Hegedűs Bélával Kecskemét városa büszkélkedhet. Közel húsz éve a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének tagja, aki néha-néha jár el csak közénk, a maga útját járja, és ez így van jól. De mégis hozzánk tartozik. Bélával hat-hét éve készítettem egy interjút az Üzen a Homok Művészeti Folyóiratban, ahol arról beszélgettünk, hogy az írás mellett két kamaszlányát egyedül neveli, és a több mint 80 éves édesanyját is ő ápolja. Tehát a tanár úr emberségből jeles!

Mi változott azóta, milyen történések formálták életed? De inkább kezdd el a mesét a gyermekkorodnál!

1946. augusztus 8-án születtem második gyermekként Kecskeméten, a Wolkertelepen, a Csupor pék házában. A nővéremmel és húgommal együtt cseperedtünk fel. Édesanyám női szabó volt, de sokáig a Barneválban dolgozott édesapámmal együtt. Anyu élete három gyermek nevelésével egy fizetésből élve bíz nehéz volt. Főképp a szenvedés-féltés-szeretet gyűrűje zárta körbe. Emlékszem, amikor szerény, szegényes otthonunkban a torokgyík húgomat és engem fojtogatni kezdett. Szörnyű volt, de mindketten megmenekültünk.

A beszédem örök béklyó lett, a lelkemre bilincselődött. Általános iskolában dr. Szekér Endre tanított, és javasolta, hogy a nyelvem alá tegyek kavicsot, mert a nagy szónok, Ciceró is így tanult meg beszélni. De sok kavicsot lenyeltem! A beszédem javult, de a helyesírás megfeszített gyakorlással sem ment. (Később, a Katona Gimnáziumban harmadik osztályos koromban Kiss István nyelvész megbuktatott édes anyanyelvemből, osztályt kellett ismételnem. Micsoda szégyen! De édesanyám bízott bennem.) A nyolcadik osztály elvégzése is nehezen ment az orosz miatt: a kiejtés nehéz volt. Nem buktattak meg, de csak inasnak mehettem.

Épületlakatos tanonc lettem. Jól tanultam, és jó kézügyességem volt. A második évben szerszámkészítő szakmára javasoltak, és igazgatói engedéllyel beiratkozhattam a gimnázium első osztályába is. A 607-es Szakközépiskolában egyedül én voltam az, aki egyszerre két iskolában tanult. A Szakma kiváló tanulója versenyre is mehettem volna, ketten lettünk elsők a selejtezőben 150 tanuló közül. A tanárok, oktatók a döntést ránk bízták, de én lemondtam az elsőbbségről. Nem bántam meg, mert a legjobb akartam lenni versenyek nélkül is. Édesanyám nagyon büszke volt rám, végzettségeimet neki köszönhetem. Az a lelki erő, küzdés, becsületesség, akarat, hit és szeretet, amit átadott nekem, örökre bevésődött emlékeimbe.

Nagyon jó anya volt! Azt hitte, hogy gyermekei minden gondját meg tudja oldani. Sajnos, élete vége felé hat agyvérzés és egy baloldali bénulás érte. Hármunk közül én, hatvan évesen magamhoz vettem, hogy gondozzam. Sokan mondták, hogy adjam be az idősek otthonába. Nem tettem, hiszen ő sem adott be engem a menhelybe. Nehéz volt az utolsó nyolc év, pelenkáznom kellett őt. Mindig mondta: köszönöm fiam! Soha nem tett különbséget a gyermekei között. Az unokáit is nagyon szerette. 89 évesen ment el, de emléke a verseimben, köteteimben ott él.

A Gyermekekért Plakátkiállításon az MHSZ vezetőjével

Van valamilyen gyermekkori élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Gyermek voltam, mint a mai gyermekek, de mégis sok minden más volt. Az akkori társadalmi rendszer, a technika, a tudástár is különbözött. Az óvoda a játék, az ének, a Grimm mesék fellegvára volt.

Kedveltem a keresztrejtvényeket, szerettem olvasni. Majd jött a sport: ejtőernyősként és a vitorlázórepülő vezetése által a félelmet szerettem volna elűzni. Édesanyám kérésére abbahagytam, és kerékpárversenyzőként folytattam tovább. A legtöbb versenyen dobogós helyezett voltam. Mindig félénk, vékony gyerek voltam. Az 1956-os események után sokáig félelemben éltem, ugyanis lőszereket és lőszeres ládát dugtam el a padláson. Ha kitudódott volna, szomorú élet várt volna rám a brutális, embertelen büntetések évtizedeiben.

