Füzi Lászlóval való beszélgetésem elején a gyermekkoráról kérdezem, amit Kecskeméttől igen messze, egy nyugat-dunántúli faluban, Fertőszentmiklóson töltött. A gyermekkor mindenki életében meghatározó szerepet tölt be, bizonyára nagy hatással volt a már régóta Kecskeméten élő irodalomtörténészre is.

Füzi László – Bahget Iskander fotója

Lövőn születtem, de ott majdhogynem csak megszülettem, hat éves voltam, amikor a szüleim visszaköltöztek a szülőfalujukba, Fertőszentmiklósra, így én is Fertőszentmiklóst tekintem a szülőfalumnak. Az emlékezés terén könnyű dolgom van, hiszen megírtam az önéletrajzomat, így ehhez tudok fordulni. Bár ezt a szöveg-folyamot nem is önéletrajznak nevezném, inkább társadalomrajznak. Amikor a világról beszélek benne, akkor magamról is beszélek, s amikor magamról beszélek, akkor a világról is beszélek. Egy háromkötetes munkáról van szó, összesen 1500 oldalt tesz ki. Ennek az írásnak az első kötete már megjelent, a második talán az idén fog megjelenni, a harmadik végére viszont még nem tettem pontot. Nem akarom lezárni, hiszen az én történetem sem zárult még le.

Az első kötet címe Kötések, szakadások, 2012-ben jelent meg. Utólag visszagondolva azt kell mondanom, hogy a világból is, a történelemből is sokat láttam. Sok helyen ott voltam, sokakkal találkoztam, számos általánosítható tapasztalatot szereztem. A gyerekkoromat is így nézem. Nem csupán a történéssort látom, annak, ami megtörtént velem, ahogy az életünket éltük, érzem a társadalmi-történeti hátterét is. Ráadásul az a világ már térben és időben is egyre távolabb van tőlem, így nagyobb a rálátásom is. Irodalommal, történelemmel foglalkozom, így érzem, hogy abban, amit megéltem, mi volt az egyedi és mi volt az általános. Ha így tekintek vissza a gyerekkoromra, akkor azt kell mondanom, hogy gyerekkoromban Kelet-Európa egyik nagy történelmi folyamatának, a parasztság szétbomlásának az utolsó szakaszát éltem meg, s ennek a végtelenül hosszú folyamatnak a zárótörténetei lettek az én, s nyilván a nemzedékemből hasonló utat bejárók legfontosabb történetei.

Nagyszüleim földet művelő, egyszerű emberek voltak, az én szememben a parasztság fogalmának a legtisztább megtestesítői. Hadd idézzek Máraitól: „Az embernek egy rangja van, a jelleme.” Ennek a mondatnak a tartalmát én a nagyszüleimtől tanultam meg, emberi tartásuk ma is példát jelent számomra. Ezt tanultam a szüleimtől is. Így aztán címeket, rangokat nem kerestem az életemben. Az otthoni világban tanultam meg a nagycsaládban, közösségben való élet fontosságát is. Szervesen beletartoztunk a falu közösségébe, figyeltünk egymásra. Ezt a habitust hoztam magammal otthonról. Nagyon jólesik visszagondolni a családi együttlétekre, az otthoni közegre. „Aztán jó legyél, kisfiam!” – mondta a nagyanyám mindig, amikor elköszöntem tőle. S ez belém ivódott. A tudás, a tanulás fontosságát is belém nevelték.

Kérem, meséljen a szülőfalujáról!

Szociológiailag több szempontból érdekes az a hely, ahonnan jöttem. Fertőszentmiklós Soprontól húsz-huszonöt kilométerre fekszik, Győr irányába. Ma már összenőtt Petőházával. Fertőszentmiklós mezőgazdasággal foglalkozó falu volt akkor, ma már városi rangja van, igaz, volt egy nádgyára, ahova a Fertőről hozták a nádat. Petőházának cukorgyára volt, 800 fős kis ipari falu, ahol szinte mindenki a gyárban dolgozott. Mára már megszűnt a cukorgyár. Láthatjuk, paraszti-ipari közeg határán éltem gyerekkoromban. Közel volt hozzánk Fertőd, ez a falu a nagy Esterházy-kastéllyal régen nagyúri színtér volt. Gyerekként több különböző életformát láttam magam körül, ezek túlnyomó része mára már megváltozott.

Sopronban a Széchenyi István Gimnáziumban végeztem a középiskolai tanulmányaimat. Ott egy zárt, hagyományőrző várost láthattam. A határ mellett éltünk, de soha nem közelíthettük meg azt. Fertődön orosz laktanya, ettől húsz kilométerre, már a határ túlsó oldalán a Nyugat volt, akkor így mondták, azt is mondhatom, hogy a két világrendszer határán éltünk. Társadalmi értelemben a paraszti és az ipari világ határán, a falu és a város határán, földrajzilag a világrendszerek határán éltünk. Könyvem első nagy tömbje éppen erről szól, s ezért viseli a Világok határán címet. Otthonról minden gyerek Sopronba járt tanulni. Bejárók voltunk, minden nap vonattal utaztunk a városba. A bátyám, a húgom és én is Sopronban érettségiztünk, aztán jött az egyetem…

Természetes dolog volt, hogy érettségi után továbbtanuljanak?

