha egy világvárosba keveredtem volna. „Széles” utcák, szorosan egymás mellett álló házak, közlekedési szabályok – az én erdősávom és kerítés nélküli udvarom után. Aztán ott voltak az olyan rémísztő kifejezések, mint mondjuk az őrsi gyűlés. Emlékszem, egész délelőtt rettegtem, miután közölték velünk, mi lesz velem délután – felnégyelnek? Kerékbe törnek? Aztán nagyon kellemes meglepetés volt , hogy itt is „csak” játszanak a gyerekek. Azután kinyílt egy másik irányba a mindenség.

Mikor határoztad el, hogy „világot látsz”, elhagyod Tiszafüredet?

Nem én határoztam el, hanem a körülmények adta „lépéskényszer” idézte elő, vagyis középiskolába kellett mennem. A bátyám humán intézménybe ment, én pedig elhatároztam, hogy műszaki területen próbálkozom. Kollégiumba kerültem Szolnokon. Szerintem érdemes lenne minden ilyen korú gyereket valami efféle hasonló helyzet elé állítani. Nagy iskola. Alkalmazkodásból, célkeresésből, önmagam megismeréséból. Önállóság, gazdálkodás, barátság, szerelem. Ezek a tantárgyak.

Eredeti végzettségedhez képest egészen új utakon kezdtél lépkedni. Miért lettél pályaelhagyó? Hogyan kerültél kapcsolatba a médiával?

A Miskolci Egyetemre felvételiztem. Ahogyan elképzeltem korábban, mérnök akartam lenni. Ám egyre erősödött az érdeklődésem – ami korábban is létezett – a humán világ, annak információi, elvei, személyiségei, azok munkái iránt. Az egyetemen működött egy filmeket készítő önképzőkör, ezt látogattam szívesen, majd kezdtek megjelenni írásaim az egyetemi lapban. Innen már csak egy apró lépés volt a szolnoki szerkesztőség megkeresése,mint Neil Armstrongnak a Holdon.

Több évtizeden át dolgoztál újságíróként, főszerkesztőként a Szolnoki Néplapnál. Gyakornokként kerültél oda. Azonnal nyitottak a lapnál feléd, bizalmat szavaztak?

Igen, sok fiatalember dolgozott a lapnál. Mintha a filmkörbe cseppentem volna – csak itt újságcikkeket írtunk. Rengeteget beszélgettünk, tanultunk …egymástól is.

Főszerkesztőként díjat ad át

Pályafutásunk során meghatározó, hogy kik voltak a mestereink. Gondolom, neked itt a lapnál voltak segítőid, későbbi munkád során mestereid, akiknek úgy érzed, sokat köszönhetsz. Kit vagy kiket említenél ezzel kapcsolatban?

Feltétlenül meghatározó. Én például igen sokat köszönhetek a testvéreimnek. Van közöttük orientalista, vegyigépész mérnök, erdőmérnök. A vasárnapi ebéd olyan volt, mint egy peripatetikus iskola. De igaz, voltak úgymond mestereim, bár ők udvariasan elhárítanák ezt a meghatározást, mert szerény, kedves, nagy tudású emberek. Trömböczki Péter, aki olajbányász mérnökből lett újságíró, minden alapot, ízlést, stílust, sok-sok fogást tőle tanultam. Azután Simkó János, a Magyar Rádió alelnöke, akitől egy közösség irányítását, a vezetés felelősségét, a nagyobb léptékben való gondolkodást, emberi viszonylatok értelmezését igyekeztem elsajátítani. A barátság – gondolom, mint annyi embernél -, az én esetemben is meghatározó életélmény. Az egyetemen egy csapat végzős elhatározta, hogy megalakítja a VIII. Emeleti Köztársaságot. Ami bohóckodásnak indult, ám a dolog a maga vicces keretei között komolyra fordult.

Főszerkesztőként beszédet mond

Később a Magyar Rádió miskolci stúdiójába vezetett az utad. Mikor is történt ez? Mi volt az oka a váltásnak?

Tisztán családi ügyek. 1995-ben. A hozadéka: megtanultam valamelyest szépen beszélni. És nagyon tisztelem azokat, akik gondosan, ápolva ezt a kincset, szép beszéddel adják tovább a szavakat. Az a véleményem, hogy minden ember – mondjuk vezető beosztású egyén – számára, aki emberekkel foglalkozik, kötelező vagy legalábbis ajánlatos lenne a nyilvános beszéd ismereteinek elsajátítása.