Akkoriban a gyerekeknek volt példaképük, nekem Leonardo da Vinci volt. Sokat olvastam róla és az elképzeléseiről, követni akartam őt. Gyerekként gipszszobrokat öntöttem, és nagyon szerettem faragni. Felnőtt koromban fémszobrokat készítettem, ezekből kiállításom is volt.

Milyen szakmát választottál? Hány évig oktattad a nebulókat?

Nem volt sok választási lehetőségem, de életutam sokat kínált, és az akaratom megvalósította el sem képzelt műszaki végzettségemet. Szerszámkészítő szakmában dolgoztam a BRG-ben. 1968-ban Tóth László igazgató az alakuló 623-as Szakmunkásképzőben szakoktatói állást ajánlott fel. Az évek során a tanítói, majd a műszaki tanári diplomát is megszereztem. Több tanítványom országos első helyezett lett.

Nagyon szerettem a szakmámat, és értettem is hozzá. Mindig a kihívásokat kerestem. Tudtam, hogy tanárként, szakemberként csak azt adhatom át, amit magam is tudok.

Hadd meséljek el egy esetet! Az óra anyagát kezdtem leadni éppen, amikor észrevettem, hogy az egyik diák ismeretlen. Odamentem és kezet nyújtottam, majd bemutatkoztam. Kézfogás közben elmondtam neki az elvárásaimat. Amikor a srác leült, a hátam mögött hallottam a gyerekek pusmogását:
– Én még ilyen tanárral nem találkoztam.
– Te hülye, ez nem tanár, ez író.

Megöregedtem, és eljött az idő hívás nélkül is: 38 évi után tanári tevékenységemet nyugdíjas évekre cseréltem. Igazgatóm, Horváth Lajos a tantestület előtt így búcsúztatott: Béla irodalmi pályára lép!

Hegedűs Béla a lányaival

Megnősültél, született két gyönyörű és tehetséges kislányod. Azt mesélték, hogy 6-11 évesek lehettek a kislányok, amikor megjelentél a Baráti Körben a családoddal. A gyermekek énekeltek, zongoráztak, te pedig egy füzetet vettél elő, amelyben szerényen meglapultak a verseid. Az elnök úr azonnal észrevette, hogy ezek gyöngyszemek, melyek jobb sorsra érdemesek. Te is így emlékszel?

Igen, így emlékszem. Tán a szemem is könnybe lábadt, oly lelkes, biztató szavak repkedtek körülöttem. Felolvasták a verseimet, és leközölték újságjukban. Küzdenek, hogy továbbadják az anyanyelv iránti szeretetüket. Köszönöm nektek, hogy velem vagytok, és együtt csiszoljuk kincset érő szavainkat sokatmondó mondatokkal, ébredő gondolataink segítségével. Ritkán tudtam az elmúlt években megjelenni köztetek, a magam útját jártam. A nevelés és ápolás gondjai mellett még írogattam is.

Mi történt ezután? Azt tudom, hogy a házasságod válással végződött, a leányokat te nevelted fel.

Két kislányomat egyedül neveltem: apai szigorral, de védelmező oroszlán szívvel, szeretettel. Éva a győri kórházban elismert diplomás nővér, Az év ápolója cím tulajdonosa. Munkáját nagyon szereti, naponta több embert visszahoz az életbe. Megtalálta a párját, és úgy döntöttek, családot alapítanak. 2017. július 8-án házasságot kötöttek. Pálmi csak érettségivel rendelkezik. Nem tudott elhelyezkedni. Ausztriában dolgozik, jól beszél németül, angolul is tanul. Irodalmi körökbe, kiállításokra jár. Tervei vannak, bizakodik, hogy megtalálja az életcélját.

Most pedig beszéljünk a költészetről! Miért hívnak téged a „mindenki költőjé”-nek?

A költő nem költőnek születik
sorsa teszi azzá
Ő is az emberi sorsok egyike
Lelkéből úgy fakadnak a szavak
hogy tolla is alig tudja követni
szárnyaló gondolatát

Soha nem akartam költő lenni. Későn, 32 évesen kezdtem el írni. Egy pályázaton indultam, versemet egy budapesti hírlap közölte. Az alkotó ifjúság felfedezettje lettem. Első kötetemet Baranyi Ferenc ismertette egy verskiállítás keretében Nagykőrösön. Igazi halkszavú közéleti költőnek nevezett.

