,,Ha fölgyújtjuk a gyermekben a veleszületett szikrát, azzal mindig olyan magaslatok felé nyitunk utat, amilyenekről álmodni sem mertünk volna.” (Kristine Barnett)

Pallai Károly Sándor tanár úr hívta fel figyelmünket egy tehetséges pártfogoltjára, Török Ábelre, akivel készíthetnénk interjút az Íróklubban, vagy bemutathatnánk a műveiből. Örömmel teszünk eleget a kérésének, hiszen városunk egyik fiatal tehetségéről írhatunk. Török Ábel fiatal írótehetségként bekerült a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetségének tehetséggondozási programjába. A kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium 8. osztályos tanulója regényeket ír, verseket fordít és emellett jeles tanuló.

Kedves Ábel, szeretettel köszöntelek. Bizonyára sokan tudják rólad, hogy tehetséges vagy. Most olyan dolgokról szeretnélek kérdezni, amelyeket nem ismerhet mindenki. Kérlek, mesélj a családodról, kisgyermek korodról!

A hetényegyházi óvodába jártam, és magamtól tanultam meg írni, olvasni. Mindig is elvarázsoltak a könyvek; szerettem őket lapozgatni, nézegetni a képeket, és mindig megkérdeztem, hogy „Ez itt milyen betű?” Nem nagyon szerettem óvodába járni, már akkor is félrevonultam olvasni az ottani színes mesekönyveket. Kedvenc játékom sem volt, itthon is mindig a könyveket bújtam, kint játszottam a szabadban a testvéreimmel, vagy éppen társasoztam velük. Történeteket is nagyon szerettem hallgatni és kitalálni a szabadidőmben. Rengeteget meséltem magamnak, azok voltak a kedvenceim.

Bányai Júlia Gimnázium, Kecskemét

Úgy tudom, hogy már kisiskolás korodban napi egy könyvet olvastál el. Ez nem mindennapi eset egy 8 éves gyermeknél. Mikor játszottál?

Nem minden nap olvastam el egy könyvet, volt, amikor hetekig nem vettem a kezembe egyet sem, aztán naponta négyet-ötöt elolvastam. Akkoriban nagyon sokat feküdtem otthon a lábamat lógatva, könyvvel a kezemben, de sokszor találkoztam a barátaimmal is. Velük inkább a kinti játékokat játszottuk, fociztunk, fogócskáztunk, de a kedvencünk a biciklizés volt – minden olyan játék, amiben mozogni kell. Az iskolában az összes szünetet rohangálással töltöttük vagy focimeccseket rendeztünk az udvaron. Az általunk kitalált fogócskát játszottuk mindig: egy ember futott a többiek elől, és aki elkapta, az lett a kergetett – tulajdonképpen ez a fordítottja volt a szokásos fogócskának.

Volt, van-e igaz barátod? Hogyan fogadnak el társaid: felnéznek rád, drukkolnak neked vagy irigykedve lesik mindennapjaidat?

Vannak igaz barátaim, többen is, régen is voltak. Megbeszéljük a problémáinkat, ha tudunk, segítünk is benne egymásnak. Szurkolnak nekem, hogy sikerüljön a könyvkiadás, a pályázatok, és ők is örülnek, ha elérem a célomat. Egyik barátommal már neki is fogtunk a könyvborítóm tervezésének, ha esetleg kiadnák. Ezt a munkát is mindketten élveztük, habár inkább ő tudta szerkesztgetni a képet – én nem vagyok annyira otthon a számítógépes programok világában. Mindenki, aki elolvasta a könyvemet, vagy esetleg más írásomat, véleményt mond, ezzel segítséget nyújtva az utólagos ellenőrzésben és javításban.

Második osztályos voltál, amikor az első fantasy regényedet írtad. Honnan jött az ötlet? Majd szeretnélek bemutatni téged egy kecskeméti fiatalembernek, Dr. Garzó László jogásznak, aki szintén fantasy regényeket ír. Gondolom, lenne miről beszélgetnetek.