Ám ezzel nincs vége a változatos életútnak, hiszen ha jól tudom, óraadó tanárként is tevékenykedtél a Miskolci Egyetemen, sőt több kutatási programban is részt vettél. Kérlek, avasd be az olvasókat sokszínű munkádba!

Ó, hát ez majdhogynem automatikusan adódott. Hiszen egész életemben a kommunikációval foglalkoztam, szerettem volna megismerni a törvényszerűségeit, alkalmazásának lehetőségeit. Így kerültem a Miskolci Egyetem marketing intézetébe, és tanítottam marketing kommunikációt, azután a szociológiai intézet keretei között is oktattam ezt a tárgyat. Nagyon élveztem az egyetemistákkal a munkát. Pár érdeklődő hallgató, és az ember valahol a magasban érzi magát.

Ismereteim szerint több díjjal is büszkélkedhetsz. Melyek ezek?

Számomra a legelső a szolnoki szerkesztőség belső elismerése, a kollégáké, a Bálint György-díj, a legmeglepőbb egy másodosztályú honvédelmi kitüntetés volt – hiszen nem katonáskodtam – lett is botrány belőle, politikai hajcihő, azután a két Nívódíj a Magyar Rádióban. Amelyek nagyon megérintettek. S volt még egy, meglehetősen sajátos elismerés: amikor az előadás tetszik a hallgatóknak, kopogtatnak a padon. Szóval, megkopogtattak. Boldog voltam.

Írásaiddal szerepeltél a vidéki média életében. Több könyved látott napvilágot. Ezek közül talán a legismertebb a Mákdobáló című regényed. Regény? Nem is tudom… Hová, milyen műfajba sorolnád ezt a művet?

Az általam szerkesztett megyei lap hasábjain s a Miskolci Rádióban láthatták, hallhatták írásaimat. Azután pár riportkönyv, helytörténeti írás. Nem szeretném eltúlozni a dolgot… Ami a Mákdobálót illeti: Meglehetősen nehéz valamilyen rubrikába helyezni. Hiszen található benne lineáris leírás, portré, (ihletett talán) novella, és sms-üzenetek gyűjteménye, napló és valamiféle aforizma összeállítás. Szóval szokatlan. Ám mindig olyan „keretet” választottam, amiben – szerintem – a legjobban mutatott a kép, amiről beszéltem.

Időzzünk el egy kicsit a könyv címénél, amely furcsa, figyelemfelkeltő. Mi is az a mákdobálás? Mit takar a cím? Milyen jelentést hordoz a ma emberének?

Egy nagymama és egy kisfiú története, aminek az a vége, hogy nem szabad félni. Semmitől. És a középpontban természetesen az aprószemű mák áll. Persze, ez így meglehetősen közhelyszerű, ám a dolgok konkrétumaikban igen nevetségesek.

Egy újságíró megannyi különálló történetéből összefüggő mű születik. Mi a közös ezekben a flekkekben? Mi a kohéziója, összetartó ereje a történéseknek? A válasz esetleg a mű címében rejlik, vagy a főszereplő, netán főszereplők személyében?

Azt hiszem, az esendőség. Az, hogy a legnagyobbnak számító ember is milyen nevetséges olykor, és hogy a hétköznapiak kis ügyei alkalomadtán sorsfordítóak. Nevetni – bocsánat a kifejezésért, néha röhögcsikélni, máskor sírni kell a históriájukon. A mesékben a szereplők látszólag függetlenek egymástól, aztán lassan-lassan kiderül, ki kinek a kije, hogy is van ez az összetartozás. Az alom. Amiből valók. Aminek az a neve, hogy Magyarország.

Az író-olvasó találkozón azt mondtad, hogy a 2030-as éveket is fölvillantod a mű befejező részében. Ezt hogyan kell elképzelnünk? Életünknek, sorsunknak valamiféle előrevetítése?

Nem, inkább visszanézés. Ahogyan eltávolodik az ember a földtől, aztán a Földtől.

Író-olvasó találkozón – Kiss Viktor Photography

Tudom, nemrégiben jelent meg egy újabb könyved. Örülnénk, ha erről hallanánk néhány szót!

