P. Csengődy József S. J.

Született 1909. szept. 26. Magyarcsernyén. (Torontál vármegye) A társaságba lépett 1924. szept. 27-én Kalocsáról, mint ötödikes gimnázista. Noviciátust Érden végezte. P. Müller Lajos mester vezetésével. 1929-ben Kalocsán érettségizett. Kis skolasztikusként 1929-32. Szeged, filozófia. Majd Pécsett tanár-magister. 1935-39. Teológia Szegeden. Pappá szentelték Szegeden 1938-ban. 1939-ben latin-magyar szakos tanárkén Pesten végezte az egyetemet. 1944/45 III. próba. 1945-48 tanár Pécsett. 1946. febr. 2-án tett utolsó fogadalmat.
A rend felszámolása után rövidesen Kecelen kapott tanári állást az általános iskolában. Itt lakott és tanított majdnem három évtizeden át, nyugdíjaztatásáig. (Még nyugdíjaztatás után is több évig, amíg magát erőben el tudta látni. – Tőlem). 1981-ben, miután testi és idegzeti állapota nagyon leromlott, Pannonhalmára került a Szociális Otthonba. Itt élt haláláig, 1983. aug. 11-ig.

A mi testvérünk nagyon sokat szenvedett ember volt. Súlyos testi adottságokkal született e világra. Gyönge fizikum, már fiatal korában gyomorbajok és idegzeti terheltség jellemezte. Kétszer is átesett gyomorműtéten. Amúgy is nehéz természetét ezek az adottságok még jobban kisarkították. A közösség nehéz embere volt valóban, és ezért is érezte azt, hogy őt kevésbé szeretik. Közbevetés: A gyengéket ingyen instruálta Pécsen is.

Pedig a jó Isten igazán szerette Őt. Ez a kiválasztó szeretet hívta őt a Jézus Társaságába. Minden nehézsége ellenére ragaszkodott a Társasághoz, és kitartott benne. Ezért kapta meg a papi hivatás és küldetés kegyelmét.
A szétszóratásban a külső körülmények miatt nem vett részt a pasztorációban, de minden nap misézett, még betegen is. A csendesszoba miséi élete keresztjében adtak neki erőt. Tanácsait és lelki vezetését is sokan igényelték, akik még évek múlva is szeretettel emlékeznek rá.

Ki kell emelni a tanári és nevelői elhivatottságát. Inkább a kisebbekhez, a kamaszokhoz volt érzéke. Ez a korosztály nagyon szerette M. Csengődyt, később P. Csengődyt. E vonalon teljes bedobással dolgozott, nekik szentelte minden idejét, fáradtságot nem ismerve.

Kecelen generációkat nevelt, tudását, jóságát itt kamatoztatta. Nagyon jellemző volt vele végigmenni Kecel utcáin. Mindenki kedvesen köszöntötte, gyermekek, fiatalok, felnőttek ezzel a köszöntéssel üdvözölték: „Kezét csókolom, Tanár bácsi!”. Ez a bizonyítéka annak, hogy ez az ember mindegyikük lelkében nyomot hagyott. Szerzetesi, papi, tanári élete ilyen gyümölcsöket termett.

Nem lehet említés nélkül hagyni édesanyjához való szép kapcsolatát. Ez a szentéletű és áldozatos lelkű asszony volt fia támasza, erősítője életében és halála után is. Hiszen ő nagyon jól ismerte Józsi fiát. Nem egyszer mondta: „Sokat imádkozom anyámhoz, főleg nehéz óráimban, és ő a legsötétebb pillanataimban mindig megfogta a kezemet az égből.”
Ha igaz Alfred Dalp atya mondása: Ha valaki a szeretet és a jóság egy kis morzsáját szórta is el a világon, és ha valaki az igazság és világosság e két fényét lobbantotta is fel életében, már nem élt hiába.”…. minthogy az ő mondása igaz, akkor P. Csengődy József nem élt hiába, mert ő nem csak morzsákat adott, hanem a szeretet és a jóság kenyerét is szelte, a fellobbanó fények mellett maradandó világosságot is gyújtott a lelkekben.

Íme, így telnek meg az elején említett száraz életrajzi adatok élet-tartalommal. E küzdelmekben és homályban élő ember számára már nagy az örök világosság, és a sokat szenvedett, de kellően meg nem értett ember bírja már az örök nyugodalmat, Jézus Szentséges Szívét, akit ő nagyon szeretett és hirdetett.

A fiatal Csengődy József osztályfőnökként Pécsett. 

Kecelen a mi tanár bácsink közel három évtizedet töltött el. Nagyon sok osztálynak tanította a magyar nyelvet és irodalmat, és nagyon sok osztálynak volt osztályfőnöke, nem is akármilyen. Csak abból tudok kiindulni, ahogyan hozzánk viszonyult, ahogy mi megismertük a négy év alatt. Bár nem jól mondom, mert Józsi bácsi nem engedte el a kezünket a ballagás után sem, sorsunkat figyelemmel kísérte. Ha kellett, segített, ha úgy hozta a sorsunk, akkor még a rosszallását is kifejezte. 