Abban a világban természetes volt, mert akkor nagyon nagy becsülete volt a tanulásnak és a tudásnak. Minden szülő arra törekedett, hogy a gyermekének jobb élete legyen, mint neki volt. Szegedre, a szegedi egyetemre felvételiztem, mert a pesti egyetemen akkor nem indítottak magyar-történelem szakot. Az egyetem előtt Hódmezővásárhelyen 11 hónapig katonai szolgálatot teljesítettem, az úgynevezett előfelvetteknek akkor ez volt az útjuk. Aztán kezdődött számomra is az egyetemi élet.

Az egyetem nagy élmény volt számomra, kiváló tanárok előadásait hallgathattam. Karácsonyi Béla, Kristó Gyula, Gyimesi Sándor, Róna-Tas András előadásait, irodalomtörténetből például Merényi Lászlóét, Lukácsy Sándorét. Már az első héten felvettem Ilia Mihály tanár úrnak a határainkon túli magyar irodalommal foglalkozó speciális kollégiumát. Ilia tanár úr akkor a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője volt, iskolateremtő nagy egyéniség. A folyóiratban sok nagy és fontos költő, író műveit közölte, többek között Illyés Gyula, Pilinszky verseit és az akkori fiatal költők írásait. Baráti kapcsolatai voltak az erdélyi irodalom és művészet képviselőivel, például Szilágyi Domokossal. Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Beke Györggyel az ő révén találkoztam először, a vajdasági Tolnai Ottóval is, s másokkal is, még egyetemistaként. Az én kapcsolatom a határon túli magyar irodalommal és a magyar írókkal, költőkkel abba az időbe nyúlik vissza.

Az egyetemen is olyan barátaim voltak, akikből később irodalmár lett, mint például Zalán Tibor, Géczi János, csoporttársam volt Dobozi Eszter. Nagyon jó, inspiráló közegben éltem Szegeden. 1976-ban a pécsi diákköri konferencián Németh Lászlóról tartottam előadást. Akkorra Ilia tanár úr révén már kapcsolatba kerültem Németh László családjával, mindenekelőtt a feleségével, Ella nénivel. Én akkor már sokat foglalkoztam Németh László munkásságával, és nagy segítség volt ez a kapcsolatfelvétel. Ella nénitől megkaptam Németh László apjának, Németh Józsefnek a naplóját, ezt végül 1994-ben jelentettem meg a Magvető Kiadónál. Ez a napló sokat segít a Németh László-jelenség megértésében.

Ágival egy díjátadás után (Fotó: Bahget Iskander)

Akkor el is jegyezte magát Németh Lászlóval, hiszen ebből írta később a szakdolgozatát és a doktori disszertációját is.

Igen, de ez a folyamat már jóval korábban kezdődött. Már diákkoromban elolvastam az otthoni, falusi könyvtárban lévő Németh László-könyveket, a népi írók fellelhető munkáit is, s szinte mindent, ami a kezembe került. Tájékozódásomat valójában az akkori rengeteg olvasással alapoztam meg.

Életének fontos állomása volt, amikor Szegeden megismerkedett Somogyvári Ágnessel…

Az egyetem alatt ismertem meg a feleségemet, Ágit, ő Pécsről származik. Történelem-francia szakon kezdte az egyetemet, történelem-régészet szakon fejezte be. Negyedik egyetemi évünk után összeházasodtunk, Szegeden a Hermann Ottó Kollégiumban laktunk, a legfölső emeleten diákházaspároknak alakítottak ki szobákat. Ági ma is régész, a Katona József Múzeum gyűjteményi osztályvezetője.

Aztán elkerültek Egerbe. Mi volt az oka, és hogyan kezdődött az ottani életük?

