Hát meddig még tovább,
Hát merre még, Uram?
Ötven felett a vén Idő
Suhan,
A Jövő kamaszlányként andalog,
S kikacagnak
Az ifjú hajnalok.
(Pete László)

Zsike költészetére Az Élő Magyar Líra Csarnokának egyik szerkesztője hívta fel figyelmemet: „Olvasgasd, remek tollú író” Megtettem, és most faggatom Őt, hogy az olvasók is ismerkedjenek meg életével, költészetével. Mikor és hol láttad meg a napvilágot? Kérlek, mesélj szüleidről, gyermekkorodról és minden olyan kedves és fájó emlékedről, amelyek befolyásolhatták az életedet.

Sarkadon születtem 1951. december 8-án egyszerű munkáscsalád első gyermekeként. Egy húgom van, öt évvel fiatalabb nálam. Szüleim nagyon korán összeházasodtak, két félárva egymás karjaiban találtak menedéket. Nagyon szerették egymást. A helyi cukorgyárban dolgoztak, emlékeim szerint éjjel-nappal, ezért nagyon sok időt töltöttünk anyai nagyapáméknál. Szegények voltunk, de én nem emlékszem a nélkülözésre. Én hat, a húgom egy éves volt, amikor a könnyebb megélhetés érdekében Tatabányára költöztünk. Apám bányász lett, jól keresett, és attól a pillanattól az egész életünk jobbá, minőségibbé vált. Egy év múlva nagyapámék is utánunk költöztek, így nem kellett nélkülöznünk a szeretetüket. Érdekes, hogy nagyapám sokkal közelebb állt hozzám lelkileg, mint a saját apám. Ő szeretett, ő igazán szeretett engem, pedig kiállhatatlan természetű ember volt, nem sok mindenkivel tudott szót érteni. És persze édesanyám, aki mindent megtett azért, hogy a húgomnak és nekem még jobb sorom, életem lehessen, mint amilyen neki, nekik volt.

Magamnak való gyerek voltam, és nagyon érzékeny. Valamiért nekem mindig jobban fájt, ha valaki bántott, mint másnak. Talán éppen ezért akartam mutatni, hogy erősnek lássanak, pedig a lelkem nagyon is sérülékeny volt. Ha valami bántott, leírtam, aztán összetéptem, hogy megszabaduljak a rossz érzéstől. Nagyon szerettem rajzolni és verset írni, szinte mindenről eszembe jutott egy-egy rímelő kis strófa. Nagyon jól tanultam. Segítettem mindenkinek, akinek szüksége volt rá. Korrepetáltam az osztálytársaimat, örömmel tettem. Örültem, hogy segíthetek. Imádtam az irodalom órákat! Alig vártam, hogy fogalmazást írhassak, ott lehettem igazán önmagam. Emlékszem, hogy a házi feladatomat többször is versben írtam meg, de nem mertem senkinek megmutatni, nehogy kinevessenek. Aztán egyszer, amikor az volt a házi-feladat, hogy „Egy estém otthon” címmel írjunk fogalmazást, azt is versben írtam meg. Azt viszont megmutattam, és amikor elolvasta a tanárnő, kihívott és felolvastatta velem az osztály előtt. Nem nevettek ki! Sőt, még irigyeim is akadtak. Muszáj megemlítenem ennek a kitűnő embernek a nevét, aki attól a pillanattól már másképp figyelt rám. Mezey Katalinnak hívják. Azt hiszem, Őt senkinek nem kell bemutatnom. Nagyra becsült, szeretett tanár nénim sokáig egyengette az irodalmi utamat tanácsaival, biztató szavaival. Az első novellám megjelenését is neki köszönhetem, a Debreceni Egyetemi Életben. Örök hálával tartozom Neki ezúton is jó egészséget kívánva.

Milyen polgári foglalkozást végeztél, mikor mentél nyugdíjba?

