Elindultam szép hazámbul… – Ez a közismert népdal már jól jelzi, hogyan érez valaki, ha elhagyja, vagy el kell hagynia a hazáját. Schultz Henrik, aki Beremenden született, ezt átélte tizenéves korában, és pontosan emlékszik még rá. Leírta nekünk a történteket, mi várt rájuk a határon túl, és milyen volt az élete egy idegen országban.

Schultz Henrik visszaemlékezése – 3. rész

Szeptember vége felé járt már, mikor Piding-be érkeztünk. Ott is csodáltuk a nagy hegyeket, melyek színesebbek és dúsabbak voltak. Egyik reggel azt figyeltük meg, hogy a hegyeket hó borította. Szép látvány volt a havas csúcs a sötétkék ég hátterében. Egy patak – amit folyónak is nevezhetnénk – folyt a hegy aljában zamatos fák között, s a fák lombja már kezdett sárgulni, színesedni. Ott ültem egyedül a parton még a nap enyhe melegében, és szomorú magányt éreztem. Összeszorította a szívemet, és nem tudtam, aztán meg már nem akartam visszatartani a könnyeimet. A születésnapom volt, és senki sem gondolt rám.

De nem csak ez a csalódás volt, ami fájt. Eszembe jutott az is, amiről még nem meséltem. Édesanyám és a barátja. Anyám azt akarta tőlünk már a jugoszláv lágerekben, hogy apának hívjuk őt, hogy velünk jöhessen Németországba. Mivel ő magyar származású volt, semmi Németországhoz kapcsolódó kötődéssel, így nem kaphatott oda tartózkodási engedélyt. A megszólítás ellen mi is, de legfőképpen a legidősebb bátyám ellenkezett. Sokat vitáztunk, s mivel ő makacs és kolerikus temperament, igen komoly, a pofozásig menő veszekedésünk is volt, s honvágy és bizonytalanság érzése is keveredett bennem. Hosszú ideig fájó szívvel néztem a víz folyamát, a fák különböző növését. Olykor gyökereket mosott ki a víz, ami kísértetszerűen mutatkozott a víz tükrében. Azután visszaballagtam, bezártam magamba fájdalmamat, nem mutattam senkinek. És tényleg, nem hiányoztam senkinek, s ez még jobban táplálta magamba zárt érzésemet.

Csak lassan vette át a fájdalom helyét az öröm, hogy néhány nap múlva már Németországba, a rokonainkhoz mehetünk. Öröm és izgalom fogott el az úton, és akkor, amikor annyi ismeretlen rokont láttam. De minden jónak bizonyult, és nagyon örültünk egymásnak. Ott volt a mama, voltak nagynénik, nagybácsik és azok gyerekei. És mind örvendve ölelgettek, csókoltak, és mindenféle jóval kínálgattak. De jólesett ennyi szeretetet kapni a sok nélkülözés után! Hamarosan nem volt probléma, hogy nem beszéltük a nyelvet. Megértettük így is egymást, és gyorsan tanultuk a német nyelvet.

Apám rokonai egy kétszobás lakást rendeztek be szép otthoniasan, mindennel ellátva. Bár szűk volt, mégis jól éreztük magunkat. A mostohánk Angliába kapott engedélyt, oda utazott. Köröskörül béke. Valamelyik rokonhoz mindig mehettünk, vagy meghívtak bennünket. Különösen egy velem egyidős gyerekkel nagyon kedveltük egymást. Ő kinézetre és lelkileg is hasonlított rám. Jó humora volt, kis dolgokon, eseményeken nagyokat tudtunk nevetni. Főleg, ha valamit nem jól ejtettem ki németül, de az egérpecsenyén, az egérzsíron, az egérszalonnán is eltréfálgattunk.

Aztán jött az iskola. Az osztály furcsán, de jóindulattal tekintett rám. A tanárnő kisnövésű, vékony alkat volt, aki nem csak illemből kedvelt engem. Ügyesen észlelte, ha valamit nem értettem. Magam is észrevettem, hogy haladok a nyelvtanulásban. Egy fél év múlva már mindenki előtt megdicsért, ami nagyon jólesett. Aztán már jött a nyári szünet. Már elmúlt egy éve, hogy elhagytuk szép hazánkat. Fájdalom és öröm volt, amit éreztem. Öröm, hogy mégis olyan szép helyen lakunk, a rokonok kedvessége, az iskolai elismerés. Barátokat is találtunk, akikkel eljátszadoztunk. Sokszor kimentünk kerékpárunkkal a határba, és élveztük a homokos, bokros tájat.