Kötetem az olvasók kezébe került. A gyerekek úgy nyilatkoztak, hogy tök jókat írok. A középkorúak ezt mondták: marhajókat ír. Az idősek közölték: szinte gyógyító hatásúak az írásaim. Könyveim olvasóinak most is azt mondom: egy verset Önnek és családjának is írtam. Ezeket a verseket meg is találják a kötetemben. Boldog vagyok, mert az olvasók legnagyobb kitüntetését kaptam meg. A honlapomon régen számláló volt, egy év alatt majdnem két millióan nézték meg. Kb. 60 ezer olvasóm van.

Több mint 8 ezer kötetemet ajándékoztam el. Meghívtak az Országos Széchenyi Könyvtárba is, a Nemzetközi Könyvfesztiválra kétszer. A Zánkai Gyermek Világtalálkozón a versem volt a fő program, Kis Péter miniszter hívott meg. 28 ország vitte haza angolul és magyarul megzenésítve, Éva lányom hangjával. Sorolhatnám a meghívásokat, és azt, hogy hány országban olvassák a magyarok a gondolataimat. Szerbiába egy magyar falu alakuló könyvtárának kb. 1000 kötetet gyűjtöttem és adtam át. Még Kecskemét város kezdeti honlapján is van versem.

Több versem a hazám szeretetéről szól. A széttöredezett ország politikai tevékenységével, elveivel nem mindig értettem egyet. Párttag lettem, a határőrségnél majdnem elköteleztem magam hivatásos szolgálatra. Tanárként a rendszerváltás előtt hat évvel kiléptem a pártból. Ekkor két évig semmi tevékenységemet nem ismerték el, pedig még a Gyermekfalu szervezésében is részt vettem. Programokat szerveztem, Jozsef von Ferenczy úr is elismerte a tevékenységemet. Egyik versemben a fiatalságot drogellenességre neveltem. Egy diákom ehhez a vershez plakátot készített, amivel az országos pályázaton másodikak lettünk. Az iskolában engem bíztak meg az amatőr fiatalok patronálásával, az évente megrendezett pályaművek kiállításában is segédkeztem. Mindig igyekeztem megtalálni a tehetséget a fiatalokban, még a sport területén is biztattam őket, és kitartást kívántam az eredményekhez. Mindenben segítettem nekik, és a tantestületnek is.

Mesélj nekünk most a pecsétgyűrűkről! Kik kapták, miért, hol? Hány gyűrű került kiosztásra?

Kedves édes jó anyámra emlékezem most e kérdés kapcsán, melyre csak meghatódva tudok válaszolni. Köteteimet édesanyám biztatására és anyagi segítségével adtam ki. Második kötetem megjelenésekor megemlítette, hogy szeretne részemre egy írói gyűrűt csináltatni, és ha elfogadnak íróként a szülővárosomban, akkor a gyűrűm a város könyvtáráé lesz. Közösen terveztük meg a gyűrűt, hogy legyen mondanivalója. Németh Zoltán kecskeméti ötvösmester készítette, melyről másolatok készültek.

A gyűrű jelkép: az ezüst-arany tollal és zafír kővel díszített gyűrű az írókhoz, a könyvekhez, a könyvtárak közösségéhez való tartozást jelenti. Az arany toll az írók felé való tiszteletet és a nemzetek édes anyanyelveinek közös ápolását, varázslatosabbá csiszolását idézi. A zafír kő mindezekhez a becsületességet, a bölcsességet az égbolt tiszta fényével pásztázva sugározza azok részére, akik viselik.
A gyűrűket anyanyelvüket szerető olvasók viselik az „Év olvasója” címmel. Idáig eljutott a következő városokba: Kecskemét, Nagykőrös, Budapest, Békéscsaba, Szolnok, Szekszárd, Szentendre, Székesfehérvár, Baja, Győr, Eger, Miskolc, Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, Pécs, Veszprém. Külföldön Kanadába, Németországba, Svájcba, Ausztráliába, Finnországba.

Első kötetemet dedikálom édesanyámnak

Igaz, hogy téged egy gyűrű vezetett el egy híres, Amerikában élő írónőhöz?

A magyarságszeretet vezetett el Kanadába. Felvettem a kapcsolatot a kanadai magyarokkal. Ábrahám Melitta az interneten segítségemre sietett, és két nevet küldött: Kopácsi Judith és Kaskötő István nevét. Kopácsi Judith a gyerekkorát egy olyan korszakban élte, műveiben olyan kornak állít emléket, ami több mint öt évtizede mintát ad a világnak, a szabadságot igenlő embereknek. Édesapja, Kopácsi Sándor az 1956-os forradalom kiemelkedő hőse, sok ember példaképe. A gyűrűket kiküldtem, majd levelet kaptam Judith-tól, hogy Torontóban, az Európa Szállóban ünnepélyes keretek között átvették a gyűrűket. Megköszönték még a Kaláka című kanadai magyar irodalmi folyóiratban is.

