1949-ben születtem, mint Fuchs Éva Izabella. „TÜKE” pécsi vagyok. Az Éva nevet egyik, pár hónapos unokatestvérem emlékére kaptam, akit anno a koncentrációs táborban elgázosítottak. Édesanyám neve is Izabella volt, valamint egyik elhunyt jó barátom és alkotótársam kérésére és emlékére 2006 óta Fuchs Izabella néven publikálok. A kultúra szeretetét az anyatejjel szívtam magamba. Szüleim színjátszók voltak, gyermekként jártam Velük az országot. Édesapám a kisiparosok megyei kultúrfelelőse volt, a színjátszás mellett néptánc együttest is alapított, annak lettem először tagja. A középiskolában szavaló szakkörben vettem részt Bánffy György színművész vezetésével. Ő tanított meg bennünket a szép magyar szó és a versek szeretetére. Középiskola után hat évig a pécsi Bóbita bábegyüttes aktív tagja lettem. Csodás gyermekkorom volt. Szüleim példamutató élete, egymás iránt érzett szeretete, az a szeretet, amit átadtak Nekem, meghatározó az életemben. Csaknem 51 évet éltek le együtt harmóniában, szinte együtt is távoztak. Szívesen írok róluk. Apám Szakály – Hőgyészről származott. Sokszor töltöttem el ott kellemes és boldog heteket a nagyszüleimnél. Ezekről a gyermekkori élményről szól egyik írásom: „Hőgyész” címmel.

Milyen polgári foglalkozást végeztél, mert úgy tudom, már nyugdíjba vonultál?

Programozó-könyvelő voltam. 2007 óta valóban nyugdíjasként élem az életem.

Mikor kezdtél el verseket írni? Volt-e segítőd, kinek mutattad meg az első verseidet, és milyen visszhangra leltek?

Mint oly sokan, fiatalon, kamaszkorban kezdtem el először írni titokban, magamnak. Amikor férjhez mentem, jöttek a gyerekek, család, nem volt időm, így abbahagytam az írást. 16 év után elváltam, azután kezdtem el újra írni FEMIS névvel az Interneten. 2000 óta rendszeresen megjelenek néhány irodalmi portálon (Napsziget, pécsi Origó-ház Cinke program). Azt, hogy vállaltam a nevem, egy pályázatnak köszönhetem. A Pécsi Extra reklámújság indított egy jeligés pályázatot 2002-ben Pécsről. Nyertem, így közölték az újságban a nevem.

Fuchs Izabella – A vers

A villám is magányos,
nem él fényben sokáig,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is ilyen.
Magányos fényében
él, ameddig élhet,
indul tőlem, talán
megtalál téged.

Hol jelentek meg első írásaid?

Az interneten, pontosabban a Barátok Verslistán 2000-től.

Kik a kedvenc költőid, és miért ők állnak hozzád a legközelebb?

Radnóti Miklós – minden szava kincset ér számomra, szinte szívdobbanásaim. Hogy mit jelent nekem Radnóti? Az EMBERT, aki a legnagyobb szenvedések közepette is le tudott hozni egy darabot a mennyországból. Aki saját halálát is megénekelte, verseit szétosztotta társai között, abban a reményben, hogy lesz, aki túléli a világégést, és kiadatja azt. Akit kikeresztelkedése ellenére mégis egy részeg tiszt abronccsal erősen megvert, mivel “firkálgatott”. Akár élhetne még. Mindenesetre, akik napjainkban zsidóznak (halkan vagy hangosan), zsenialitását, emberi, költői magasságait még ők is elismerik talán, de mégis emlékét sértik meg. Olykor nemcsak a költészet sorsa reménytelen, hanem azoké az embereké is, akik nem képesek az erőszakkal szemben feltartani a szeretet erejét. Nyújtsunk egymás felé hát kezet, országokon, égen, űrön keresztül, hagyjunk mindenkit békében élni, tiszteljük és szeressük egymást és – olvassuk Radnóti megindító, nagyszerű sorait. 

Hogyan találtál rá az Irodalmi Rádióra? Bizonyára nagyon szívesen láttak téged, hiszen ők is elévülhetetlen érdemeket szereztek az irodalom ápolása, terjesztése terén.

Az Irodalmi Rádió alapító tagjai közé tartozom. Alakulásuk idején a már említett Barátok Verslista helyettes vezetőjeként én tartottam a kapcsolatot az irodalmi társaságokkal, figyeltem újabb csapatok létrejöttét. Természetesen jó kapcsolatot ápoltunk mindazokkal, akik vállalták. Valóban örömmel fogadtak, igyekeztem segíteni és átadni a tapasztalataimat, amelyet főleg a műkedvelő irodalom terjesztése és ápolása révén akkor már megszereztem.