Ez egy mesekönyv. Volt egy kollégám: Hubai Grúber Miklósnak hívták. Nagyon karakteres, tehetséges újságíró volt. Aki többé a rádiózásból, kevésbé pedig a méhészkedésből tartotta fenn az egzisztenciáját. Nagyon érdekeseket mesélt az utazásaink során a méhekről. (Képzeljünk el negyvenezer kis lényt egy kaptárban.) Az együttműködésükről, a bennük lévő szolidaritásról, a hierarchiájukról, a demokráciájukról. Csupa emberi, csupa tanulságos dolog. Mindig mondtam neki: Miklós, ezt meg kellene írni, főképp gyerekek számára. Igen, igen… mondogatta. Azután meghalt szegény. És a téma valahogy rajtam ragadt. Elkezdtem tanulni, tanulmányozni a méhek munkáját, életét, leckéket, helyszíni leckéket vettem. És elkészült a Rézi királylány lesz című könyv, ami nem csupán gyerekeknek, hanem felnőtteknek is szól. A méhekről, akiket most már tudom, nem becsül meg eléggé az ember. Szabó Zenina készítette hozzá a szép illusztrációkat.

Író-olvasó találkozón – Kiss Viktor Photography

Mik a jövőbeli terveid? Milyen meglepetéssel szolgálsz majd az olvasóknak?

Természetesen másfajta indíttatásból egy másik mesekönyv készül, Sufnimesék a címe, s egy újabb regény, amiben három nő és három férfi – ők egy-egy párt alkotnak– sorsa kerül elénk. Ez is kamara, mondhatnám azt is, kamra regény. Nevetni és sírni… Ez a fő vonulata. Hiszen többé-kevésbé erről szól az élet, ha minden jól megy.

Köszönöm az interjút. Kívánok további sikeres alkotómunkát! Érdeklődéssel várjuk az új könyveket!

 

Részlet a Mákdobálóból…

„Azt hittem, hogy az idő mindent elsimít, dehogy. A romokat mindig magadnak kell eltakarítanod.” (Cetlik, botlik)

„Riogatjuk egymást, ijesztgetőset játszunk vagy kiszorítósat. Néha aztán komolyra fordul a dolog. Egyszerre azon találja magát egy egész népesség, hogy minden tagja teljes vehemenciával dobálja a téglát. Nem tudják pontosan – vannak, akik sejtik, esetleg tudni vélik –, hogy építenek vagy rombolnak. Ám hajigálnak őrült erőbedobással.” ( Nyitány – utazás Kornélhoz)

„Megyek a borbélyházba hajtalankodni – mondta H. bácsi, aki egyúttal betermelte az aznapi röhögést. Így volt kerek a napja.” (Pite-schön)

„Ekkor lépett a felek közé a környéken a legszebb férfi, és grabancánál fogva megemelte és arrébb tette az egyik, kinézetére nyüszöge hangoskodót. De ez a fiú a világ legtermészetesebb módján kést rántott, és hastájékon szúrta Vékonyék legnagyobb fiát. Mintha áthasították volna egy keretbe feszített kép vásznát, olyan hang hallatszódott, talán az öv csatja és a penge találkozása miatt.” (A tanyasi frajla)

„– Kifelé! – mondom a csajnak, mire az azt mondja, maradjunk még így! Hogy? – kérdezem és megmutatom neki a felfelé türemkedő silót. Elkezd sikoltani: Végünk van! – és úgy bugyi meg gatya nélkül, kimenekülünk az ablakon az autó tetejére, onnan a silóba, abba belemerülve elgázolunk a partra.” (Atombomba, színes tv)

„A porhintésnek talán sosem volt ilyen keletje. Fiatalok ezrei buzdultak neki, ahogyan hívták: a szakmának, hogy az igazság felkent bajnokai legyenek. Az egész ipart szánalmas mocskolódások és az amerikai mintára átvett celebkukkolás, és a pompásan adagolt rém- vagy álhírözön tartotta fenn. A nép, az Istenadta pedig két pofára habzsolta az eléje rotyogtatott, szellemdús traktát.” (Terike és Hilda)

„Hagyjon, uram, a kérdéseivel! Állandóan azt akarja tudni, mit csináltam? Elemelkedtem a földtől! Érti! Repültem! Nem azt kérdezi, miért? Miért? Esetleg megtudakolhatná: vajon féltem, valóban féltem? Jegyezze meg, fiatalember, van egy pont mindenki életében, amikor már nem akar, azután következik az, amikor már nem tud félni.” (Szerinted?)

 

Orosz Margit költő

 

 

 

Hozzászólások