Már akkor is rengeteget olvastam, és mikor unatkoztam, történeteket meséltem magamnak. Nagyon élveztem, és arra gondoltam, jó lenne papírra vetni gondolataimat. Kitaláltam és vázlatosan leírtam sok mesét, amelyeket könyv formájában szerettem volna később viszontlátni. Kiválasztottam egyet közülük, és elkezdtem megírni. Sokat rajzoltam is hozzá, végül összesen 80 oldal lett. Eredetileg hétkötetesre terveztem, végül csak az első rész feléig jutottam el. Izgalmas gyerekregény lett volna, de mindig a legnagyobb csatákat, legfordulatosabb eseményeket akartam leírni, nem bírtam kivárni a végét. Minden új ismeretséget örömmel fogadok, ami az íráshoz kapcsolódik, előre is köszönöm a lehetőséget.

(c) Tehetség Piactér 2014 – Mayer András

Tudom, hogy három nyelvet tanulsz, kitűnő tanuló vagy, regényt írsz, verseket fordítasz és írsz. No és persze rengeteget olvasol. Hogyan telik el egy átlagos napod reggeltől estig? Mikor jut időd sportra, zenehallgatásra, színházra, mozira, barátokra?

Délelőtt iskolában vagyok, amikor véget érnek az óráim, ebédelek. Minden délután van valamilyen különórám, néha több is, ebbe beletartozik a heti két úszás. Mikor hazaérek, megtanulom, amit másnapra kell, utána vagy zenét hallgatok, vagy verset írok lazításképpen, beszélgetek a barátaimmal. Vacsora után, fél nyolctól fél tízig általában írom a regényem folytatását, nekem ez számít kikapcsolódásnak. Természetesen, ha akkorra már kimerült vagyok, és úgy érzem, csak rontana a történet és a leírások színvonalán a fáradtságom, nem folytatom. Inkább előveszek egy jó könyvet, abból is tanulok, miképp írjak. Általában hétvégére beszéljük meg a mozit vagy egyéb programokat a barátaimmal – akkor van időnk. Színházba az osztállyal járunk, év elején majdnem mindenki vett bérletet.

Mit mondott mentorod, Pallai Károly Sándor – aki szintén kiváló tehetség -, hogy mennyiben fog életed változni ezáltal, hogy a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetségének tehetséggondozó programjába – korengedménnyel – bekerültél?

Már most változott az életem a program miatt. Szerepeltem a Kecskeméti Televízióban, riportot készítettek velem magáról a programról és a könyvemről. Havonta egyszer vannak találkozók, általában a hónap vége felé. Sok tehetséges fiatallal is megismerkedtem, akik szintén résztvevők, és össze is barátkoztam többükkel. Eddig egy rendezvényen vettem részt, de azt nagyon élveztem.

Kedves Ábel, mit is kívánha
tnék neked? Minden álmod és vágyad váljon valóra! Tehetségeddel próbálj meg nagyon jól sáfárkodni! Legyen erőd, egészséged, töretlen alkotókedved! De azért ne szalaszd el az ifjúság csodás pillanatait se, hiszen gyorsan tovaszállnak!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. március 26.

Vándordal

Elindultunk szép hazánkból világot látni,
Hosszú, kátyús földutakon elvándorolni.
Rejtett, erdős ösvényeken vezet keresztül utunk,
Messzi tájon, ismeretlen, vígan zeng dalunk.

Elindulunk jó hazánkból, útra készülve,
Elhagyjuk az ős Csarnokot, büszke fegyverzetbe’.
Átkelünk sűrű erdőkön, hegyeken, várakon,
Sok kalandban van ám részünk ezen a világon.

Belépünk a ködlő, hideg, sziklás hegységbe,
Szörnyek rontanak ránk, mocskos tervet kieszelve.
Mélybe megyünk, setét tárnán, bányán keresztül,
Feljutunk a felszínre, és hej, továbblépünk.