Ifjúkori életem egy kész regény. Nagyapám szava édesanyám számára mindig is szent volt, így szinte a mi életünkről is ő döntött, vagy legalábbis nagyban befolyásolta azt. Erről majd egyszer az „életem regényében” bővebben is írok, hogy miért nem lettem szövőnő. Hogyan gyógyultam fel a tizenöt éves koromban történt nagy autóbalesetemből, és hogy mi miatt kellett a tanulmányaimat esti tagozaton befejeznem úgy, hogy szívem alatt már a második gyermekemet dédelgettem…Tizennyolc éves koromban a nagy szerelmemhez férjhez mentem, és ez a házasság még ma is tart. Közgazdasági Szakközépiskolában érettségiztem, majd az ELTE jogi karára felvételiztem kétszer is, sikertelenül. A végzettségemből adódóan szinte törvényszerű volt annak idején a hivatali munka, így a helyi OTP-ben találtam meg a számításaimat, ami a dolgok anyagi oldalát illeti. Mindig szerettem dolgozni, így a munkahelyi vezetőim szinte folyamatosan beiskoláztak, továbbképzésekre küldtek. Még a filozófia szakosítót is megszereztem (öt éves kemény tanulással), de amire taníthattam volna, már „aktualitását” veszítette a „tananyag”! Viszont nem sajnálom az arra szánt időt, hiszen rengeteg tapasztalat, tudás tapadt rám, és komoly barátságok is szövődtek a hosszú évek során.

Ha eszembe villan a „Mici néni két élete” c. magyar film, akkor csak mosolygok, mert ez valamelyest rám is jellemző volt. Hogy miért is? Elmesélem.
A pénzintézeti munkámmal párhuzamosan a megyei napilapunknál (akkor Dolgozók Lapja, ma 24 ÓRA a lap neve) újságíróként is dolgoztam hosszú évekig. Napi szinten jelentek meg írásaim, cikkek, novellák, interjúk, jegyzetek, stb. Közben elvégeztem a másfél éves Újságíró-stúdiót is, hogy legyen valamilyen „papírom” is a szakmához. (Akkoriban még nem voltunk olyan sokan, mint ma.) Nappal keményen dolgoztam a hivatalban, feleség voltam, neveltem a két gyermekemet (fiam és lányom van) éjszaka írtam a cikkeimet, reggel futottam vele a szerkesztőségbe, és utána kezdtem a munkát a hivatalban, és ez így ment nap mint nap. És nagyon boldog voltam! Az írás, az alkotás öröme minden rosszért kárpótolt. Később bővült a kör, és több országos magazin is megjelentette az írásaimat. Ez a kettősség, a számok és a betűk világa viszonylag jól megfértek egymással, hiszen az egyik a biztos megélhetési forrás volt, a másik pedig az örök szerelem, az ÍRÁS.

Nagy szerencsémre, ötvenhét éves koromban elmehettem nyugdíjba. Nem győzök hálát adni a sorsomnak azért, hogy viszonylag jó egészségben, ilyen örömben élhetem az életemet. Végre igazi nagymama lehetek, és csak azzal foglalkozom, ami az egész életemet ilyen varázslatos egésszé tette, az írással.

Közös kötetek, antológiák, bennük az én verseim, novelláim is

Mikor jött lelkednek az a rezdülése, hogy papírra kell vetned gondolataidat?

Mint ahogyan azt fentebb írtam is, már kisiskolás koromtól kezdve írok, és mondhatom úgy, hogy azóta folyamatosan. (Bár volt az életemnek egy nehéz időszaka, amikor nagy hallgatás volt bennem, de ennek is oka volt, mint minden másnak a világban.) Az írás számomra lételem.

Hol és mikor jelentek meg első írásaid? Mit jelent számodra a versírás?

