Szarvas az úton

Dűlőúton fekete varjak
Füves árok, fák barna karja
Hol bokrok lombja lóg az aljra
Vadcserje, fűzöld avarnak.

Hol kilép az útra, s szembenéz
Veled ijedten a büszke vad.
Mereven figyel. El nem szalad.
Agancsa nehéz: föld-nehéz.

S úgy áll előtted, mint ki merész
Útját bejárta, rég futni kész
Lábaival, s útja itt megszakad.

S bámul, néz rád dacosan szabad
tekintetével, míg barna, hűs
szeméből Isten nyugalma süt.

Apostoli csend

Bartos Endre festészetéről
Apostoli csend máglyatűz mellett,
mert a szív sohasem másnapos
elvágyódás, itt maradás,
csupán ecsetvonás vad hullámaként
föltarajosodott zengő tenger.
S e mélytengeri viharban
indulatosan vitázva
úszó vörös foltok szalmakalapos
emberi melegsége ragyog rám,
mintha felderengne újból és újból
az imádkozó Júdás Isten
újabb elrendelése szerint.

EmberségES NAGYság

Jó lenne talán, tekintetes irodalomtár-uraim, szembenézni ezzel a hetven éve felé araszoló megyei poétával szintén. Tudom, Önök öntelten abban reménykednek, hogy megússzák a számonkérést, mert se örökélet, se utolsó ítélet nincs az Önök tév-tudatában. Ámde – garantáltan! – lesz, s Önök szellemgyilkosokként a dantei bugyor mélyeiben fognak kegyelemért vonyítgatni. Ha ugyan, még nem késő!

Nem egyszerű eset Esnagy József. Már a neve: kész csőd, slágerszövegírói merénylet. De mit tegyen ellene? Aztán az alkata: jól kimunkált munkásfej, magabiztos kéz, kézművesi pontosság és megbízhatóság. Semmi szómámor, nagyotmondás, hadova, metaforazápor, érzelmi felfokozottság. Inkább szürke, sőt fakó szemlélet. Mondjuk Parancs János vagy Robert Browning, esetleg Saint-John Perse, Berda módjára. Így, kezdjük egy teljes verssel. (Turai G. Kamil)

A szegénység balladája

Izgatottan s mohón nyúl a mocsokba
kesztyű nélkül, mintha egy középkori lovag
pusztán hős szívével, kard nélkül rohanna
ellenfelének mutatva késői koroknak:
Ő most kesztyű nélkül, de bizakodva nyúl
az ismeretlen mélybe: Világot: sörösüveget, száraz
kenyérdarabot, rossz, kicsorbult fülű edényt
s még annyi más drága kincset lel majd itt.
Látod! Belemarkolni a mocsokba,
szennybe nem is olyan nehéz,
– mondja fiának, ki ott áll mellette az utca közepén
pirulva. S kutat, kutat egy forintnyi kincs után.
S mint egy bűvész könnyű kezében, az övében is hirtelen
egy tyúktojás ovális rajza fehérlik hüvelykujja s a
mutatóujja közt. – Nézd, fiam! Egy ép tojás! S mint egy
trófeát bámulja-mutatja önfeledten, s büszkén mondja
gyermekének: Tedd el! Tedd el! S míg kibomlik a piszoktól
szürke szatyor szája, a fiú csendben motyogja: Megzápult
ez már, apám. Büdös. S bár halkan, tisztelettel mondja,
azonnal széthull az élet minden értelme az apai szívben.
Egy perc alatt eltűnik az öröknek hitt apai tekintély.

Hozzászólások