A 2016-os évet nem akármilyen mozival kezdtük. A filmválasztásunkat az egyik barátunk inspirálta, akit lenyűgözött ez az alkotás. Ifjúság, avagy egy egyszerű dallam…

 

ifjusag3

 

Paolo Sorrentino a Rómába kalauzoló, Oscar-díjas A nagy szépség után ismét Fellinit idéző, lenyűgöző filmmel jelentkezik. Ezúttal egy Alpok-beli luxusszálloda szolgáltatja a díszletet, itt pihen a már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred (a kétszeres Oscar-díjas Sir Michael Caine) és legjobb barátja, a filmrendező Mick (Harvey Keitel). Fred kíváncsisággal szemléli a hotel többi vendégét, lánya (az Oscar-díjas Rachel Weisz) problémáit, valamint a fiatal és ambiciózus írókat, akikkel Mick együtt dolgozik egy forgatókönyvön. Saját zenei karrierjét lezártnak tekinti, ám a legmagasabb szinten szeretnék, hogy még egyszer vezényeljen: magától II. Erzsébet brit királynőtől kap meghívót, hogy lépjen fel Fülöp herceg születésnapján. A meghívást rögtön elutasítja, de a királyi család állhatatosnak bizonyul. (Forrás: Port.hu)

 

Az Ifjúság című filmben legalább öt korosztály – a nyolcévestől a nyolcvan évesig – karakterei mutatnak egymásnak tükröt. S valahogy mindig a fiatalabb mondja ki az igazságot az idősebb számára. A végére pedig a fiatalabb tanul az öregebb botlásaiból.

A 82 éves Sir Michael Caine jutalomjátéka ez a film, de a rendező mintha felhatalmazta volna az összes színészt, hogy csak önmagát adja. Ettől válik hitelessé benne minden párbeszéd.
Hozzám leginkább a Paul Dano által megszemélyesített – a következő szerepének megformálásán dolgozó – színész, Jimmy Tree karaktere állt közel. Az ő egy kicsit mindvégig kívülálló, minden apró részletre figyelő látószögéből követtem második nézésre a film szövedékét.

 

ifjusag6

 

Az első párbeszédben, mely a nyolcvanas éveiben járó híres zeneszerző főhős, Fred Ballinger (Michael Caine) Jimmy Tree (Paul Dano) között zajlik, megfogalmazódik egy kulcsgondolat:
„Azon gondolkoztam tegnap, hogy az Ön és a saját problémáim mennyire hasonlítanak. Egész életünk során félreértettek bennünket, mert megengedtük magunknak, hogy végre egy kicsit könnyelműen kezeljük a dolgokat.”

„A könnyebb, vagy a nehezebb út járása” gondolata kíséri végig még a legkisebb mellékszerepeket is, amelyhez a kiváló operatőri (Luca Bigazzi) munka és a gondosan összeválogatott zene (David Lang) kölcsönöz drámai erőt. A rendező-forgatókönyvíró, Paolo Sorrentino akár A Nagy szépség II. címet is adhatta volna ennek a mozinak, hiszen minden filmkockája lenyűgöző.
Néhány apró, számomra jelentős részletet emelnék ki:

Az Ifjúság című film főszereplője zeneszerző, kinek Egyszerű dallam című zeneművét szeretné hallani a királyi család, ám ő majdnem a végéig, elvi okokból nem akar elvezényelni. Ő az, aki egy cukorpapírral ritmust zörrent időnként, és a hegyoldalban legelésző tehenek kolompolásában is felfedezi a szimfóniát.

Mick Boyle – Harvey Keitel – filmrendező, aki a saját testamentumának gondolt film stábjával a forgatókönyv befejezésén dolgozik. Felmennek egy kilátóba, majd a hegycsúcsot és a tájat a távcső egyik, illetve másik oldaláról nézve is megmutatja ifjú kollégáinak, érzékeltetve, hogyan válnak a pálya elején látható magasságok a végére egészen távoli apróságokká.

 

ifjusag1

 

Kettejük barátságának keresztmetszete jó néhány párbeszédben rajzolódik ki, melyek közül az egyik:
Már hatvan éve elhiszed minden egyes szavamat.
– Én történeteket találok ki, Fred. Nekem mindenben hinnem kell, hogy valósággá váljon.

Jimmy Tree, a színész, egy nagy szerepre készül, miközben a közelében levő emberek viselkedését és karakterét figyeli. A focista kézzel faragott botjának mását felfedezi a helyi ajándékboltban, ahol egyszerre szólal meg ezer kakukkos óra ébresztőként, és ahol egy alig tízéves kislány nem a hírnevet hozó szerepéből ismer rá, hanem egy másik, jelentéktelennek vélt filmjéből hoz egy jelentős idézetet:

– Egyszer láttam egy filmben.
– Szóval te is kedveled “Mister Q”-t?
– Nem.
– Abban a filmben láttam, amiben egy apát játszott, aki soha nem ismerte a fiát.
– És az autópálya mellett egy büfében találkoztak először, mikor a fia már elmúlt 14 éves.
– Azt a filmet senki sem látta!
– Volt benne egy párbeszéd, ami nagyon tetszett. Amikor a fia azt mondta: “Miért nem voltál ott nekem apaként?” És maga azt mondta: “Nem hittem, hogy képes vagyok rá.” Abban a pillanatban megértettem valami nagyon fontosat.
– Micsodát?
– Hogy senki a világon nem érzi képesnek magát rá.
– Szóval nincs ok az aggodalomra.