Legtöbbször a fiatalabb bátyámmal és barátokkal voltam, de egy alkalomra nagyon emlékszem, amikor a bátyám nem volt velem. 4-5 baráttal mentünk biciklivel a buckás, homokos vidéken. Egy domb tetején megálltunk egy kb. 5 méteres szakadék előtt. Lent egy kisebb dombbucka emelkedett, amelyet fű fedett. Az egyik barátunk azt mondta, hogy a bátyám oda a múltkor leugrott. Nem hittem el, hisz nagy volt a mélység és a távolság. De a többiek is rázendítettek, és hihetően állították, hogy igaz. Egy darabig elgondolkodtam, aztán rászántam magam. Mondtam a srácoknak, hogyha ő leugrott, én is le fogok ugrani. Bemértem a távolságot, nekifutottam és elugrottam. Bizsergett a hasam, tudtam, hogy a repülés egyszer véget fog érni, de hogyan? Igen kemény volt a landolás, de sikerült jól legurulnom. Ujjongtak a srácok és tapsoltak.

Már majdnem feledésbe merült az ugrásom, de néhány nap múlva ugyanarra a helyre mentünk, ahol ez történt és a bátyám is velünk volt. Mondták neki a barátaink, hogy leugrottam ott a múltkor. Rögtön azt mondta, hogy nem hiszi el. Akkor derült ki, hogy ő nem is ugrott le. Hiába mondták mindnyájan, igaz, amit állítunk, ő csak akkor hiszi el, ha én előtte leugrok. Nem maradt más hátra, még egyszer le kellett ugranom. Meg is tettem, csak nem sikerült olyan jól elérnem azt a dombocskát. A térdemmel megütöttem az államat, de nem mutattam. Vártam a kedves bátyám ugrását. Ugrott is, de ő sem ért le tökéletesen. Neki a lábával volt egy kis gondja. Ezek is hozzátartoznak felejthetetlen ifjúsági élményeimhez. Sportosak voltunk, talajtornával, arábel, flick-flack, hátraszaltó, kézenállással nyertük az elismerést. Később komolyabban akrobatikáztunk is.

De most ugrunk a nyári szünet elejére! Tesómmal részt vehettünk egy kéthetes táborban. Egy nagy sátorban aludtunk, amit nagyon élveztünk. Minden nap volt program, és új barátokkal is ismerkedtünk. Éjjeli vándorlás, tábortűz, grillezés… Csak sajnos az utolsó nap nagyon kellemetlen helyzetbe kerültünk. Valamilyen ágyhuzat vagy takaró hiányzott. Keresték a többiek, de hiába. A bátyám a fülembe suttogta, hogy a bőröndjébe tette. Elszomorodtam és elcsodálkoztam, hogy tud ő ilyet csinálni, hisz mindenünk megvolt.

Igaz, otthon nyaranként loptunk egy-egy görögdinnyét, ahogy ott az út mentén lovas kocsival árulták, de ilyen ötleteket mindig ő talált ki, én nem akartam. Azt sem akartam, hogy gyávának nevezzen, tehát én is benne voltam. A fizetetlen dinnyét szokás szerint begurítottuk az árokba, aztán elmentünk érte, amikor a kocsi továbbhajtott. Egyszer azonban nem volt szerencsénk. Egy kisfiú ült az ülésen, a kocsi tetején, mi azonban nem figyeltünk rá. Mikor az árokba gurítás sikeres volt, a gyerek kiabált, hogy lopják a dinnyét. És ezt hangosan megismételte egy párszor. Mi úgy tettünk, mintha nem nekünk szólna, mentünk az úton tovább, várva, hogy mi történik. Mögöttünk volt némi kiabálás, de a nagyobb baj az volt, hogy édesanyánk jött velünk szembe, aki mindezt messziről végignézte. Szigorúan, a szemét forgatva parancsolta, hogy menjünk előtte, és majd otthon kapunk. Volt verés, meg kukoricán térdelés! De akárhogy is, a bátyám humorát nagyon szerettem, anyám komoly szigorúsága is egy mosollyá vált olykor-olykor. Azt suttogta hallhatóan: Kár, hogy ez a zamatos, édes dinnye az árokban rohad.