A mi osztályunkat 1960-ban kapta meg. Vegyes osztály nagy létszámmal és több túlkoros gyerekkel. Éppen ez a korosztály volt az, akikkel Józsi bácsi jól tudott bánni. Ő nekünk nem egyszerűen a tanárunk volt, annál sokkal több! Minden családot meglátogatott, minden család gondját-baját megismerte a négy év alatt, és ahol tudott, segített. Nekünk nem a vezetéknevünk volt, amin Ő szólított bennünket, helyette mindenkinek adott egy becenevet, ami aztán egész életünkben megmaradt mindannyiunk emlékezetében.

Ha neveket akarok idézni, akkor ilyenek jutnak eszembe: Pite, Tike, Koma, Bogi, Fici(ez én lennék), Csuma,  Kinca,  Kecsi, Gigi… sorolhatnám. Mind-mind ő adta nekünk. Szeretett bennünket, ezt éreztük a törődésén. Nem ölelgetett ő bennünket, nem kedveskedett, tette a dolgát. Ha kellett, csendesen beszélt, de sokszor még kiabált is, ha rosszalkodtunk. Ám mindig átjött a szeretet a felemelt hangon is.
Akkortájt egyikünk sem volt túl jó anyagiak között, de mégis volt közöttünk néhány olyan gyerek, aki kifejezetten nagyon szegény volt, akiknél a napi kenyérszükséglet is csak szűkösen adatott meg.

Ciri és Sztakó Teri, rájuk emlékszem, hogy a tanár bácsitól minden nap kaptak egy saját készítésű szendvicset, mert otthonról nem jutott uzsonnára. De ott volt a szeme mindenkin és észrevette, ha valaki nélkülözött, nem maradt el a segítség.
Hozzánk, a családi házba sokszor eljött a tanár bácsi. Nem múlhatott el disznótor vagy névnap, hogy őt ne hívták volna meg a szüleim. Sok más családnál is mindig szívesen látott és hívott vendég volt. Hiszem, hogy bár egyedül élt, soha nem volt magányos. Mindig gyerekek vették körül, és azok családjai szinte családtagnak tekintették. Ma már tudom, Isten szolgájaként egyébként sem lehetett magányos, de Isten szeretete emberszeretettel párosult.

Az általunk ismert Józsi bácsi 1960-64-ben volt az osztályfőnökünk.

Ha nem hozzánk jött, csak elment a ház előtt, mert éppen arra volt dolga, akkor csak bekiabált a kapun: „FICI!”- és repült a kapun keresztül egy csomag cukor, vagy egy csoki szelet. Ilyen volt ő. Az osztály nagy létszámú volt, a tanulmányi előmenetele mégis látványosan javult ötödiktől kezdve. Ennek érdekében nagyon sokat tett. Minden délután tanulószobát tartott, ahová elvárt bennünket. Mi úgy tudtuk, ő nem kapott ezért semmi anyagi juttatást, gyermekszeretetből tette. 

Ingyenes volt nekünk, de elvárta és szigorúan meg is követelte a rendet, a csendet tanulás alatt, és ki is kérdezett bennünket. Megtanultunk susogva beszélni, mert az nem volt tilos, hiszen  olykor egy-egy leckét meg kellett beszélnünk egymással is. Ha valamit nem értettünk, ő elmagyarázta. Földrajzot, verset, történelmet, rendre fel kellett mondanunk. Sokunk neki köszönheti a jó tanulmányi eredményeket, mert ő kihozta belőlünk, ami csak képességeink szerint lehetséges volt.

A magyar nyelv és irodalom persze a legkedvesebb tantárgya volt, ezt éreztük. Szerettem ezeket az órákat. Azt gondolom, későbbi vonzódásom az irodalomhoz innen eredeztethető. Hogy sokat szavaltam diákkoromban, ezt is Neki köszönhetem. Észrevette, hogy van affinitásom hozzá, és segített értelmezni, példát adott a vers előadásához, felkészített egy-egy szavalóversenyre. Persze sok másik osztálytársammal is ugyanígy tett.

Nagyon szép emlékeim vannak arról, amikor nyaranta, augusztus közepén megtisztelt azzal, hogy néhány más osztálytársammal együtt segítségei lehettünk abban, hogy Kecelre kerüljenek a következő tanév tankönyvei. Ez úgy történt, hogy a tanács lovaskocsijára reggel felültünk, és átkocsikáztunk Kiskőrösre a Járási Hivatalba, ott osztották ki minden iskolának a szükséges könyvmennyiséget.

Mikor a tanár bácsi átvette, kicipeltük a sok-sok könyvcsomagot a kocsi platójára, és indultunk vissza. Ekkor már jó meleg volt a flaszter, fák nem szegélyezték az utat. A Vádéi Iskolánál mindig megálltunk, ott lepakoltuk a nekik járó mennyiséget, kicsit átmosakodtunk, lehűltünk, majd indult a fogat tovább. A Kék Iskola egyik termébe aztán behordtuk a könyvkupacokat, osztályonként sorba rendeztük. Még mindig az orromban van az új könyv varázslatos illata! Egy ilyen úton készítette Józsi bácsi rólunk ezt a képet, ahol a lovaskocsi hátuljában utaztunk, mi, a segítségek.

A képen Bogi, Fici(ez én vagyok), Pite, a Kispite és Gigi

Fitó Ica

2013. augusztus 12.

Folytatás következik…

Hozzászólások