Magányos meredélyeken keresztüljutunk,
Nincs előttünk akadály, ha kell, harcolunk.
Elhagyunk kanyarulatot, dombot, hegyeket,
Büszke lesz ránk öreg népünk, költ rólunk verseket.

Kalandorok lettünk immár, hosszan zeng dalunk,
Gonoszt verünk, jót segítünk, kincset markolunk.
Tábortűznél énekelünk, verset szavalunk,
Ezután elalélva hangosan horkolunk.

Puha bőrcsizmánk fűbe harap, hagyunk ott nyomot,
Gyorsfolyású patakhoz érve hidat foglalunk.
Elhagyunk zord hegységeket, sűrű erdőket,
Semmi nem áll utunkba, nem ontja vérünket.
Hej-hó!

Jacques Ancet: Huszonnégy óra a nyár (részlet)

Tizenkilenc óra
Már nem keresünk többet, ott
vagyunk, hallgatjuk a szelet,
a levelekben
vagy a gyermekkorban, hangját, mint zúgó tengeré. A test
visszatér a nyugalomba
a megnevezhető dolgokhoz.
A nap és a fonákja között
mintha repedés lenne,
az ablaküvegen olyan, akár a
régen kihunyt tüzek. A kezek
visszatérnek a tárgyakhoz,
az arcok képükhöz.
A tiszavirág lélegzete
hét órakor
árnyékokat sző, majd eloszlatja őket. Egy kis
hamu keveredik a kékségbe
és a kissé feledésbe merült jelenbe.
Az este hasonlít a vízre:
várjuk, de nem látjuk.

Fordította: Török Ábel


Átkozott Szerelem

A cipő halkan toccsant bele a koszos vízbe. Arthur szitkozódva rántotta vissza lábát, majd odasétálva egy kovácsoltvas utcai lámpához, megvizsgálta, nem ázott-e át nagyon. Végigfuttatta ujjbegyeit a nedves bőrön, és megkönnyebbülve sóhajtott fel. Az anyag annyira nem vizesedett be, hogy egész este abban kelljen tocsognia.

A macskaköves utcákon már sötétség honolt, a városkára leszállt az est. Csak pár járókelő sietett haza, néhány sarkon kamaszok cigiztek. Nemrég esett az eső; a vízcseppek úgy csimpaszkodtak a fák hosszú, vékony ágaiba, mint csecsemő anyja keblére, s gyémántként csillogtak.
Éppen ideális este. – gondolta elégedetten Arthur. – Jó napot választottam.

Megállt a hideg, komor templom előtt, zsebre tett kézzel várta Lilyt. Izgatott volt, régóta tervezgette ezt az estét. Sokáig tartott, mire összegyűjtötte magában a bátorságot arra, hogy elhívja a lányt sétálni és beszélgetni; már a tenyere is izzadni kezdett. Idegesen megtörölte farmerjében, de csak nem múlt el.

Az ódon templomtorony kongó harangjának hangja váratlanul érte, enyhén összerezzent. Körülnézett, de még nem látta Lilyt. Remélte, hogy csak pár percet késik, és nem felejtette el a régen várt találkozót.

Eredetileg hétfő délutánra beszélték meg, aztán a lánynak mégis közbejött valami. Arthur akkor azt mondta neki, legyen hétvégén, akkor nem kell tanulni másnapra, és senkinek sincs semmilyen programja. Lily beleegyezett, így esett, hogy a fiú már fél hétkor várta őt a főtéren.

Még egyszer végigfuttatta szemét mindegyik sarkon és utcán, de nem látta közeledni a lányt. Arthur jó emberismerő volt – legalábbis remélte, hogy az. Bízott a jelekben, melyeket saját maga állított össze eddigi tapasztalataiból és önmagából kiindulva.