Nyomtatásban kb. harminc évvel ezelőtt, napi lapokban, magazinokban, hosszú é
veken keresztül jelentek meg rendszeresen írásaim. Az utóbbi négy évben pedig irodalmi magazinban, közös kötetekben és antológiákban. (Novellák, versek, mesék.) Milyen furcsa dolog ez, hogy most a költészetről beszélgetünk, holott én elsősorban novellistának vallom magam. Két kötetnyi novellám is van, aminek legalább fele már nyomtatásban is megjelent. Több ezren is olvashatták. Amikor nyugdíjas lettem, három irodalmi oldalra is regisztráltam, és oda tettem fel a verseimet, novelláimat. Első irodalmi otthonom a Holnap Magazin volt, ott a zsűri-nyertes pályázati munkáim közös kötetekben és antológiákban is olvasóhatóak. Ott kaptam kedvet igazából a komolyabb versíráshoz is, mert olyan nagy szeretettel fogadták a verseimet, és olyan jó értékeléseket kaptam, hogy úgy gondoltam, a novella mellett ezt sem hanyagolhatom el. Úgy érzem, hogy jól tettem, mert azóta a verseimmel szinte mindenhol nyerek is, ahová azokat elküldöm megmérettetni. Rendszeresen jelen vagyok a Napkorongon és a FULL-Extra Irodalmi oldalon is. A díjnyertes verseim, novelláim a FULL-extra Antológiákban is helyet kaptak.

Mit jelent számomra a versírás? Nem szeretnék elcsépelt mondatokat halmozni ide, inkább csak annyit írnék, hogy nagyon sokat! Az élhetőséget, az életet! Az alkotás képessége egy nagy kegy a sorstól, és az alkotói láz, az alkotói öröm semmihez sem fogható csodás érzés, katarzis, ajándék. Számomra két fontos dolog létezik. A családom és az írás! Az életem értelme mindkettő! Folyamatosan tanulok, képzem magam, bár tudom, hogy tökéletesség nem létezik, de legalább törekszem rá, a munkáimban mindenképp.

A Csarnok új tagjaként

Hogyan talált rád Az Élő Líra Csarnoka?

Egy közös irodalmi portálon találkoztam nagyra becsült és számomra nagyon kedves alkotótársammal, Misty Katával, aki olvasgatva a verseimet úgy gondolta, hogy érdemes lenne megmérettetni azokat a Csarnok értékrendje szerint. Bár korábban hívtak már oda, de akkor még nem volt bátorságom mindehhez, mondván, nem elég érettek az ott elvárt szinthez a verseim. Amikor Kata írt nekem, arra gondoltam, hogy miért is ne! Veszteni valóm nincs, így legalább én is tisztában leszek azzal, hogy mennyit is érnek a verseim. Azóta is hálás vagyok Neki (vagy a sorsnak?) azért, hogy ilyen jól időzített pillanatban talált rám.

2013 februárjában regisztráltam Az élő Magyar Líra Csarnokába, és februártól júniusig tizenhét versem került fel a Magyar Parnasszus legmagasabb fokára, a Hegyoromra. Nagyon sokat tanultam itt, sokat köszönhetek ennek az értő, lelkes és elhivatott kis csapatnak, aminek ma már én is az egyenértékű tagja lehetek. Nagyon szeretem ennek az alkotóközösségnek a szellemiségét. Itt kedveltem meg az időmértékes verselési formát is, több tucatnyi verset írtam már ezekben a csodás, ringató ritmusformákban. 2013. júniusban meghívást kaptam Pete László főszerkesztő úrtól, és így lettem a Csarnok tízedik tagja.  Nagy megtiszteltetésnek érzem, boldoggá tett. Itt is köszönöm szépen.

Mónika lányom és családja

Mióta vagy itt szerkesztő? Kérlek, mesélj a feladatodról! Mennyi időt vesz igénybe ez a munka?