Hány könyved és ,,hangos könyved” jelent meg eddig?

Alázat 2007 (CD-n is) – versek, néhány prózával; ABC – A Bensőm Cókmókjai 2009 – prózák, néhány verssel; Az elveszett szerelem 2012 – versek.

Úgy tudom, az Irodalmi Rádióban színművészek előadásában is hallhatók a verseid.

Nem tudok róla. Önálló szerzői esteken (Miskolc és Pécs) barátaim és jómagam adtam elő alkotásaimat. Publikáltam az Irodalmi Rádió köteteiben és magazinjaiban, valamint az általuk közvetített, az ország több kistérségi rádiójában vagyok hallható. A fővárosi Napsziget magazinban rendszeresen megjelennek írásaim, verseim és Kanadában, a Magyar Irodalmi Könyvbarátok negyedévenként megjelenő, irodalmi-, művészeti újságban, Torontóban. Előfordultam a Petőfi Rádióban, riport készült velem a pécsi TV-ben, néhány videót készített az Irodalmi Rádió. A Baranya megyei Heted7határban is jelent meg cikkem, versem és írásom.

Zsoldos Árpád (magyartanár) is úgy fogja össze a tagokat, mint egy nagycsaládot. Évente nyári táborozást szervez a tagoknak, amelyen ő is ott van a kis családjával. Ezeken részt szoktál-e venni? Bizonyára jó érzés együtt lenni olyan író és költő társakkal, akik az irodalom területén már elértek bizonyos ismertséget.

Mindegyik nyári alkotótáborban részt vettem, sőt 2010-ben városomat igyekeztem idegenvezetőként is bemutatni. Nagyszerűek, élményekkel gazdagítóak. Mély barátságok alakultak ki az évek folyamán. Összekapcsolják az együttlét örömét az irodalommal és a megfelelő környék látnivalóival. Rendszeresen beszámoló honlapot is készítek erről. Valamennyi megtekinthető itt: http://www.irodalmiradio.hu/femis/utazas/atabormenu.html

Mi a véleményed az újabb és újabb online irodalmi csoportok létrehozásáról? Te ki mered-e jelenteni önmagadról, hogy tehetséges költő vagy?

„Sok bába között elveszik a gyermek” – mondja egy régi közmondás. Valahogy ezt gondolom az egyre-másra szaporodó társaságok alakulásával kapcsolatban. Nem a mennyiség lenne a fontos, hanem a minőség. Nem látom
értelmét annak, ha valaki mindegyik társasághoz beregisztrál, és ugyanazon verseit, írásait többszörösen publikálja. Kell egy jó társaság – évek tapasztalatai alapján nekem ez az Irodalmi Rádió lett. Kell egy saját megjelenési forma, ez a saját honlapom, ahol nem feltétlenül „csak” az irodalmi tevékenységem jelenik meg, sokkal inkább az érdeklődési kör. Nem tartom magam tehetséges költőnek. Nem vagyok művész, műkedvelő vagyok, s mint ilyen, néha írok – verset és prózát is. Vannak jó visszajelzések néhány alkotásomról. Ennyi. Egyik kollégám fejezte ki egyszer a lényeget: annyit olvastam életemben, annyi ismeretet szereztem, hogy egyszer csak le kellett írni azt, amivel telítődtem. Azt hiszem, a bennem lévő szeretetet is így tudom a legkönnyebben átadni másoknak.

Tagja vagy-e még valamelyik irodalmi körnek vagy társaságnak?

Már nem, mint említettem. Bár vannak helyek, ahol megmaradt régről alkotásaim kis köre.

Kaptál- e már valamilyen elismerést irodalmi munkásságodért?

2002-ben nyertem egy pécsi újság pályázatán. 2000-2010 között rendszeresen kaptam elismerést internetes pályázatokon első három helyezettként, így több antológiában is megjelenhettem.

Az Irodalmi Rádió Erdélyben, 2012.

Milyen elképzeléseid, céljaid vannak még az életben?

Soha nem erőltettem az írást. Kanadában élő költő barátommal közös kötet megjelenését tervezzük. Együtt szerkesztett 3 kötetes, angol-magyar nyelvű Képvers Antológiánk interneten már megjelent, ennek kötetben történő kiadása is tervben van. Ennek érdekében 2014 nyarára meghívott Torontóba. Remélem, mindkettőnk egészsége megengedi, hogy 20 év levelezés után létrejöhessen a személyes találkozás.

Hogyan telnek napjaid?