Csak három fontos dologra hagyatkozott, amelyek megmutatták, hogy tetszik-e egy lánynak, vagy sem. Az első, és legfontosabb szabály az volt, hogy a suliban sűrűn pillantsanak össze – mert ha nem néz rá, már bukott ügy volt. Ezzel kapcsolatban akadt némi kétsége, mely folyton ott motoszkált lelkében, és igyekezett kiszabadulni, elönteni egész testét; de figyelmen kívül hagyta, gondolván, sokat nézik egymást órákon és szünetekben is.
A második és a harmadik fontos előjel a társalgásokhoz kapcsolódott. Arthur sajnos csak az internet segítségével tudott beszélni Lilyvel, mert a suliban mindig lányokkal volt – így nem tudott élő kapcsolatot kezdeményezni. Netes üzengetései alapján, és abból kiindulva, ahogy ő gondolkozott, ha egy lány nem folytatja a beszélgetést – nem kérdez vissza, nem ír hosszú válaszokat, csak egy igent vagy egy nemet, nem akar társalogni vele – és akkor a szerelemről már ne is beszéljünk!

A harmadik alapszabály a smiley volt. Ha nem küldött mosolygós arcokat az üzeneteiben, a fiú biztosan nem jött be neki. Arthur úgy látta, ez a három fontos előjel teljesült Lilynél, így bízott döntésének helyességében és végül rászánta magát, hogy elhívja.
Valami azonban sosem hagyta nyugodni. Már tetszett neki olyan lány, akivel mindez bejött, ám végül közölte, hogy jobban szeretné, ha ők csak barátok maradnának… Volt egy negyedik alapszabály is, amire nem tudott rájönni, bárhogyan is törte az agyát.