Igen, Egerbe kerültünk. Ági állást kapott a Vármúzeumban, én pedig a Közgazdasági Szakközépiskolában tanítottam. Megbecsülték a munkámat, osztályfőnök voltam, szakkört tartottam, irodalmi színpadunk is volt, sokat foglalkoztam a gyerekekkel, kiváló kollégákkal tudtam együtt dolgozni. Az ottani Művelődési Központban elkezdtem irodalmi folyóiratoknak esteket szervezni: Tiszatáj, Alföld, Forrás. Amikor a Forrás szerkesztősége volt a vendégünk, Szekér Endre, Buda Ferenc, Bodor Jenő vett részt az esten, én vezettem az estet, az est előtt és után jót beszélgettünk. Három nap múlva levelet kaptam, melyben meghívtak a Forrás szerkesztőségébe dolgozni. Elgondolkodtunk rajta, és bár nehéz volt otthagyni az addigi életünket, de elfogadtuk az ajánlatot. Egerben nem gyökereztünk még meg, igaz, Kecskemét is idegen volt számunkra. Korábban egyszer jártam itt, egyetemi csoporttársam, Kozmács István hívott meg, s a TIT-ben tartottam előadást Németh Lászlóról. A felajánlott állás azonban sok vonatkozásban illett mindahhoz, amit addig csináltam.

Erősen foglalkoztatott az, hogy milyen társadalomban élünk, erre a szociográfia adta akkor a leghitelesebb választ. Emlékszem Csoóri Sándor meghatározására, a szociográfia a hiányzó magyar újságírás. Jól éreztem magam a szerkesztőségben, hiszen az irodalomnak akkor nagyon fontos szerepe volt, sokakkal találkoztam, számos hírhez, információhoz jutottam hozzá. Az egész rendszerváltás valahol az irodalomban kezdődött, a Forrás pedig rendszerváltó folyóirat volt, ahogy azt Romsics Ignác visszanézve is megállapította. Igyekeztünk megismertetni például az olvasókkal az erdélyi irodalmat. Még idekerülésünk előtt közölte a Forrás a fiatal írók 1979-ben Lakiteleken megrendezett tanácskozásának anyagát. Az irodalom világa átforrósodott, ebben benne volt a lengyelországi történések magyarországi visszhangja, a Mozgó Világ radikalizálódása, és a Forrás története is benne van. Sok minden történt akkor. 1983-ban a Forrás tematikus számot készített az 1943-as szárszói tanácskozásról, amelytől nagyon felbolydult körülöttünk az élet. Komoly következményei is lettek a kiállásunknak.

Sorházi kertünk Kecskeméten a Vacsiközben

Olvastam róla, hogy a Forrás szerkesztőségének munkatársait is megfigyelték, lehallgatták.

Igen, sokszor ütköztünk falakba. Hatvani Dániel főszerkesztő mindig rosszkedvűen jött vissza a főszerkesztői értekezletekről. A Szárszó-szám után hónapokig nem tudtuk, hogy megmaradhat-e a Forrás vagy megszűnik. Bizonytalanságban éltünk. Itt van mutatóba Szőnyei Tamás: Titkos írás című könyve, amelyben a szerző az 1956 és 1990 közötti állambiztonsági megfigyeléseket dolgozta fel. Ilia tanár úrral hosszú fejezet foglalkozik, és az én anyagom is kapott tíz oldalt ebben a könyvben. Mi a megfigyelésekről nem tudtunk, legföljebb sejtéseink voltak róla, csak tettük a dolgunkat. Változtatni akartunk, javítani a dolgokon. Például rendszeresen jártunk ki Lakitelekre Lezsák Sándorhoz, aztán rendhagyó irodalomórákat tartottam… Volt egy háló, egy kapcsolatrendszer, ebben éltünk, és tenni akartunk valamit.

Kikkel állt kapcsolatban a kortárs írók, költők közül?

Ezt még elmondani is nehéz. Találkoztam például Illyés Gyulával a Fészek Klubban, a nyolcvanadik születésnapját köszöntő esten, aztán sokakkal, itt a szerkesztőségben, számos rendezvényt tartottunk a városban, utaztunk, vendégeink jöttek, a napi munkám is az írókhoz kötött, arcról, de kézírásról is ismerem az újabb magyar irodalmat, írókat, s a műveikből is. Talán ez a legfontosabb.

Pintér Lajossal, Schrammel Imrével, Cséve Annával, Bombitz Attilával és Sándor Ivánnal a Kerámia Stúdió udvarán

Mi jellemzi manapság a Forrást?

Hatvani Dániel főszerkesztő 1988-ban ment el Kecskemétről, úgy gondolom, belefáradt a Forrás szerkesztését kísérő harcokba. Ekkor a megyei tanács pályázatot írt ki a főszerkesztői posztra, én is indultam a pályázaton és megnyertem. Azóta is ötévente pályáztam, és elnyertem ezt a tisztséget. 2011 óta a Forrás Kiadót, a Nemzetközi Kerámia Stúdiót, a Zománcművészeti Alkotóműhelyt, a Népi Iparművészeti Gyűjteményt és a Katona József Emlékházat magába foglaló Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek vezetője vagyok, tavaly másodszorra neveztek ki az összevont intézmény igazgatójának.

