Megszerezve tanítói diplomámat, pedagógus pályámat Zala megyében, Bocföldén kezdtem, majd Nagykapornakon folytattam. Házasságkötésem után a sors a fővárosba szólított, ott éltem s tanítottam több mint harminc évig. Ebből 26 évet – hivatásom leghosszabb és legértékesebb szakaszát – a XI. kerületben, az akkori Egry József Általános Iskolában töltöttem. Közben középfokú könyvtárosi képesítést is szereztem. Pályám utolsó szakaszában, hét éven keresztül mint könyvtáros-tanító dolgoztam. E minőségben az utolsó öt szép tanévem a budaörsi 1. sz. Iskolához kötődik. Határtalan örömmel töltött el a könyvek birodalma! Az irodalommal addig is nagyon jó volt a kapcsolatom, s ez még szorosabbá és bensőségesebbé vált.

Szívesen hallanánk valamit a családi életedről is.

Mint említettem, házasságkötésem révén kerültem Budapestre. 1968-ban egy fiú-, majd 1972-ben egy leánygyermeknek adtam életet. Sajnos, kislányom 22 évesen meghalt. Néhány évre rá férjemet is elvesztettem.

Kedves Zsuzsi, most folytassuk a költészettel! Ki a kedvenc íród és költőd a sok közül, s miért pont ők?

Az olvasást Jókai Mór regényein keresztül szerettem meg. Magával ragadott gazdag képzeletvilága és szemléletes jellemábrázolása.
A költészet terén Petőfi versei érintettek/érintenek meg legmélyebben. Csodálom költeményeinek dallamosságát, tiszta, szépen csengő rímeit, jól érthető nyelvezetének csodálatos képvilágát. Példának tekintem páratlanul színes és szemléletes tájleíró költészetét.

Úgy tudom, első versedet a „véletlen” vettette veled papírra. Kérlek, meséld el nekünk a történetét!

Elsős középiskolás voltam, amikor rögtön a tanév elején magyarból azt a házi feladatot kaptuk, hogy írjunk fogalmazást az édesanyánkról. Gondolom, a tanár úr kíváncsi lehetett a szókincsünkre és írásbeli kifejezőkészségünkre. Bár kötelességtudó diák voltam, mégis e feladat „elkerülte a figyelmemet”, s bizony nem írtam meg a leckét. Másnap, tanítás előtt megkérdezte tőlem az egyik osztálytársnőm, hogy én mit írtam az anyukámról? Hm…, akkor döbbentem rá, hogy én bíz’ semmit, mert egyszerűen elfelejtettem megírni. Emlékszem, harmadik órában következett a magyar óra. Szörnyen megrémültem! Összesen 10-15 percnyi óraközi szünet állt rendelkezésemre a feladat pótlásához. Tudtam, ennyi idő egy rendes fogalmazás megírásához nagyon kevés.

Kétségbeesésem egy 12 soros, páros rímekbe szedett versbe sűríttette velem a feladott tartalmat. Gondoltam, a semminél ez is több, s elégtelen már nem lesz belőle, ha véletlenül pont az én leckémre lenne kíváncsi a tanár úr. Bizony, jó volt a megérzésem: nekem kellett felolvasnom a házi feladatomat. Tanárom, a megboldogult, általam nagyra becsült Tóni bácsi nem szólt semmit, csak elkérte a füzetemet, s az óra végén magával is vitte. Bizonyára terve volt vele a tanáriban…A következő órán visszakaptam egy hatalmas ötös osztályzat s egy utasítás kíséretében, miszerint a két nap múlva esedékes önképzőköri foglalkozásra vigyem magammal a verseimet, mert fel kell olvasnom azokat. E felszólítás hatására ott, az osztály jelenlétében valóságos zokogásban törtem ki. Hüppögve mondtam, hogy én nem tudok verseket vinni, mert nekem csak ez az egy van. Időbe tellett, míg tanárom kissé bosszankodva és fejét csóválgatva megértette a helyzetet.

Az eset kapcsán ráébredtem, hogy az írás nagy felelősség, s én arra akkor még nem értem meg. Utána sokáig nem írtam le egyetlen sort sem, hiába kavarogtak fejemben a szebbnél szebb gondolatok. Később, ha nagy ritkán született is néhány versem, nem mutattam meg azokat senkinek, sőt, hagytam, hogy elkallódjanak.

Végül mégis írni kezdtél. Mikor éreztél „kényszert” a folytatáshoz?