Arthur úgy érezte, jól sikerült az este, s mikor elértek a lány házáig, búcsúzni kezdett:
– Igazából végig meg akartam fogni a kezedet, de folyton mozgattad… – dőlt neki egy vékony törzsű fának. Vidáman mondta, próbálta elviccelni a dolgot.
A másik lehajtott fejjel mosolygott. Zavartan toporogtak a ház előtt, Arthurban gondolatok kusza örvénye kavargott, nem tudta, mit csináljon. Mikor a lány már be akart menni a házba, utána kiáltott:
– Várj!
És megölelte. Érezte, ahogy Lily belefúrja arcát a vál
lába, majd hallotta, ahogy nevetve közli:
– Jó az illatod.
A fiú elmosolyodott; boldog volt. Mikor kezdtek kibontakozni az ölelésből, a lány egy gyors puszit nyomott az arcára, majd zavartan belépett a kapun. Arthur, ahogy Lily beért az ajtón, rohanni kezdett, hogy elérje a buszt, amivel kimehet a kertvárosba. Hihetetlenül boldog volt. Összejöttek Lilyvel!
Valakinek el kellett mondania, nem tudta magában tartani az érzést. Petert hívta fel először, de barátja nem vette fel. Másnak egyelőre még nem akarta elmondani, úgyhogy magányosan, de vidáman ült fel a buszra.
Utcai lámpák és fekete fák mellett haladtak el. Mindent beborított a borús sötétség, de Arthur kedvét semmi sem ronthatta el. Az öreg busz csikorogva fékezett, megállt. A fiú leugrott a megállóban, majd gyors léptekkel indult haza. Kabátján még mindig érezte Lily illatát. A fellegekben járt – eljött a pillanat, melyre annyira várt!
Szinte berúgta az ajtót izgalmában, mikor hazaért. Szülei intettek neki, hogy maradjon csöndben, mert négyéves kishúga már lefeküdt aludni. Ő csöndben letusolt és megmosta a fogát, utána pedig megírta üzenetben Peternek, hogy összejöttek.
Barátja gyorsan és röviden válaszolt:
„Igen!”
Arthur túl felkavart volt ahhoz, hogy bármit is csináljon – nem tudta volna bámulni a TV-t, sem a neten lógni és csevegni a haverokkal; inkább lefeküdt aludni. Órákig forgolódott még ágyában, olyan jó kedve lett a nap eseményeitől, amilyet már nagyon régen érzett.
Másnap vidáman ébredt délelőtt 10-kor, és ábrándozni kezdett az ő és Lily kapcsolatáról. Átgondolta, mit fog javasolni a lánynak, hogy az iskolába ne „vigyék be” szerelmüket, mint az az idegesítő kilencedikes pár, akik folyton egymást nyalják szünetekben.
Délután 3-kor fel is hívta a lányt, hogy beszéljen vele egy keveset – mert úgy gondolta, egy fiúnak illik felhívnia újdonsült barátnőjét. Nem vette föl. Arthur csalódottan rakta le a telefont az asztalra, de túl izgatott volt a tanuláshoz, vagy éppen a semmittevéshez; írt egy nemrég megismert barátjának, Davidnek, hogy összejöttek Lilyvel. David gratulált, bár kicsit szomorkodott – neki az előző hónapban rosszul végződött egy jól alakuló szerelem.
Este 6-kor Lily írt neki:
„Figyelj, Arthur… Ez nagyon kínos, de úgy gondoltam, jobb előbb tisztázni, mint utóbb… Nem szeretném, ha többet látnál a kapcsolatunkba, mint barátság…”
Arthur teljesen ledöbbent, agyában egyetlen kérdés kattogott, hosszan és szünet nélkül: Micsoda? Nem érzékelte az időt, egyszerűen nem tudta elhinni, amit látott. Csak… barátok? Barátok?
Ismerős érzés volt. Ugyanez történt legutóbb is. „Csak barátok” maradtak Emilyvel is, úgy egy éve. Akkor is fájt neki. Gyorsan visszaírt:
„De hát miért? Én úgy láttam rajtad, hogy én is bejövök neked… Vagy nem? Most nem értem… Tegnap teljesen úgy viselkedtél, mintha te is akarnád ezt a kapcsolatot…”
„Nem hiszem… – jött a válasz. – Szerintem nem tettem vagy mondtam semmi olyat, ami erre utalt volna…”
Arthur szeméből kövér könnycseppek csordultak le, végigfutottak egész arcán, majd lepotyogtak ingére. Úgy gondolta, jobb lesz, ha mihamarabb lezárja ezt az ügyet.
„Értem. Szia.” – csak ennyit küldött.
Egy pillanat múlva már jött is a válasz, de nem nézte meg. Rég letette a telefont az asztalra. Iszonyú szomorúság kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha szívébe egy hosszú kést mártottak volna, s háromszor megcsavarták benne. Szemeiből patakokban folytak a sós ízű könnyek. Kínjában résnyire nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. Térdre esett, és tenyerébe temette arcát. Rázkódó vállal zokogott, majd tíz perc után felállt.
Nem sírhat. Nem hullajthat könnyeket szerelem miatt. Megacélozta lelkét, és eldöntötte magában, hogy nem lesz többé szerelmes. Bármennyire is fog tetszeni neki egy lány, nem fog közeledni hozzá. Úgyis csalódás lenne a vége. Fájt neki, ami történt, és nem értette, miért nem jött össze a kapcsolat, mikor minden jel arra utalt, hogy vonzódnak egymáshoz.
Hirtelen elhatározásból hívást indított. David harmadik kicsöngésre vette fel.
– Helló! – szólt bele.
– Helló. – mondta Arthur. – Írtál Lilynek?
– Csak gratuláltam… Miért?
Arthur megforgatta szemeit. Nem hitte el. Majd halkan azt válaszolta, mielőtt kinyomta volna:
– Köszönöm. Ja, és nem járunk. Félreértés volt.
Néma ordítással zuhant ágyába, és álomba gondolkozta magát. Nem akart semmit. Nem akart senkit. A magány ismerős, ölelő karja keblére vonta őt, és álomba ringatta lelkét.
 

Hozzászólások