Tisztelt Hegedűs Úr!

Tegnap este a torontói Európa vendéglőben volt szerencsém átvenni az Ön által adományozott ezüst gyűrűt. Végtelenül megtisztelve érzem magam, és könnyes szemekkel vettem át a gyűrűt. Mint mondtam is köszönetemben, ez a gyűrű nekem többet jelent tíz esetleges állami kitüntetésnél.

Az Ön ezüst gyűrűjének a története meg különleges a maga nemében. Egy ember, aki saját idejét és nehezen szerzett pénzét a mai világban arra használja, hogy megossza másokkal a szép és emberi szót, és pláne teszi ezt ebben a zavaros, egymást is megosztó világban és MAGYAR NYELVEN, az számomra egy nagyon tiszteletre méltó egyén. Köszönöm önnek, hogy megosztotta velem ezt az érzést, és köszönöm, hogy alkalmat adott nekem megismerni Önt. Kopácsi Judith

Judith írt, hogy szeretne megajándékozni egy kötetével, és azt megtűzdelné 1956-os hiteles dokumentumokkal. Megköszöntem a könyvet és közöltem, az 56-os dokumentumokat nem őrizhetem meg, mint történelmünk hiteles részét át kell adnom a kecskeméti levéltár részére. Éveken keresztül nem kaptam választ, viszont meglepődve láttam Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő mellett a fotómat és egy verset leközölve.

Megjelent a Kopácsi Judith-tal közös könyvetek. Hogyan került a könyv a Terror Házába? Vagy másik könyved is van még ott?

A történet ott kezdődött, hogy elküldtem a Montázsmagazin szerkesztőjének, Weninger Erzsébetnek az 1956-ban átélt gyermeki gondolataimat három oldalnyi összefoglalásban. Azt a választ kaptam, hogy ezt közkinccsé kell tenni. Gondolataimban egyre több felidézett képet láttam, az emlékek forogtak-pörögtek a fejemben. A napok eseményei sorrendbe álltak össze, és lírikus formába öntődtek. Elküldtem Az én 56-om pályázatra lemezen, és csatoltam hozzá a hetedik kötetemet. Közöltem, hogy ez nem igazán pályázat, ez gyermeki szemmel átélt valóság, történelem. Kaptam egy köszönő levelet Schmidt Máriától, a Terror Háza igazgatójától: „A műveket Múzeumunk gyűjteményében elhelyeztük.”

Eszembe jutott Kopácsi Judith, és felkértem társszerzőnek. A könyv megjelent Bodri Ferenc grafikáival és a könyv kiadását is elősegítő Dénus Kiss Jenő festőművész festményeivel. Judith kérésére ezt a könyvet is leadtam a Terror Házában, és a Nagy Imre Emlékházban is elhelyezték a hetedik kötetemmel együtt. Hálás vagyok Judithnak, hogy a magyar történelem második szabadságharcát közösen írtuk meg. 20 kötetet elküldtem Kanadába, ezeket Judith a nagyvilágban szétszóródott magyar ismerőseinek ajándékozza. A kötetek átvételékor szomorúan fájdalmas hírt közölt: elsőszülött fia az óceánban úszás közben balesetet szenvedett és szörnyethalt. A kötetünkben gyermeke emléke a családi fotóval fennmarad.

Kopácsi Judith Gelberger családi fotó

Megkérlek, hogy sorold fel a könyveid címét a keletkezésük sorrendjében!

1999 – Hervadók
2000 – Megkövesedett szerelem
2002 – Még nem mondom el
2004 – Kristálygyöngyök
2008 – Jelky András, a magyar vándor
2011 – Holdhídi gondolatpillérek
2014 – Pipacsot és búzavirágot szakajtottam
2017 – Ismeretlen maradt a gyermekkori titok 1956-tól 2016-ig

Most min dolgozol? Mennyi időt fordítasz az alkotásra naponta?

Jelenleg a Jelky András második kötetére készülök, anyagot gyűjtök, olvasok. Szervezem a gyűrű továbbvitelét, levelezgetek a szakmabeliekkel. A Kelló újabb elképzeléseimet várja. Szeretném elérni, hogy megalakuljon a Petőfi Sándor, a Nemzet Írója díj, melyet 12 fő kapna a 12 pont alapján, de ebben két külföldön tevékenykedő magyar származású is díjazva legyen.

Erdélybe is kerültek ki könyveid. Ez hogyan történt?