Az Irodalmi Rádió alkotói számára folyamatosan Net-köteteket szerkesztek – most készül a harmincadik. Saját honlapomat is fejlesztem, éppen egy zenei blokk készül, ha időm engedi. Fotózok, ugyanazon célért, amiért írni elkezdtem. Ma már egyre gyakrabban prózát írok. Emlékképeket gyűjtök, jeleket, nyomokat hagyok. Itt jártam, ebben a világban, nyitott szívvel, szemmel, füllel és alázattal. Alázat egy emberben akkor keletkezik, amikor rájön, hogy tudásának gömbje növekedésével egyre nagyobb felületen találkozik az ismeretlennel, és ennek hatására egyre több kérdőjelet és kétséget is elbír. Célom nem a magamutogatás, sokkal inkább megélt, átélt valóságaim továbbadása, átadása. Hangulatok, cserepek. Ha én elolvasom, bevallom, nekem tükörképem villan elém. Szeretteim, történeteim, hangulataim megörökítései az utókornak. Örömök, boldogságok és bánatok, keserű emlékek váltják egymást. Sorsfordulók. Az élet maga.

Nagyon szépen köszönöm, hogy egy kicsit közelebbről is megismerhettünk téged. Kívánok neked a magam és a szerkesztőségünk nevében erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Szeretném még gyakrabban hallani verseidet az éterben is. (http://www.irodalmiradio.hu/hangtar/?p=32)

Méltósággal

Ha nem tudsz olvasni egy árny mosta kövön,
Ha nem tudod, hogy falhatta fel a napokat
egy láz emésztette rózsa
Ha nem tudod körmöddel és bőröddel
meglátni a tüzet, akkor –
akkor semmit se.

Ez a majdnem teljesség szaggatása
Az ablakhoz ütődő belső neszeink
Kívül a döbbenet azután az éji léptek
a lombok között
És mindent felfal egy iszonyú éhség
valahol.

A súllyal telítődő vagy mozduló formák
neszeit felfogjuk, de ami kezdettől
fogva hallgat,
mit kezdesz azzal ami hallgat?
a várakozó arcokkal?
mit kezdesz a várakozás kihűlt hálóival?

Lassan minden öröm lemeztelenedik.
A látás összetett fájában hatolunk előre.
Szemlencsénk csupa horzsolás.
Ittlétünk rövidségének legfőbb bizonysága
Ez a roppant várakozás, ez a rémületes
Az atomok és törvények helyén semmi más
csak a várakozás.

Rózsa -, nem kellene megmondanom, de
elhervad az élet.
Szeretném megtanulni szépen elhervasztani ajkaimat,
de úgy, hogy mégis tovább nevessek és szeressek.
Megtanulni, hogy simuljak
egyre meztelenebb és nyíltabb mozdulatokba
szemérmetlenül, torkomban donogó szívvel,
mert felfedeztem a sivatagot.

A bezártság ablaka

Ebből az ablakból
lesem néha az estet,
merengve kérdem:
vajon mikor lopja
lábnyomaimba
valaki a csodát?
Az üvegre rajzolt házak
úgy keresték egymást
(szemeimben)
miként a csigolyák.

Úgy nőttek a fák,
hogy észre sem vettem,
mikor rázták le
ágaikról a zöldet;
vajon melyik volt az a pillanat
mikor gyomromba az idő
táguló évgyűrűket vésett?
Ki tudja, irgalomból,
bennünk mi marad,
a hullámok között, ahogy
a percek elkerülnek?

Egy szempárnyi látványban
fagyni látszott az élet,
míg lestem az ablakot
valakin át:
magamra maradtam, mert
mély-magamat
maradéktalanul
másnak nem mutattam.
Lesz-e még, ki egyszer
lábnyomomba lépi
önkívületében
önmagát?

Anyám emlékére

Lángol a temető gyertyáktól, lángol.
Sírok peremén, jár a “hiányzol” –
sikító szelek tőrnek a fényre,
józan okosság égi reményre.
Apóka mécses – anyóka sírján,
egyszerre élnek – egyszerre halvány.
Jár a krizantém, jár a nagy kertben,
Álmokat árul halál-ligetben.
Őszülő rózsák állnak a sorban.
Madárfészek egy csipkebokorban.
Lángol a bokor, lángol a fészek.
Szárnysuhogású csillagos ének.
Kereslek téged – kereslek egyre.
Fénylő arcodat, mutasd meg, végre.
Lángol a temető – gyertyáktól lángol.
Itt vagy? Istenem, de hiányzol…

Hőgyész

Mit jelent nekem Hőgyész? Ahol apai nagyapa élt? Ahol -két testvéremmel ellentétben- én mindig szívesen töltöttem az időt? Ahová -Miki bátyámtól eltérően- én nem elszöktem, hanem szinte odaszöktem?
 
Nekem ugyanis Hőgyész jelentette a békét, nyugalmat, szeretetet és boldogságot.