Anya

A sátorozás utolsó napján tudatosult bennem, hogy a lopásban mennyire nem hasonlítunk egymásra. Néhány órát még kerestük a takarót, aztán indultunk. Mindenki tudta, hogy nálunk volt, de nem szóltak semmit. Nekem meg a tesóm miatt égett a bőr az arcomon.

Ahogy hazaérkeztünk, azzal fogadott Édesanyánk, hogy pakoljunk, mert leköltözünk az ő rokonaihoz, körülbelül 200 kilométerrel délebbre. Hiábavaló volt minden kérdezősködés, parancsoló szigorúsága olyan volt, mint dinnyelopáskor. Összedőlt ismét egy ép világ! Elhagyni egy helyet, ahol jól éreztük magunkat, ahol szerettek, a már megszokott és megkedvelt lakásunkat. Mindez miért? Mi történt oly hirtelen a két hét távollétünk folyamán? Csak utána tudtuk meg, hogy közben anyám barátja írt, hogy Angliából ki akar jönni hozzánk. Mivel rokonaink édesapánk rokonai voltak, röstellte, nem akarta anyánk barátját odavinni, úgy döntött, hogy anyjához, a családjához költözik. Nem érdekelte, mennyire jó itt nekünk, akarjuk-e vagy sem. Ő eltervezte és kész!

Fölháborodva, csüggedten, kedvtelenül ültünk a járműbe, ami egy ismét idegenbe vitt bennünket. Hátul voltak a már közben megszerzett dolgaink. Anyánk rokonaihoz érkezve a fogadásuk az ellenkezője volt az első helyünknek. Meleg szeretet helyett erőltetett mosoly és mellőzés. Mivel estefelé járt, meghívtak bennünket vacsorára. Csak arra emlékszem, hogy a margarin félig olvadt felületén valami fekete látszódott, aminek a látványa már az étvágyamat is elvette. Anyám a barátjával egy tágas, szép szobában helyezkedett el, bennünket egy régebben istállónak, disznóólnak használt lakásba küldtek, három ággyal ellátott alacsony hely volt, melynek ajtaja még az eredeti ajtó volt alsó és felső nyílással.

Mellettünk egy pince előtere volt, hova egy ajtó nyílott. Ott tároltak állati takarmányt. Nem kell külön írnom, hogy az ól, elnézést, a szobánk ajtaja nem zárt rendesen, riglikkel kellett bezárni. A másik oldalon egy kis ablak nyílt az eresz alá, a macskák kedvenc helyére. Ott aztán volt időnként olyan éjszakai nyávogás, hogy egyszer mérgemben a magam összetákolt nyílpuskámmal rálőttem, és eltaláltam egyet. Így aztán egy darabig abbamaradt az éjjeli gyerekordításhoz hasonló nyávogás. Ősszel aztán be-betévedt egy egér, sőt patkány is. Én nagyon irtóztam a patkányoktól, ám mivel a kert alatt egy patakocska folyt, szívesen elkalandoztak a disznóól körül, ami körülbelül öt méterre volt a szobánktól. Az egérnek is utáltam a zörgését vagy a rágicsálását, éjszakánként nem hagytak aludni. Másnap pedig az iskolába kellett menni.

Igen, ismét új iskola! Egy olyan faluban, ahol diákhiány miatt két osztályt is összevontak. Emlékezem, hogy a hetedik-nyolcadik osztályban voltam. Mindig visszahúzódottabban viselkedtem. De a gyerekek mégis kedveltek. A tanárom egy jószívű öregúr volt, sok tapasztalattal és szeretettel a gyerekek iránt. Sokszor mesélt a második világháborús élményeiről, a sebesüléséről és arról, hogyan került vissza a frontról. Egy golyó az arcát sebezte meg. Az álla igen eltorzult volt, a beszéde emiatt igen különös. Beszéd közben vissza-visszahúzta a nyálát. De ennek ellenére úgy mesélt, olyan pontosan, hogy el tudtuk képzelni, amit mondott, tátott szájjal hallgattuk. Közben már annyira értettem a német nyelvet, hogy a legjobb tollbamondást és „Aufsatz”-ot írtam. Kezdtem iskolatársaim irigykedését is kivívni. Hát még amikor jött a matek! Annak idején számtannak neveztük. Többnyire az utolsó órán volt. A tanárunknak, akiről már írtam, az volt a szokása, hogy aki kész volt a feladatokkal, amelyeket feladott, és azok hibátlanok voltak, csengetés előtt hazamehetett. Majdnem mindig én voltam az első, aki elhagyta az iskolát. Örültem, hogy korábban mehetek el az iskolából, és persze annak, hogy én voltam a legjobb.