Emlékeim szerint 2000. körül kezdtem el úgy írni, hogy írásaim nagy részét meg is tartottam. Hogy miért pont akkor? Erre én is sokáig kerestem a választ, s úgy vélem, meg is találtam. A 2000. évet megelőző nyolc évben sorra veszítettem el legközelebbi családtagjaim többségét: édesapámat, édesanyámat, 22 éves lányomat, s végül a férjemet. Távozásukat nagyon megszenvedtem.
                                                                            

Amikor a bánat…

Amikor a bánat öleli a vállad,
nem látod szépségét a nyíló virágnak.
Égbolt üde kékje megfakult szemedben,
boldogság csírája sem maradt lelkedben.

Nem érzed az ízét szádban az ételnek.
Szinte letaglóznak a gyötrő félelmek.
Keserű pirula kínzása gyomrodban,
mind nagyobbra növő gombóc a torkodban.

Mintha ingoványra tévedt volna lábad,
alig vonszolva azt, leszeged az állad.
Madarak éneke zajként hat füledre.
Ó, de fáj! Jaj, de fáj! Jajdulsz fel – ütemre.

Úgy véled, életed egy hatalmas kátyú, 
amelybe jutottál, s onnan nincs tovább út.
Kegyetlen vergődés időszakát éled,
további életed minden percét féled.

Azt, hogy – hogyan tovább? – firtatod magadban,
de nem jön rá válasz – biztató szavakkal.
Erőt kell gyűjtened, előre kell nézned;
s Teremtődtől küzdő akaratot kérned!

Nem segíthet senki, magadnak kell lépned!
Saját fájdalmadat felülről kell nézned!
Vigaszt kell keresned, s találnod a bajra,
hogy szívedben ismét zenghessen a dallam!

Úgy vélem, a sorozatos fájdalmak kinyitottak bennem egy „zsilipet”, amely mögött születendő verseim lapultak/lapulnak…Legelőször a természet milliónyi szépsége késztetett írásra, majd az emberek s a társadalmi jelenségek is foglalkoztatni kezdtek. Velük párhuza
mosan a különféle érzelmek is helyet kaptak költeményeimben.

           

Zúzmara-csoda

Zúzmarából hajtott virág,
díszíti az ágakat,
láthatatlan Jég-tündérke
kötözi a szálakat.

Sások, nádak ívelt szárán
kristályrózsák hajtanak,
mint tengerben fehér korall,
szívet fogva tartanak.

Jégfátyollal borított a
haragoszöld borostyán,
fehér-pettyes ruhácskában
nyújtózik a folyondár.

Mandulafák körös-körül
menyasszonynak öltöztek,
Csupa fehér, csupa csipke,
mit magukra öltöttek.

Csillagszórós ragyogás van,
fenyők keskeny levelén,
kristálycsomók fénylenek a
tüskésdrótok tetején.

Szikrázóan csillogó e
gyémánt-fényű, téli táj,
Ámulattól tágra nyílik,
csodálkozik szem és száj.

Hol publikáltad először a verseidet?

Ez ismét egy érdekes történet: 2009-ben egy népszerű internetes közösségi portál versíró versenyt hirdetett. Ehhez egy külön blogot rendszeresítettek a verseny szervezői, amelyet minden regisztrált tag látogathatott, s szavazhatott is az ott közzé tett versekre. Egy ideig rendszeresen odajártam olvasgatni én is, mígnem arra gondoltam, hogy hasonló színvonalú verseket talán én is tudok írni. Három megadott verscímre kellett írni a verseket: „A ravasz róka”, „Havas fenyvesek”, „Szerelmem”).

Nem éreztem nehéznek a témákat, könnyedén születtek a sorok. Aztán elérkezett az eredményhirdetés ideje. Addigra már megtudtam, hogy milyen népes volt a mezőny, így hát az esélytelenek nyugalmával várakoztam…S aztán jött a meglepetés: a három vers vonatkozásában összesítve a 3. helyezést értem el. Igazából ekkortól indult be a „varázsceruzám”… Egyre-másra tartottam „hálóinges napokat”, amikor már hajnalban elkezdtem írni, megfeledkezve egyéb napi teendőimről. Elég volt kinéznem az ablakon, s máris rácsodálkoztam a napfelkeltére, az esőre, a ködre, a szélre, a harmatra és mindenre, ami csak a szemem elé tárult, miközben sokasodtak rímelő soraim a papíron. Azóta is folyamatosan írok, de már nem csak a természetről.

Hit, Remény és Szeretet

Hit, Remény és a Szeretet
irányítsák léptedet!
Ha bármelyik is hiányzik,
a boldogság is hibádzik.
Hinni kell, hogy minden élet
megleli a jót és szépet!
Hinni kell a belső hangnak,
s minden őszinte szempárnak!

Remélni, hogy csak a béke
költözik be a lelkekbe.
Remélni, a jóakarat
legyőzi az összes rosszat:
igazság a hazugságot,
a jóság a gonoszságot,
és remélni, hogy megterem,
a szívekben a szerelem.