Hőgyész – a nagyiék rejtelmes otthona, hatalmas, hűvös ház, titkokat rejtő. Rengeteg kaktusz, némelyik virágzik. A hajnali frissen fejt tejet még melegen, tejeskannában hozta valamelyik falusi gyerek, pár fillérnyi örömért, amit nagymama nyomott a markába. A péntekenkénti friss lángost. Amikor vittük a házilag dagasztott kenyeret és a kalácsokat a pékhez, akinek ha jó kedve volt, megengedte, hogy megnézzük, amint óriási lapátra tette a „sütnivalót”, és bedugta a forró kemence „szájába.” Dél körül azután mehettünk a kenyérért, mire hazaértünk vele, kisegér módjára rágcsáltunk a még meleg, bar
nára sült, ropogós házi kenyér csücskéből. A nap rituálék közt telt. Pontban 7-kor reggeli, 12-kor ebéd, este 7-kor vacsora. „Szakszerű” terítés és tálalás. Nagyapa tölt mindenki poharába, de inni csak evés után szabadott, valamint beszélni is. „Magyar ember evés közben nem beszél!” – szólt a Fülöp nagyapai regula, vagy a másik: „Evés közben nem iszol, étellel töltsd előbb tele a bendőd!“ Nyáron, szép időben az udvarban játszottunk, ahol virágoskert, és artézi kút állt. Istenem! Micsoda finom, kristálytiszta, és hűs vizet lehetett felhúzni a kútból, igaz, jól megdolgoztatott, mire felkerült a kút mélyéről a vödörbe. Esős időben pedig az üveges veranda volt a „birodalmunk”, s ott színes gombokkal játszottunk papás-mamást, családosdit. A csodás ebédlő, hatalmas fekete, támlás székeivel, tálaló szekrényével, s a titkos, érdekes betűs könyvekkel, amit nem bírtam megfejteni, s amit titokban, lopva mégis lapozgattam, székre mászva, a szekrény legfelső polcáról elővarázsolva! Mit érdekelt engem az eldugott sütemény, soha nem loptam belőle, a könyvek izgattak! Ott még az is csodás volt, ha a hatalmas ágyban nagypapa és nagymama között aludhattam. Az éjjeliszekrényen a „bonbonierben” mindig volt valamilyen cukorka. Néha nagymama megengedte, hogy „fodrászost” játszunk és fésülhessem, „tupírozzam” a haját. Nagyapa boltjának csodái! Zöldség és gyümölcs üzlet volt, a pulton hatalmas üvegben mandula és mogyoró, amiből egy marokkal kötényzsebembe rejtettem, vagy tavasszal friss zöldborsó szemeket, s azt majszolgattam. Az eperfák, vagy az árokparton a papsajt! Ez mind-mind Hőgyész, és a gyerekkor. Mint a vasárnapi, falusi mozi és utána a cukrászda, ahol pohárból lehetett fagylaltozni. Vagy a kukoricamező, vagy az országút meleg pora, ahol mezítláb futkostunk. Soha nem felejtem el, amikor a ház és bolt előtt húgom, Zsuzsa megrémült egy kutyától, körbe-körbe futott, a kutya meg utána, mert azt gondolta, játszani akar vele. Nevetséges volt az ablakból látva, de félelmetes is. Mint ahogy nem felejtem el a gólyákat sem, amikor miattuk bezártak a „pókos” falusi illemhelyre, ebédet sem kaptam. Reggel 8, és dél között óvodában játszottam a gyerekekkel, és utána elcsavarogtam. Mentem a gólyák után, meg szerettem volna nézni, hová repülnek. És a Hegyi testvéreket, Gizit és Balázst, és a pillangó gyűjteményt. Gyönyörűnek találtam először, és csak később fájt, hogy megölik és kitűzik őket egy dobozban. Egyszer el is akartam engedni őket, és sírtam, hogy nem repülnek el, mert már nem élnek, s eltörtek, tönkrementek, véglegesen megszűntek létezni, porrá lettek. Eszembe jut az a riadalom, mikor a szódás bácsi egy pillanatra magára hagyta a lovakat és kocsit, én pedig felültem a bakra, „Nye!” – mondtam, erre elindult a kocsi, és féltem, mert nem tudtam megállítani, elfelejtettem meglepetésemben a megállj „jelszót!” Volt ott lótás-futás! Arra is emlékezem, milyen büszke voltam, amikor nagyapa teherautóval elvitt áruért, vagy eszembe jut augusztusi hőségeken a zöldséges pince hűvössége és mélysége, és a friss tehéntej, amikor egyszer megmutatták, sőt, engedtek engem is fejni, milyen sűrű volt, milyen jó ízű, éppen úgy, mint a frissen köpült vaj, vagy a házi túrós palacsinta íze! Most is a számban érzem!

Rég volt, talán igaz sem volt…

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. november 24.

Hozzászólások