Jövőre negyed százada, hogy Tűz Tamás Kanadában elhunyt. Lényegesen kerekebb az idei évfordulója: Tűz Tamás, a pap-költő 1916. április 18-án született. A katolikus lelkipásztor sokoldalú, szerteágazó érdeklődésű fiatalember volt, és ilyen is maradt mindvégig.

 

tuz2

 

Egyik visszaemlékezésében többek közt így vall: „A művészetek úgyszólván minden ága érdekelt. … Érdekes, hogy a három transzcendens érték, az igazság, jóság és szépség közül leginkább a harmadik keltette föl érdeklődésemet. Az esztétikum bűvölt el.” Igen, az esztétikum-hordozók közül különösképpen a szépirodalmat művelte. Ennek egyik ágaként a költészetnek, azon belül a lírának sajátos hangú mesterévé vált.

Szeghalmi Elemér értően ragadja meg Tűz Tamás poézisének a lényegét, amikor így ír egyik esszéjében: „A világról, a Teremtőről, hazájáról és saját papi, lírikusi hivatásáról mindig az igazat, az érvényeset és az értékeset vallja utolsó leírt mondatával is.” Katolikus és nem katolikus, vallási és világi megközelítői, értelmezői is lényegében így látták és látják őt ma is.

Egybehangzóan állítják tehát Tűz Tamásról, hogy méltó folytatója a Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László által megújított katolikus szellemű lírának. Évfordulós szokásunkhoz híven költőnk esetében sem a nyelvét, stílusát boncolgatjuk, hanem néhány példát hozunk arra, hogyan vall verseiben az édes anyanyelvünkről. Természetesen a bőség zavarával küzdünk, így csupán kiragadott frappánsabb sorokra szorítkozhatunk.

 

tuz3

 

A „Vers Rómába” című, az 1940-es évek elején írt hosszabb költeménye azért is érdekes, mert Csorba Győzőnek dedikálja. Annak a Csorbának, akinek szintén idén van a centenáriuma. A 3. versszaknak 2. sora akár szellemes szójátékot is tartalmaz, de mégiscsak a „nyelv” felbukkanására figyeljünk:

Kérges idők! Be jól fenegették
szellemünk kicsorbult kurta vasát!
Nincs mit siratnunk, de ha libben a lepkék
múzsavidító tánca, a láb
lebegőn egyetértve a dallal,
a nyelv dobogó örömét tovahordva,
mint ama régi fáklyavivők,
új városok, völgyek ölébe lenyargal.

Kezdettől kedvenc kulcsszava, visszatérő költői eleme maga a szó. Az „Egy eb arcképe” című prózaverse fölött csaknem elsiklunk, pedig nagyon szép gondolatot, mintegy krédót tartalmaz. „Csak egy szót kiáltani mindig, csak egyet, a lényegeset: egy újság nevét, cipőfűzőt, fagylaltot, törökmézet. Akár ugatás formájában is.”

Papi ember, ha költő, igencsak szótárában tudja a nagybetűs „Szó”-t, vagyis az Istent, a görögül Logoszt. Őnála is megtaláljuk: mint a kicsivel írandó „szó”-nak az éltetőjét. A magánhasználatra szánt keresztút ciklus legelején ennek lehetünk tanúi:

Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő szent,
Kiben a Szó világra pattant.

A „Történelmi pillanat” című esszé avagy prózavers egyik mondata a költői elhivatottságot fogalmazza meg. Két fontos nyelvi-nyelvtani fogalom is előtűnik benne. „Nekem jutott a kegy vagy a végzet, hogy meregessem a kannibáli napok szózáporát, karbolszagú igékbe dugja orrom, koldusok nyakszirtjéről olvassam le a megaláztatás szögét.”

Szinte megható „Az évek során” című időskori versének a legvége:

az évek során
csak tőszavak és szótövek
és lakonikus válaszok
kihal a szívből a dal
csak csönd lesz és újabb csöndek
ölünkbe pottyan a néma tornyok
szívtelen harangja

És nem hagyhatjuk ki ̶ ha csupán részletet hozva is belőle ̶ a „Megfútták a harsonákat” című, 1956 októberében fogant verset. Itt aztán igazi súlya van a „szó”-nak!


Kardhoz kellett nyúlni bátran,
mert a szó már nem segít.
Élet sarjad a halálban
s nyer, ki mindent elveszít.


Fújjuk egyre harsonánkat!
Csak ledől a szörnyű fal
s szabad szóra termett szánk majd
diadalmas dalt rivall.

 

tu3

Tűz Tamás sírhelye Győrött

Kanadában halt meg, de magyar földben, Győrött nyugszik Tűz Tamás. Akik Sík, Mécs, Harsányi líráján nevelődtek s tán otthonosak benne, azoknak is be kell látniuk: a staféta továbbvivője valamiképp másabb. Tűz Tamáshoz föl kell nőnünk. És a Tűz Tamás-i poézis épp e centenáriumon hozzátesz még valami fontosat: ̶ Föl kell nőnünk az anyanyelvhez is…

 

Holczer József Pompiliusz

 

 

 

Hozzászólások