Saját köteteimet személyesen csak Szerbiába vittem, de a tanári kar kérésére több kötetemet Romániában, Erdélyben a testvériskolában adtak át. Iskolánkban megjelent államtitkárok részére is dedikáltam egy-egy kötetemet. Lezsák Sándor személyesen vette át könyvemet, Jozsef von Ferenczy úr könyvtárában több kötetemet őrzik.

Bodri Ferenc grafikus rajza az egyik kötethez

Van mostanában is valamilyen jó ötleted?

Folyamatosan jönnek az ötletek, csak segítségre lenne szükség a megvalósításukhoz. Anyanyelvünkön gondolkodunk, cselekszünk, de késik a segítség a fennmaradásához, mert ebből nem származik profit. Pedig nyelvünk kifejező gondolataiból él az ország. Én az olvasók ünneplését is hirdetem. Ha nincs olvasó, minek a könyv, ha nincs könyv, minek az író, ha nincs író, nem fejlődik az anyanyelvünk. Olvasókörök alakultak, ami jó kezdeményezés. De kiknek? Mert a fiatalok többsége még olvasni sem tud, akkor hogyan értelmezi a leírtakat?

Béla, örültem, hogy te is eljöttél az Írótáborunkba. Hogy érezted magad?

Nem csalódtam, a régi megismert utat láttam, és azt, hogy szenvedéllyel dolgoztok az irodalomért. Jó volt, hogy kölcsönösen elmondhattuk a tapasztalatainkat, eszméket, gondolatokat cseréltünk, és jó verseket hallgattunk meg egymástól.

Milyen álmaid, vágyaid vannak, amiket szeretnél, ha még valóra válnának?

Az édes anyanyelvünk művelőinek megbecsülése, melynek ne a szakmabeliség legyen a mércéje, hanem az olvasó, hiszen nekik írunk. A tudomány is úgy fejlődik, hogy a gondolatot megvalósítják, majd továbbfejlesztik.

Ha a bal kezem fejére nézek, ott az a jel, melyet a Tokaji írótáborban észrevettem. Egy érkereszt, melyet jobban megnézve egy alak próbál a magasba emelni. Mindig látom, ha az anyanyelvemen beszélek vagy írok. Számomra ez biztatás, és boldog vagyok, hogy két kötetem múzeumban van elhelyezve. Élek, szeretnék tovább alkotni, habár vallom azt, amit első kötetemben megírtam a”Pártatlanul olvasd” című versemben:

Ha elismert költő nem leszek
úgyis csak magam bánom
és a nagy költőket
csak távolról követve,
de örökké nyomukba járok

Köszönöm Nektek, itthon és külföldön élő olvasók, amit elértem!

Mit üzensz az ifjúságnak? Mint tanár, mint költő, és nem utolsó sorban, mint ember, akit az élet megcibált ugyan, de talpra állt, és megmutatta, hogy az életben semmi nem lehetetlen, csak akarni kell!

Ha erős az akarat, erős az ember, mindenre képes, sajnos még a rosszra is. Ezért mérlegelni kell, hogy akaratával az emberségét fejezze ki. A tudás alapja a képzés, önképzés. Ma már olyan hatalmas tudásanyag halmozódott fel, hogy mindent nem lehet megjegyezni. A lexikális tudás alapja az olvasás, szókincs növelése, a szavak értelmezése. Tanító akartam mindig lenni, de csak tanár lettem.

A diákot is meg kell érteni, mert ha megértjük, ő is másképp értelmezi a tanulást. Mi, felnőttek vagyunk a hibásak, a tanítást elrontottuk, és ezzel a nevelést is. Le kellene választani a nevelésről és az oktatásról a politikát. Az ifjúság jól lát, jól érzékeli hazánk és a világ politikáját, csak nem tud ellene tenni. Fiatalok, a munka erősíti az önbizalmunkat, meg lehet élni, ha szűkösen is, de becsületesen!

Az emberi sorsok buktatóit nehéz elkerülni, de ha porba estünk, verejtékünktől sárosak leszünk. Azt még felállva le lehet törölni. Mert tovább akarunk lépni a gyermekeinkért, magyarságunkért és kis országunk elismeréséért. Mert haza ott van, ahol az otthon szeretetének a melege megértéssel, munkával párosul. Tartsd meg ezt a magyarok tudatában, Magyarok Istene!

Nagyon szépen köszönöm ezt az őszinte beszélgetést! Jó volt hallani téged ismét! Kívánok számodra nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Maradj továbbra is ,,mindenki költője”, és természetesen a mi jó barátunk!

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások