János, Ferenc fia, szeretsz te engem?

Sokszor hangzott el ez a kérdés április közepe óta. A János helyett olykor Ferenc, máskor Rita szerepelt, és ők hol zokogva, hol boldogan mosolyogva mondtak igent rá, minden esetben. A Bágya gyerekek el tudták engedni édesapjukat, mind a római, mind a budapesti, monoton és végtelennek tűnő kórházi napjai során.

Fájdalmuk jelentős részét megosztották barátaikkal és rokonaikkal. Rendszeresen küldték nekünk a helyzetjelentéseket, melyek legszebb részei saját tapasztalataik voltak arról, milyen csodák születtek bennük és körülöttük ebben a feledhetetlen időszakban. A Gondviselésről tettek tanúbizonyságot, vagyis apostolkodtak, szüntelenül. Egyébként Feri bácsi sem tartotta magában élményeit. Fényképek tízezrei mutatják különös látásmódját, a természetre csodálkozását, hitét, reményét.

A fordulópontot augusztus 8. jelentette. Aznap reggel háromnegyed hatkor megszűnt dobogni az a hússzív, amely akkor is szeretett, amikor kőnek tűnt, és amiben kényelmesen elfértek egymás mellett egész családok, közösségek, országok, nemzetek. A zuglói Rózsafüzér Királynője plébánia építő tagja volt. Búcsúztatása és „feltámadási miséje” nem is lehetett volna máskor, mint Nagyboldogasszony napján, Balatonalmádiban és a fővárosban.

Érdekes, hogy már régebben terveztem a magyar tengerhez menni a héten. Annyi változik, hogy fiaim itthon maradtak, én pedig fürdőnadrág helyett ünneplőt öltöttem. Most nem a vízben, hanem a parton volt rám szükségük azoknak, akik szintén fontos részét képezik életemnek.

A történethez tartozik, hogy előző szombaton mentünk ki Apával a Szalma ági felmenőinkhez a temetőbe, ahol kevés megszólalásom egyikeként megjegyeztem, hogy apukáját és nagypapáját is túlélte. Előbbi 50, utóbbi 45 éves volt. Apa 54.

Adja magát a kérdés: Boti, Botond fia, szeretsz te engem?

Újpest, 2013. augusztus 12.

Hozzászólások