2014. áprilisában kért fel erre a feladatra Pete László főszerkesztő úr. Kicsit hezitáltam, hiszen tudtam, hogy milyen komoly jelenlétet kíván ez a munka, és főleg az időkorlátaim aggasztottak, hiszen az unokáim napi szinten beleolvadnak az életünkbe. Arról nem is beszélve, hogy mindez a saját alkotóidőmből is elvesz valamennyit. Végül is elvállaltam, és nem bántam meg. Izgalmas, felelősségteljes, egyben, felemelő feladat ez. Nekem is sokat ad, hiszen közben is tapasztal, tanul az ember. A megmérettetésre beküldött verseket kell elemeznem. Természetesen ennek sok összetevője van, nemcsak verstechnikailag, (versszerkezet, rím, ritmus stb.) hanem pl. a gondolatiságát, szellemiségét, az üzenetét stb. is figyelembe véve kell értékelni és szintezni a verseket. Az értékelést és a végleges szint meghatározását több szerkesztő összehangolt véleménye hozza létre. Komoly viták és érvelések állhatnak egymással szemben, de annál izgalmasabb a munka. Nem könnyű itt a „csúcsra” felkerülni.

Nagy izgalommal várom mindig az újabb verseket, és keresem, kutatom a tehetséges alkotókat. Úgy érzem, van érzékem hozzá. Hamar megérzem a tehetség „illatát”. Az, hogy mennyi időt vesz igénybe egy-egy értékelés, verse válogatja. Van, amelyiken csak „átfutok”, mert olyan „könnyű”, de van, amelyikben alaposan el kell mélyedni, mert csak így lehet felelősségteljes döntést hozni. Természetesen itt több időre van szükség.

Unokáim: Flóra, Bence, Csabika

Tagja vagy-e más művészeti vagy irodalmi körnek? Hol olvashatjuk még verseidet?

Az Élő Magyar Líra Csarnokán kívül olvashatóak még a verseim és a novelláim a Holnap Magazinban (időnként a nyomtatottban is), A FULL-Extra Irodalmi Portálon és a Napkorongon.

Jelent-e már meg könyved?

Csak az utóbbi egy-két évben gondoltam arra, hogy jó lenne ezt a közel hatszáz verset és több tucatnyi novellát egy helyen tudni, ha másért nem is, de legalább az unokáimnak megmutatni, örökségül hagyni, hogy íme, ez a Ti igazi nagyanyátok, a verseiben soha nem kellett szerepet játszania. Minden szereplő ő volt, csak a ruháit váltogatta. És tudjátok meg, hogy csodás élete volt! Ezekből a gondolatokból kiindulva nekiálltam szerkeszteni a verseskötetemet, amivel reményeim szerint talán ebben az évben el is készülök. Nem kis munka, de ezt elhatároztam és igyekszem is megvalósítani. Később pedig a novelláimat is szeretném kötetbe rendezni. Eddig 15-17 közös kötetben és antológiákban jelent meg kb. hatvan versem és vagy
tíz-tizenkét novellám, melyek jelentős része díjnyertes munka volt. És persze korábban egy „bőröndnyi” írásom különböző újságokban, magazinokban, amiket még ma is őrzök egy hatalmas dobozban.

Béci fiam és Flóra unokám

Mit szól a családod, az unokáid, hogy nagyi tollforgató lett?

Mint említettem, a férjem, a gyermekeim napi szinten olvashatták az írásaimat, tehát nekik ez „nem újság”. Megszokták! Ez mindig is az életünk része volt. Persze, valahol büszkék azért rám! Mint ahogyan a húgom is, aki kicsi korunktól a mai napig minden versemet, novellámat elolvassa, ismeri és nagyon szereti azokat. Az unokáim most kezdik értékelni, ahogy nőnek, már olvassák is, és a legnagyobb unokám már el is kísért a bemutatkozó estemre. Nagy meglepetés volt számomra az, hogy Flóra megtanulta az egyik anyák napi versemet és ajándékul elszavalta nekem. Bence unokám pedig az iskola előtt bemutatott egy osztálytársának és az mondta: „Ő az én nagymamám, tudod, aki azokat a gyerekverseket írta, amiket a tanár néni is felolvasott.” Meghatódtam rendesen. Kell ennél több?