Az 1989-es rendszerváltás után más lett az irodalom szerepe, így a Forrás is más célokat tűzött maga elé. Megpróbáltuk megőrizni a hagyományainkból azt, amit meg lehetett őrizni. Azokat a szerzőket, akikkel korábban is jó kapcsolatunk volt, a Hetek és a Kilencek költőire gondolok itt, de új szerzőkkel és új irányzatokkal is kapcsolatba kerültünk. Irodalmi esteket rendeztünk, megyei irodalomjáró túrákat szerveztünk, a Katona József Könyvtárral nagyon jó a kapcsolatunk, számos irodalmi estet rendeztünk a könyvtárral közösen. A Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek munkájában én a kezdetektől fogva sok lehetőséget láttam. A külön-külön végzett szakmai munka mellett közös rendezvényeken is megmutatkozunk. Azt szoktam mondani, hogy évi ötven-hatvan rendezvényünk van, lehet, hogy ennél kevesebb, de akkor is számos, s ez – az egyes műhelyek önálló munkája mellett – a közös munkának is köszönhető.

Buda Ferenc költővel

Amikor idekerült Kecskemétre, arra gondolt, hogy majd nyüzsgő szerkesztőség várja itt. Rácsodálkozott a kultúra közösségteremtő erejére is, amellyel még sehol másutt nem találkozott. Most hogy látja e két dolgot: nyüzsgő szerkesztőségi életet élnek? A Forrás hogyan veszi ki részét a közösségteremtésből a városban?

Azt gondolom, hogy egy olyan művészeti műhely-együttesnek, amelyik havonta több rendezvényt is tart, nagyon fontos szerepe van: szellemi-művészeti értelemben is formálja a város arculatát, s közösségteremtő erővel is bír. A Forrásnál újabb érdeklődési hullám figyelhető meg, munkánkat nagyban segíti a Rigó Róbert – Kriskó János – Sági Norberta nevével meghatározható csoport, a munkájuk révén készült el 2012-ben a Kecskemét 1969-1989 közötti kultúráját bemutató szám, tavaly nyáron adtuk ki a Kecskemét jelenével és jövőképével foglalkozó összeállítást, de elsőként dolgoztuk fel a migráció témáját is, amely napjainknak egyik meghatározó problémája. Egyébként is fontos hely a szerkesztőségünk, ahova délelőttönként többen is betoppannak egy-egy komoly beszélgetésre. A szerkesztőség önmagában is él, nem csak a rendezvényeink látogathatók.

Számos díjat, kitüntetést kapott eddig. Melyikre a legbüszkébb, melyik mond a legtöbbet?

Erre nehéz mit mondani. Én díjakban, kitüntetésekben soha nem gondolkodtam. A Németh László-emlékéremnek örülök, Németh Ágneséktől kaptam, Borsos Miklós plakettje az én szememben a legszebb Németh László-ábrázolás. Fontos volt számomra az Év Könyve díj, amelyet a Németh László-könyvemért kaptam. A József Attila-díj azért volt fontos, mert az egész addigi munkám elismerését jelentette. A Katona József-díjat a várostól kaptam, ezért örülök neki, a Székelyföld című folyóirattól kaptam a Székely Bicskarendet, ennek számos kiváló író a tulajdonosa, a Hídverő-díjat az Erdélyi Magyar Írók Ligája hozta létre, az erdélyi magyar irodalom megismertetéséért végzett munkámat ismerték el vele. A Tiszatáj a tájékozódásom kialakulásában fontos szerepet töltött be, így fontos számomra a Tiszatáj-díj, s így mehetnék végig mindazokon a díjakon, amelyeket megkaptam.

Úton Szófiába

Szeretnénk megismerni kissé a családját is!

Már utaltam arra, hogy nagycsaládban nőttem fel, ami azt jelentette, hogy hárman voltunk testvérek (de édesanyámék tízen voltak testvérek, akik közül öten érték meg a felnőttkort). Természetesen mi is nagycsaládot szerettünk volna a feleségemmel. Három gyermekünk van: Zsófi jogász, Ági lányunk közgazdász, Péter fiunk pedig irodalomtudomány szakon végzett Budapesten. Négy unokánk van, örülünk nekik. Persze, a családi élet nem úgy működik már, mint a falvakban élő nagycsaládoknál régen. A gyerekek Budapesten élnek, csak hétvégeken találkozunk velük. Ennek ellenére intenzív családi életet élünk, megvan bennünk az összefogás és az együttlét iránti vágy.

Megtudhatunk valamit a terveiről, céljairól a Forrással kapcsolatosan vagy a magánéletében?

Ahogy mondtam, befejeztem az önéletrajzi könyvemet, így ez a mostani a legrosszabb állapot. Befejeztem egy munkát, egy másikat meg még nem kezdtem el, köztes helyzetben vagyok, miközben keresem azt a témát, amelyet megfoghatok. Mindemellett célom, hogy továbbra is eredményesen fogjam össze a rám bízott intézmények munkáját.

 

 

Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

Hozzászólások