Szeretni kell a hazánkat,
a folyókat és a tájat,
minden nyíló kis virágot,
s felhők közti fénynyalábot,
az éltető napsugarat,
a tündöklő csillagokat!
Szeretni a napfelkeltét,
s ha eljön,- a naplementét!

Úgy tudom, mára már boldog tulajdonosa vagy egy megjelent, saját verseskötetnek is. Mondanál arról is valamit?

Valóban, 2011-ben megjelent az első verseskötetem Verstorta címmel, 160 verssel, 200 oldal terjedelemben. Mivel ars poétikám a szeretet, ez az érzés szülte a benne szereplő valamennyi versemet. Kötetem tartalmilag sokrétű. Verseim stílusában, nyelvezetében a közérthetőségre törekedtem, s talán nem is eredménytelenül. Ezt a kötetem előszavában megjelenített, alábbi olvasói vélemény is megerősíteni látszik:

„Verseid… korunk embere számára érthetőek, s azokkal maradéktalanul azonosulni is tud…” / Rózsa Virág, USA /
                                            

Verstorta

Szeretem a szép szót,
annak míves voltát.
Olyan jó megsütni,
a vers-alkotta tortát!

Piskóta alapként
benne a gondolat,
mely az elme síkján
már egy szép szófonat.

Krémjei a sorok,
tucatnyi verslábbal,
mik szépen zenélnek,
összhangban egymással.

Csokimáz tetején,
a csengő rímcsokor,
mely varázslattal bír
elárvult sorokon.

A verstorta dísze
maga az olvasó,
nélküle egyetlen
versszak  sem volna jó.

Köteteden kívül még hol jelentek meg verseid?

A világháló továbbra is jó barátom. Saját blogomban a Netlogon folyamatosan teszem közzé új verseimet. Ezeket gyakorta megosztom a Facebookon, a Batsányi-Cserhát Művészkör oldalán, az Élő Költők Társasága és a Magyar Irodalmi és Művésztársaság portáljain is. Megemlíteném, hogy vannak olyan saját honlappal rendelkező barátaim, akik oldalukon rendszeresen megjelentetik írásaimat. Mindezeken kívül jó néhány világhálón közzétett PPS és videó verseim szövegével jelent meg. Az évek során különböző folyóiratok is közölték alkotásaimat. Pl.: Budaörsi Napló, KLÁRIS Irodalmi-kulturális folyóirat, Csákánydoroszlói Hírlevél. A közeljövőben pedig több olyan antológia fog megjelenni, amelyekben verseim is helyet kapnak. Esetenként író-olvasó találkozókon, irodalmi körökben, könyvismertetőkön, különböző szervezetek ünnepélyein is elhangzanak verseim.
                                                  

Amikor én írok…

Amikor én írok, új erőt kap hitem.
Néha elrévedek: Hogy történhet ilyen?
Azúrszínét küldi énfelém a kék ég,
s belém lopja vele azonnal a békét.

Amikor én írok, nem érzek bánatot;
ez egy különleges és fennkölt állapot.
Kitágul íriszem, mikroszkópként látok,
s szivárvány lepelben érzem a világot.

Amikor én írok, minden szépnek látszik,
akkor is, ha szemem könnycseppektől ázik…
Különös csil
logást ad a látásomnak,
s nyoma sincs szívemben megélt bántásoknak.

Amikor én írok, nincsen bennem kétség;
minden, amit érzek, csupa-csupa szépség.
Színek varázsai hatványra tevődnek,
s új csillogást adnak a tarka mezőnek.

Amikor én írok, lelkem tele fénnyel,
teremtett világunk milliónyi széppel.
Zengő madártrillát hallok a fülemben,
ereimmel lüktet egyazon ütemben.

Amikor én írok, megszűnök létezni,
írni-vágyásomat nem tudom fékezni…
Fénylő barázdaként suhannak soraim,
köddé válnak a volt, nyomosztó gondjaim.

Amikor én írok, enyém a nagyvilág;
gondolatok sora mesésen kandikál.
Érzéseim lassan egymásba fonódnak,
s születő versemben szépen feloldódnak.

Irodalmi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?

Igen, 2012-ben a Batsányi-Cserhát Művész Kör író-költő kategóriában CSERHÁT NÍVÓDÍJ ARANY fokozatával ismerte el irodalmi munkásságomat.

Tartozol-e más művészeti társasághoz vagy körhöz is?

Igen, a Batsányi-Cserhát Művész Körön kívül tagja vagyok még az Élő Költők Társaságának, a Magyar Irodalmi és Művésztársaságnak, a Fullextra.hu Irodalmi és Művészeti Portálnak.

„…Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,..”
/Wass Albert/

Nagy L. Éva – Weninger Endréné

2013. október 1.

Hozzászólások