Tatabányán milyen kulturális élet folyik? Városodban tudnak-e irodalmi munkásságodról?

A városunkban gazdag a kulturális élet. Gyönyörű színházunk van saját társulattal, és hat művelődési házzal dicsekedhetünk. Vannak művészeti és irodalmi körök is, de egynek sem vagyok a tagja. Rendszeresen járunk színházba, kiállításokra, és a jelentősebb kulturális eseményeken is ott vagyunk. A nevemet a városban biztosan sokan ismerik az újságíró időszakomból. A verseimet, novelláimat a NET-es irodalmi oldalakon és a Facebookon is olvashatják. A közeli ismerőseim, a barátaim tudják, hogy írok, a többi városlakóról nem tudom, mennyire vannak „képben”. Így is sokan olvasnak, és olyan szeretetteljes kommenteket kapok, hogy az nekem bőven elég.

Készítettek velem interjút a Holnap Magazinban és a helyi TV-ben is, egy irodalmi díjkiosztó gálán. A múlt hónapban volt a helyi József Attila Művelődési Ház szervezésében az Irodalom-Zene-És minden ami belefér Szalon rendezésében egy irodalmi est, ahol hatan, tatabányai költők, írók, bemutatkozási lehetőséget kaptunk. Három díjnyertes versemet olvashattam fel. Úgy érzem sikerrel. Ez a Szalon ad majd lehetőséget a jövőben nekünk a havonkénti találkozásra, beszélgetésekre az alkotótársakkal.

Ballagásra készülődve

Kaptál e már valamilyen elismerést? Pályázatokon szoktál-e részt venni?

Régebben nyertem novella, sci-fi pályázatokat is, itt a díj a nyomtatásban történő megjelenés volt vagy könyvjutalom. Az utóbbi években Országos Irodalmi pályázatokon (pl. Őszidő) NET-es novella és vers pályázatokon szinte sorozatban nyertem első díjakat, zsűri-díjakat. Ezek a munkák többnyire olvashatóak Közös kötetekben és Antológiákban is. A díj a nyomtatásban történő ingyenes megjelenés volt. Van két közös kötet is, ahol 20-20 versem szerepel, másik tíz szerzőtársam verseivel együtt. Szeretem a kihívásokat, ha olyan pályázattal találkozom, ami felkelti az érdeklődésemet, oda írok is, mostanában inkább csak verseket.

Milyen céljaid vagy álmaid vannak, amelyeket szeretnél megvalósítani?

Elsősorban azt, hogy a gyermekeim és az unokáim álmai teljesüljenek, adjon erőt az ég, a sors nekik mindehhez. Az irodalomra koncentrálva pedig természetesen az, hogy mielőbb kezembe foghassam a verseskötetemet, majd a novelláskötetemet is, amit a férjem türelme és kitartó toleranciája nélkül nehezen tudnék létrehozni. Továbbá azt szeretném, ha ez az áldás és ez az alkotói öröm sokáig megmaradna bennem, ami az egész életemet ilyen színessé és gazdaggá tette. Köszönöm szépen, kedves Éva, hogy interjúalany lehettem én is a MontázsMagazinban.

Kedves Erzsike, magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy céljaid és álmaid váljanak valóra!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. augusztus 6.

H.Gábor Erzsébet

Ma úgy feszít
(díjnyertes)

Ma úgy feszít a lázas vágy,
zizzen a papír, selyme lágy,
forrongva zsibong  mindenem,
muszáj most írnom énnekem.

A toll szorít, ahogy fogom,
vagy én szorítom, nem tudom,
de meg kell tennem, éhezem;
igen, ez, ami kell nekem!