Haza nem húzott semmi. Inkább a természetbe mentünk, mintsem haza. Az esős, téli időszakban nehéz volt kibírni otthon. Láttam ismét néhány patkányt a disznók körül ugrálni, és elkapott a vadász-szenvedély, az ilyen állatok iránti undor. Szerkesztettem egy hegyes vesszőhegyet, rézlapból készítettem, és a nyílra rögzítettem. A nyílpuskámat kifeszítve az ólhoz sompolyogtam. A disznó ott feküdt, és a patkány a hátán volt. Hevesebben vert a szívem, de nyugodtan céloztam az undorra. Kiszámítottam, hogy a lövés hallatára merre fog majd futni, eléje céloztam és meghúztam a ravaszt. Teli találat volt. De nem tudjátok elképzelni, mekkorát ordított a patkány. Ijesztő volt, és nem, és nem hagyta abba. Áthatotta testemet, lelkemet. El kellett futnom, hogy ne is halljam. Kellő távolságban megnyugodtam és elgondolkoztam.

Eszembe jutottak a szép énekhangok, amelyeket annyira szerettem hallani, a szép zenét, különböző hangszereket, a felemelő szimfóniákat, a jó slágereket. Tudom, hogy otthon még nagyon fiatal voltam, tudták a családban, mennyire szerettem a zenét. A falunkban minden házba bevezettek egy hangszórót, persze a kommunista propagandák végett, de sokszor hallhattunk zenét, vagy érdekes műsorokat is. Egyes szép énekhang annyira hatott rám, hogy mozdulatlanul ültem a hangszóró előtt. Egy másik, szebb világban éreztem magam. Arra is emlékszem, hogy néha a moziban zenés darabokat vetítettek, ahova a belépő ingyenes volt. Verditől egy operát mutattak, de nekem egyedül otthon kellett maradni. Azt mondták, hogy én még túl fiatal vagyok.

Láthatták, hogy mennyire nem tetszett ez nekem, ezért egy forintot nyomtak a kezembe. Nagyon mérges, csalódott és szomorú lettem. Mikor tényleg elmentek, és engem otthagytak, úgy hajítottam azt a forintot a gyárkerítésen túlra, hogy csak úgy csengett valami vasat eltalálva. Nem sírtam, már csak azért sem! Megkeményítettem magam. De rövid idővel utána egy nagyon édes, kedves asszony, aki eladó volt a virágboltban, megsimogatott, a szemei csillogtak a szeretettől és húsz forintot, tudjátok még olyan alumíniumból, lukas volt a közepe, nyomott a kezembe. Ez annyira megérintett, hogy dőltek a könnyeim. Még most is, ennyi év után, ha rá gondolok, furcsán jó érzés telepedik a mellkasomba.

Klarinét

De visszatérek a Tell Vilmos-féle időszakomra. Véletlen volt? Röviddel a hangok álmélkodása után megkérdezték a falu fúvószenekar tagjai, nem akarunk-e közéjük szegődni. Adnak hangszert, és megtanítanak játszani. Nem sokat gondolkodtunk, mindjárt belevágtunk. A bátyámnak egy trombitát adtak, nekem egy klarinét jutott. Már néhány hónap múlva játszhattunk, jobban mondva játszani kellett a zenekari próbákon. Nem nagyon bírtuk az efféle csinnadratta zenét, paraszt jazznak neveztük, de mivel a hangszer és a tanítás ingyen volt, elkerülhetetlen volt ez a szolgálat. Meg aztán heti egy estét már tudtunk hol tölteni.

Nagyon könnyen és élvezettel ment a hangszeren való tanulás. A mindennapi gyakorlás gyors eredményt hozott, és más zenei stílusba is elkalandoztunk. A zenélés valahogy örömet hozott a sokszor nyomott hétköznapjainkba. A sötét, téli esték is elviselhetőbbé váltak. Ennek ellenére a családi hangulat feszültebb volt, mint valaha.

 

Schultz Henrik

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások