Kedves Éva, kérlek, mesélj magadról, gyermekkorodról, iskolás éveidről!

Turák Lászlóné Dánielisz Éva vagyok, 1931-ben születtem Budapesten. Apám tanár volt, de három hónapos koromban meghalt. Már gyermekként nagyon szerettem a verseket. Jellemző, hogy az óvóhelyre – mint legféltettebb kincsemet, – a Magyar Versek Könyvét vittem magammal. Anyám tüdőbajban meghalt, amikor tizenhét éves voltam, így a magam lábán kellett megállnom.

Mikor kezdtél el verseket írni?

A középiskola elvégzése után az ELTE magyar szakos hallgatója lettem. Ekkor már sok verset írtam, de sem a politikai helyzet, (az 50-es évek) sem az én önbizalmam nem volt elég, hogy valakinek is meg mertem volna mutatni. Az 1956-ban és utána írt verseimet pedig tanácsos volt jó mélyen elrejteni az asztalfiába.

Mikor jelent meg első könyved?

2006-ban jelentkeztem a Püski Kiadónál, ahol végre megjelent első kötetem A megőrzött mécses címen. Az egyetem első évfolyamán beosztottak mellém tanulópárnak egy fiatalembert, akivel negyvenhat évig igen jó tanulópárként működtünk együtt, míg el nem vitte őt a súlyos kór. Érdekes, hogy amíg mellettem élt, soha nem írtam hozzá verset, halála után pedig csak úgy áradtak belőlem a hiányát sirató költemények.

Jól tudom, hogy az Akadémia Kiadónál is dolgoztál?

Az egyetem után az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségébe kerültem. Részt vettem a Magyar Irodalmi Lexikon és az Akadémiai Kislexikon szerkesztésében.

Azt hallottam, hogy külföldi diákokat tanítottál magyar nyelvre, hogy utána könnyebben boldoguljanak az egyetemen. Kérlek, mesélj erről is nekünk, kedves Éva!

Közben másodállásban tanítottam a magyar nyelvet külföldi diákoknak. Ezt a munkát nagyon szerettem, sok kedves élményt őrzök ezekből az időkből. Megemlítek a sok közül egyet. Az egyik évben csupa lengyel diákom volt. Májusban odajött a tanári asztalhoz Wojtek, kezében szorongatva egy hervadozó virágcsokrot, és azt mondta: „Tanárnő, holnap van egy nap, anyák napja.” Soha ilyen szép és értékes ajándékot nem kaptam, mint ez a virágcsokor, amellyel ez a lengyel csoport a mamájának fogadott.

Hány könyved jelent meg ezidáig?

2012-ben Válogatott versek címmel jelent meg kötetem a Rím Kiadónál. Közben nagyon sok antológiában szerepeltek verseim, például a Krúdy-antológia, a Kláris-antológia, a Csepeli Tűzőrzők antológiája, Arcok és énekek stb.

Hogyan ismerték el irodalmi munkásságodat?

Váczi Mihály- díjjal tüntettek ki.

Kik a kedvenc költőid?

Kedvenc költőim? Változó, minden este kezembe veszek egy verseskötetet a hangulatom szerint. Leggyakrabban valamelyik nyugatos költőt, József Attilát, de nagyon szeretem Illyés Gyulát, Áprily Lajost, Dsida Jenőt és Reményik Sándort is.

Kedves Évike, kívánok számodra nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy még nagyon sokáig szerezz örömet a versek tolmácsolásával is, mert az legalább annyira művészi dolog, mint megírni a verset.

ÓDÁCSKA A MAGYAR NYELVHEZ

Koszorút nem tudok lábad elé tenni,
mindössze csak egy szál csenevész virágot,
fel akartalak a magasba emelni,
beléd szőttem minden gondolatot, álmot.

Te voltál vigaszom, örömem, mindenem,
s nem utolsó sorban kenyérkeresetem.
Mert évtizedekig bizony abból éltem,
hogy néhány külföldi diák is megértsen.

Te drága magyar nyelv, többszörösen árva,
szétszórtalak titkon az egész világra,
s vietnámi erdőn vagy finn tavak mellett,
most magyar kérdésre magyarul felelnek.

S ha fekete fiúk villogó szemébe
felcsillan még a fény a magyar igékre,
én is része voltam, én is tanítottam,
gyönyörű szavaid beléjük oltottam

S míg küszködtünk együtt sok furcsa szabállyal,
felszólító móddal, tárgyas ragozással,
amíg mondatokká serdültek a szavak,
én kaptam a többet, én lettem gazdagabb.

S ha az életemből kell majd vizsgát tennem,
te drága magyar nyelv, tanúskodj mellettem,
add, hogy búcsúzhassam majd Zrínyi szavával:
vígan buríttatom hazám hamujával.

EGY ÁRPÁD-KORI FALU, NEVEGY

A Gazdagréten, hol lakom,
ha kinézek az ablakon,
láthatok két kis oszlopot,
mit az utókor állított.

Mert e panelházak helyén régen
Árpádnak népe járt serényen,
 s a lankás domboldalakon
lovak legeltek szabadon,
gyerekek éltek boldogan
egy Nevegy nevű faluban.

Elődeim, mondhatnám fennen,
de ősmagyar vér van-e bennem?
Hisz német, zsidó, szláv keverék,
mit génjeimben hordanék.
Valami mégis közös bennünk,
hogy megmaradt az anyanyelvünk.
És szinte mintha hallanám
valamikori ősanyám,
hisz a bölcső fölé hajolva
a dalt ő is magyarul mondta,
és ez a dallam, ez a szó
évezredeken át ható,
e féltve őrzött drága kincs,
ez köt úgy össze, mint bilincs.

S nagyon szeretném, hogyha majd,
legyőzve minden földi bajt,
ezer év múlva unokám
e nyelven emlékezne rám.

AZ  ÖREG KÉZ

Öregedő kéz, ráncos és eres,
tétován keres egy fiatal kezet,
s az félrelöki, nem durván, csupán
mert oda sem figyelt egyáltalán.
S az öreg kéz visszahúzódik lassan,
egy élet kínja van e mozdulatban.
Kicsit reszket még, szégyenlős, zavart,
pedig nem kérni, csak adni akart.

Nagy L. Éva

2013. május 20.

Hozzászólások