A zeneszerző éppen házassági válságban lévő lánya, Leda BallingerRachel Weisz, aki a filmrendező menye is egy személyben, s aki negyvenévesen sem tudott leszakadni apjáról. A megmentőként megjelenő hegymászó, Luca előtt így beszél foglalkozásáról:

„Nekem két állásom van. Egyrészt a lánya, másrészt az asszisztense vagyok az apámnak.”

 

ifju5

 

S hogy a legkisebb szerepek is tudnak hatalmasak lenni:

Mellékszereplőként időnként feltűnik a filmben a hátán egy hatalmas Marx-tetoválással egy elhízott focista (Maradona?), akit egy lélegeztető géppel kísér a valaha szebb napokat látott, szőke felesége. Egy rejtett pillanatban egy teniszlabdával még bemutatja önmagának egykori focivirtuózi képességét.

A Királynő megbízottja (Alex Macqueen), kezdetben úriemberként tűri a zeneszerző elutasításait, majd ő benne is meglátjuk az esendőséget, ellágyul a kivénhedt focista látványától.

A fiatal fogszabályzós masszőrlány, aki szavak nélkül is tudja, mi bántja főhősünket, de titokban táncosnőnek készül.

A szanatórium esetlen prostituáltja, akit az anyukája a portáig kísérve arcon csókol, s akit a rendező a végén csak egy sétára hív el, régi nagy szerelmének emlékére.

A hegedülni tanuló tudálékos kisfiú, aki nem hiszi el, hogy élő zeneszerzővel van dolga, de elismeri, hogy amióta a balkezes hegedű tartásán javított a mester, azóta jobban megy a zenélés neki is.

Végül, de nem utolsósorban a szépségkirálynő – akiről időközben kiderül, hogy nemcsak szép, de okos is. A fürdőbe lépve, egy pillanatra bár, de a látványa helyre állítja a világ rendjét a két főszereplő-barát gondolataiban.

 

 

Még az elrejtett képi világról egy kis felfedezés:

A szanatóriumi szobák falán függő képek oldalnézetből ábrázolt nők és férfiak portréi. A szereplők jobb, illetve bal arcfelének teljes filmvászon-nagyságú kivetítése révén a karakterek kétarcúságát is szimbolizálhatják.

A nagy felismerést az első párbeszédben elhangzottakra a film utolsó mondatai adják, melyet Paul Dano mond ki önmaga számára is.

„Én hetek óta tanulmányozom a hotel vendégeit. A legaprólékosabban megfigyeltelek téged, Fredet, Lenát, az oroszokat, az arabokat, a fiatalokat és időseket.És végül eljutottam a következtetéshez, választanom kell. Választanom kell, miről is éri meg igazából mesélni. A Horror vagy a Vágyódás? És én a vágyat választottam. Te és mindegyikőtök felnyitottátok a szemem. Megláttattátok velem, hogy nem kellene a Horror érzéketlenségére pazarolnom az időmet.”

Ma reggel, amikor elkezdtem írni ezt a filmelmélkedést, szinronicitásként és megerősítésként a napi e-vangélium imádságában ezt olvastam:

„Egy a szükséges tehát, a tiszta, szép, nemes, Istent szerető lélek. Aki ezt választja, a legjobb részt választotta, s ez az egyedül ésszerű, következetes s erőteljes eljárás; aki a lelket s önmagát elhanyagolja, az a meghasonlást hordozza magában; sorsa az elsötétedés, elkeseredés s üresség. De az nem annyit jelent, hogy elvonulni, remeteségekbe zárkózni; maradjunk pályánkon s ne veszítsük el az ,,egy szükségest” szemeink elől semmiféle dolgunkban. (Prohászka Ottokár)

u.i.: Még egy párbeszéd, amely szinkronisztikus jelenség az életemben:

 

– És maga? Magának mi hiányzik?- Semmi …
– Ez igazán szerencsés.- Ugyan már,
– Legyen nagylelkű velem, Jimmy.
– Amit hiányoltam, arra rábukkantam úgy négy hónapja, mikor Novalis-t olvastam.
– Maga olvasott Novalis-t?
– Még a californiai színészek is ha épp nincsenek berúgva, nem árulnak kokót és nem lógnak anorexiás modelekkel … elvétve olvasnak Novalis-t.
– Igaza van. Elnézést kérek.
– Csak egy öregember vagyok előítéletekkel… És mit mond Novalis?
– “Mindig hazatérek.” “Mindig apám házához térek.”

 

Novalis ezen gondolatára én Herrmann Hesse Napkeleti utazásában bukkantam, csak azt másképp fordították:

“Hová megyünk hát? Mindig hazafelé.”

Forrás: kYVETítés-blog

 

Antalffy Yvette

 

 

Hozzászólások