Hogy miért írok nem titok,
mert gyönyör az, mit adni fog,
az érzést annyira ismerem –
hát add sokáig, Istenem!

Ám ha majd egyszer, én Uram,
lezárnád mégis, szép utam,
s fényes  kegyedet elvennéd,
benned visszhangzó dal lennék.

Apám
(díjnyertes)

Apámnak nem volt semmije,
magára mégis büszke volt,
ereje volt a vashite,
felemelt fővel trógerolt.
Csakhogy legyen mit ennie
– s otthona, fészke, asszonya –
pokolra kellett mennie,
nem adta volna fel soha.

Apámnak nem volt anyja se,
apja sem, szegény árva volt,
nem jutott néha alma se,
csak bánat volt mi ráhajolt.
Fejét a csendre rakta le,
senki sem mondott szép mesét,
haját a Hold takarta be,
így élte fojtott életét.

Apámnak oly szép hangja volt,
arcán vöröslő pír fakadt,
zenélt a szívünk, míg dalolt,
nyakán az ér csak úgy dagadt,
varázsa szinte átkarolt,
nem volt olyankor szebb mese,
Anyámnak
mindig udvarolt:
„szíve legszentebb kedvese.”

Apámnak az volt csak öröm,
ha nekünk bőven adhatott
– szeretet, féltés, csóközön -,
amiből néki nem jutott.
Húsába váj most tíz köröm
– tudja nem marad árva már –
fájdalmát hittel széttöröm,
míg rá egy angyal várva vár.

Ragyogsz bennem

Te ragyogsz ki két szememből,
napsugaras mosolyomból,
hogyha kinn a vihar tombol,
nem érdekel engem az,
íriszemnek fénye vagy.

Te ragyogsz ki életemből,
apró szobám ablakából,
nincs is messze már a távol,
tudom, lassan itt leszel,
s lelkünk együtt ünnepel.

Te ragyogsz ki verseimből,
csengő rímek dallamából,
minden szép szó gyöngy a szádból,
örömforrás, óda vagy,
ragyogsz bennem, mint a Nap.

Tudod kicsim

Tudod kicsim, anyád egy furcsa létben él,
lelkemben dal fakad, ha kinn a szél zenél.
Mintha egy angyal bontná’ selymes szárnyait,
simítva rám az éden édes álmait

S minthogyha ünnep lenne minden alkalom,
bársonyba öltözik a szó az ajkamon,
s szélhárfa húrjain a dal, ha útra kél,
a hangok tiszta fénye mindig célba ér.

Muzsika kútja nélkül szomjas bú sodor,
virágom színes szirma fagyba gyűrt fodor –
hamvadni sorsa annak ki csak égve él,
s lelkében dal fakad, ha kinn a szél zenél.

Mama

Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.
Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.
Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,
s rózsa lugasból árva virágot tépni a tőről.
Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.
Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…

Kellene tán még egy kis idő – úgy szenved a lelkem;
nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.
Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;
várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet – mennyire kéne!
S telve reménnyel hozza az enyhet, küldi az oldást –
Mondd, Mama, meddig bír el a szívünk ennyi csalódást?

Csendes az est

Ránk borult a hajlott hátú alkony,
csendes az est, gyertya lángja lobban,
ablakszárnyán eső cseppje koppan,
nem lángol már, mint a tűz, az arcom.

Megnyugodtam, elcsitult a lárma,
nem űzi már láva láz a vérem,
szelíd békém többet ér ma nékem,
s ágyamon a puha tollú párna.

Ősz hajszálat simítok le róla;
fáradt vagy már, hálás szemmel nézel –
nem kérdezlek, tudom jól, mit érzel;

nagyot kong a régi falióra,
megtelik a lelkünk égi fénnyel,
s ránk borul a hajlott hátú éjjel.

Hozzászólások